A kéz, ami megtart: Apukám – Olvasói írás

–

Közeledik az apák napja. Sokan nem szeretik az ilyen ünnepeket. „Miért kellene az évnek csak egy napján figyelni, ünnepelni?” – mondják sokan. Nekem ez egy plusz alkalom, hogy talán még nagyobb súlyt adjunk az adott napnak, hogy átgondoljunk vele kapcsolatban bizonyos dolgokat.

Apa. Apu. Valahogy most ért be igazán, hogy mit is jelent nekem Apu.

Gyerekként természetes, hogy ott van. Az első emlékeket főként a fotók őrzik, nem az elmém. Hármashatárhegy, kirándulások, karácsonyok. Apu bajusszal. Cigivel a kezében. De vannak pillanatok, tárgyak, amik bevésődtek. Ahogy a kórházi ágyból figyelem, ahogy jön az ablak alatt, nyakában öcsémmel.

Persze piciként nem fogom fel, hogy milyen lehetett a szüleimnek átélni, hogy én ott fekszem nagybetegen, ők pedig a teljes bizonytalanságban várták, hogy felépülök-e vagy sem. Nekem ennyi az egész, hogy jönnek, integetnek, mosolyognak rám.

Hogy miután kiengednek a kórházból, naponta jönnek vért venni tőlem, de ez is kaland, hiszen minden vérvételért kapok egy dominót - hamar összegyűlik a teljes készlet. Felnőtt fejjel persze előnye is van ennek a múltnak, végre egy dolog, amitől nem szorongok – a tű. Mosolyogva megyek bármikor véradásra. És ahogy ezt leírom, ismét egy történet ugrik be a családi legendáriumból, hogy hiszen Apu is ezért lett rendszeres véradó. Mert ott, akkor, engem is az mentett meg, hogy vérplazmát kaptam, mástól.

De vissza a múltba.

Ott van az emlékek között az, hogy Apu rengeteget dolgozik, sokat van úton, sokat vagyunk csak Anyuval. De mi a sok munkának a gyümölcsét látjuk gyerekként. Legalábbis az emlékek így őrzik az időszakot. Hogy

van szívószálas dobozos ital otthon, vagy gépsonka, vagy Kaba kakaó menő sárga kemény dobozban. És a bringára a banánról leszedett matricát ragaszthattuk.

Ezek után jött az, hogy már egy másik helyen lesz természetes, hogy Apu ott van. Csak már nem Anyuval. Gyerekként olyan egyszerűnek tűnik, hogy egy új élet épül, hogy átalakulnak a kapcsolatok, a családi viszonyok. Ezt mi kalandnak látjuk tesómmal, az új élet új kellékeit egy újabb fejezetnek éljük meg. Lett egy vadregényes birodalmunk, ahol bungit lehet építeni, el lehet bújni a magas fűben, ahol a kiskutya megkerget minket, miközben a kútról vizet hozunk, vagy ahol a kerti pottyantósba félünk bemenni, ezért inkább elbújunk mögötte a gazban – és ott az a ragadós galaj. Bárhol, bármikor felismerem. A telek, ahol addig lehet málnát enni egyhelyben ülve, hogy megfájdul az ember hasa – azóta sem találok olyan óriás gurulóst.  Ahol lehet autós kártyázni, pitypangból, akác virágából salátát enni, szalonnát sütni, kiskádban vagy a kerti, nap melegítette „hordós” tusolóból mosakodni, teli torokból Neoton Famíliát énekelni.

Idősödünk. Kétheti röpke találkák, hétköznapi kötelességek, szülők közötti viharok. Ma már hangoztathatnám a fogalmakat, mellyel mindannyian találkozunk. Parentifikáció. Generációs különbségek. Traumák. Hozott minták. De ami biztos, Apu meleg keze, ami ha kell, egész éjjel simogat, ha fáj a hasam.

Olyan sokszor eszembe jut ez a mozzanat, mióta szülő vagyok én is. Hogy milyen fáradtan, félálomban, de őrizni azt, akinek szüksége van ránk. Valamilyen ősbiztonság ez akkor, ott.

De ahogy idősödünk, ez valahogy átalakul, halványul. Eljön a búcsú a vadregényes gyerekkori helyszíntől és jön az új ház. Kaland itt is akadt – sosem feledem, hogy hetekig, de lehet, hogy hónapokig küzdöttünk testvéremmel, mire rájöttünk hogy a Prince of Persia számítógépes játékban az elakadásunk kulcsa, hogy a tükörképet nem lehet legyőzni, el kellett tenni a fegyvert.

Jön a kamaszkor, sodródás az élettel, szerelmek, viharok, feszültségek, lázadás. Igazán mély beszélgetések nélkül – a mélység valahol ott feszül bennünk, elnyomva. Mert nem tanultuk meg, hogy hogy lehetne őszintén létezni. Igazán őszintén.

De az élet tényleg nagy rendező, felnőttként olyan traumát dob elénk, ami hirtelen átrendezi a viszonyokat. A gyerekből felnőtt lesz, a felnőttből rémült férj. Meglátva azt a pillanatot, amikor Apu, az ősbiztonság sebezhető lesz, egészen átrendezi a viszonyunkat. Valahogy más lesz a fény törése. Olyan érzelmeket tudunk kifejezni, ami mindig is ott volt, csak talán nem mertük kimondani.

El kellet telnie sok évtizednek, hogy az Apu szó valahogy egészen mást jelentsen számomra. Ettől a változástól talán eleinte mindketten megrémülünk.

Amikor felnőttként először mondjuk ki egymásnak, hogy „szeretlek” – félelmetes. De idővel egyre könnyebben jön. Igaz, a mai napig van egy pici remegés a gyomromban, amikor készül kigörögni a számon a szó.

Felnőttként döbbentem rá – hol szakember segítségével, hol egy váratlan megélésben –, hogy bizonyos kapaszkodókban, alapélményekben mennyire ott volt Apu. Mély felismerések csapnak meg így több évtized után, de valahogy azt érzem, mintha minden a helyére kerülne. Nem szeretnék felmenteni senkit semmi alól, nem szeretném megfejteni a miérteket, nem akarom sajnálni az eltelt időt, az elmulasztott tapasztalásokat, a ki nem mondott szavakat.  

Sok évet, évtizedet nem lehet bepótolni. Nem is kell. Felszabadító érzés az, amiben most vagyunk. Partnerek lettünk. Tanuljuk egymást. Érzelmileg is. Már nincs megfelelés a szülő-gyerek kapcsolatban, lett helyette egy nyílt partnerség. Akkor is, ha tudjuk, hogy a másik nem biztos, hogy azt szeretné hallani, amit mondunk.

Öröm ennyi idősen hallgatni este a telefonban menetrendszerűen elhangzó búcsúmondatunkat. Ami csak a miénk. Tudom, hogy 80 évesen is ugyanígy cseng majd a fejemben Apu hangján, mint ahogy most is hallom. De 10 évesen még nem hallhattam.

Egy ilyen történetet közhelyesnek is hívhatnánk, de hogy is mondhatnánk ezt arra, ami az ember saját kis szimpla, hétköznapi élete.  

És tudom, hogy bármit tartogat még nekünk az élet, Apu jelenléte számomra újra az a kéz, ami megtart, és amit akkor is érezni fogok, ha már nem fizikai valójában lesz velem.

WMN szerkesztőség