–

Az én belső mostoháim, önsorsrontó belső hangjaim egy időben végeláthatatlan önismereti, pontosabban öntökéletesítési munkába kényszerítettek, amitől úgy éreztem, soha nem állok készen a céljaim megvalósítására. Ezek a mostohák ekkor már nem külső körülményekben, hanem leginkább belül voltak, és a felismeréstől, hogy hány éve hallgatok megkérdőjelezés nélkül ezekre az önkorlátozó belső hangokra és működésekre, örökre megváltozott bennem valami.

Ráébredtem, hogy ameddig megkérdőjelezés nélkül hagyom, hogy uralkodjanak rajtam a belső mostohai működések, addig nem fogok tudni elmozdulni arról a helyről, ahol és akiként a mesében láttam magam: a boszorka lányaként keresztbefektetve a víz felett, elszenvedve és tűrve azt, hogy miközben bürök sarjad ki a testéből, mások átkelnek rajta. Rájöttem, amíg híd vagyok, addig az élet csak átgyalogol felettem, de én nem tudok partot érni, és a saját mesém főszereplőjévé válni. Még kellett pár év, és számos más mese, míg tényleg megértettem, mivel teszem magam „hídállapotba”, és hogyan kerekedhetek felül ezen a helyzeten, hogy tovább tudjak lépni.

Valahogy így működnek a népmesék, és a velük való munka (persze nem mindig ilyen arculcsapó módon késztetnek mozdulásra), ráadásul megmutatják az utat egészségesebb működések felé is – mert  a mesékben/ az életben / bennünk nemcsak mostohák vannak, hanem szerető, jóakaró anyák is.

Elhangzik egy rövid, velős mondat, megjelenik lelki szemeink előtt egy mesei kép, és mindez képes arra, hogy a gondolatnál is sebesebben utat találjon pszichénk rétegein keresztül, és elárulja, hol is tartunk valójában, mire van igazából szükségünk, milyen feladataink vannak, hol kell még gyógyulnunk.

Sok ilyen maradandó mesei üzenetet őrzök. „Adj enni annak a szegény rókalánynak!” – volt a legutóbbi egy amerikai őslakos meséből, ahol egy beteg rókát kellett megtalálnia, majd feltáplálnia a szülőknek ahhoz, hogy a beteg lányuk újra erőre kapjon. Ha nem találkozom ezzel a mesei képpel, talán nyüstölni és hibáztatni kezdem magam, amiért épp kívül és belül is nehéz.

A mese a lelkünk, valós szükségleteink nyelve. Közvetítő, révész, mely az elveszettségből segít megtalálni az otthonunkat. Átalakítja világunk zűrzavarát olyan térképpé, melyen eligazodunk. Támogat abban, hogy felismerjük a rendező elvet életünk, lelkünk, sőt sorsunk történéseiben.

„Szárnyából tollakat tépdes ki a csőrével”

2023 nyarán az egyik workshopom után sírva közöltem a férjemmel, hogy ott láttam meg magam a Fehér daru japán meséjében, ahol a madár egy szövőszéknél ül, és saját tollait tépdesi ki a világszép kelme elkészítéséhez.