Nem neked pokol, hanem neki – a „Miket nem beszélek” egy szenzációs film a Tourette-szindrómáról

A különböző idegrendszeri, pszichiátriai betegségek vagy a neurodivergens emberek filmes ábrázolása olyan kihívás, amiben színészként lubickolni lehet. Egy-egy jól elkapott szerep miatt örökre belénk éghetnek a valódi érintettek mindennapos küzdelmei – gondoljunk csak az enyhe értelmi fogyatékossággal élőnek bélyegzett Forrest Gumpra, az autizmussal élő Esőemberre, vagy a Vilmányi Benett által megjelenített dadogó Larryre. Egy olyan életbe belehelyezkedni, ahol az állapotod miatt bármelyik pillanatban önmagad legnagyobb ellenségévé válsz, talán az egyik legizgalmasabb lehetőség, amit színész kaphat. Mi pedig nézőként esélyt kapunk a toleranciahatáraink kitolására.

Ne csak ünnepeld, értsd is meg

Bevett szokás a díjátadókon, hogy a show, a díszlet, a fellépők beszédei erősen reflektálnak a jelölést kapó alkotások hangulatára, témáira és kérdésfelvetéseire (oh, az a pár nappal ezelőtti sisterhood-mámorban úszó Pink-produkció a Tony-n!).

Olyan szürreális helyzetet, mint ami az idei BAFTA-díjátadón történt, viszont tényleg csak az élet tud írni és rendezni.

Idén ugyanis Robert Aramayo (A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi) is a jelöltek között volt, aki a való életben is Tourette-szindrómával élő John Davidsont alakította a Miket nem beszélek című filmben – ráadásul úgy, hogy leesett az állunk.

Az este nem is alakulhatott volna jobban a 33 éves színész számára, aki olyan pályatársak elől vitte el a legjobb férfi főszereplő díjat, mint Timothée Chalamet, Leonardo DiCaprio vagy Ethan Hawke.

A nézőtéren vendégként helyet foglaló Davidsonnak viszont alighanem élete egyik legkellemetlenebb pillanata lehetett, amikor a színpadra lépő Michael B. Jordan és Delroy Lindo láttán jól érthetően kicsúszott a száján az a bizonyos n-betűs szó.

John Davidson – aki egyébként nemcsak érintett, de ismert Tourette-aktivista is, akiről 1989-ben a BBC dokumentumfilmet forgatott – hiába kért bocsánatot a betegségéből adódó önkéntelen tikjéért, és hiába hangsúlyozta, hogy az semmilyen módon nem tükrözi a világnézetét, a social mediát így is ellepték az őt rasszistának bélyegző, gyűlölködő kommentek, pláne, hogy olyan sztárok is osztották a lesújtó véleményt, mint Jamie Foxx. Pedig Kirk Jones filmje pontosan az ilyen megalázások elkerülése miatt készült el. Milyen szomorú, hogy úgy tűnik, nem mindenkinek ment át az üzenet.

Nem neked, neki pokol, hogy „belé bújt a kisördög”

A Miket nem beszélek (eredeti címe I Swear, ami egyszerre jelenti azt, hogy esküszöm és káromkodom) főszereplőjének egy irreálisan nehezített pályán kell boldogulnia, hiszen az ő betegsége nemhogy empátiát nem vált ki a hétköznapi emberek nagy többségéből, de sokukban egyenesen félelmet, zavart és undort kelt. John mellett nem lehet csak egyszerűen elsétálni az utcán, vagy eggyel arrébb ülni a buszon.

A kontrollálhatatlan rángások, köpések, ütő mozdulatok és a sokszor fasiszta, rasszista, nőgyűlölő és homofób káromkodások szinte mindenkinek kényelmetlenek és sokszor még fenyegetőek is. Legfőképpen John számára, aki saját kontrollvesztett testének áldozata – és emiatt válhat bármelyik pillanatban mások céltáblájává is.

A tizenhárom éves jó tanuló, jó sportoló John életében éppen minden összejöhetne: kezdődnek a gimis évek, rögtön felbukkan egy esetleges barátnőjelölt, a helyi fociklubba pedig miatta érkezik egy játékosmegfigyelő, így akár egy jövőbeli ösztöndíjra is esélyes lehet.

Ebbe az idilli pillanatba érkeznek meg az akaratlan fejrángások és szemforgatások, amire az igazgatótól, az edzőn át az iskolatársakig nagyjából mindenki veréssel reagál – a köpködések miatt saját anyja (Shirley Henderson) pedig azt sem engedi többé, hogy egy asztalnál egyen velük. Így kerül John minden közös étkezéskor tányérjával a földre, a kandalló elé – épp csak botot nem dobnak szerencsétlen fiúnak.

Hiába esküszik, hogy viselkedésével nem direkt kergeti az őrületbe környezetét, nem színlel, nem cukkol, nem akar a figyelem középpontjában lenni. Csak simán, az addigiaknál nem több feltűnést keltve szeretne létezni, de valami már nem engedi neki ezt. A száján kibucskázó szavak és a visszatarthatatlan mozdulatok totálisan átvették felette az irányítást.

Pechére a nyolcvanas években még az idegtudomány is jóval kevesebbet tudott a betegségéről, így hiába kapják meg az életükbe az olyan fogalmakat, mint a „Tourette”, a „gyógyíthatatlan” és a „motoros tikelés”, rajtuk és a helyzet megértésében ez nem segít. A vidéken élő skót család onnantól csak a fiuk által előidézett szégyent és perifériára kerülést képes mélységeiben megélni. A film talán legkevésbé sikerült része éppen a bevezetés, ahol végigszáguldunk a tünetek megjelenésén, az apa hirtelen lelépésén, John kamaszkori öngyűlöletén és öngyilkossági kísérletén, majd hirtelen ugrunk is egy bő évtizedet, hogy aztán a film végül belassuljon annyira, hogy megtalálja a maga ritmusát.

Sokszor elég annyi is, ha egy ember elkezd bízni bennünk

A húszas éveiben járó John életébe őrangyalként érkezik meg barátja édesanyja. Dottie (Maxine Peake) egykori pszichiátriai ápolóként és nem mellesleg a másokat a maguk teljes valójában elfogadni képes emberként magukhoz költözteti a fiút, ráadásul még gondnoki munkát is talál neki, így esélyt kap arra, hogy egy szerető és támogató közegben szépen lassan magabiztos felnőtté, később pedig független férfivá váljon. És ami a legfontosabb, többé legalább otthon nem kell bocsánatot kérnie mindazért, amiről nem tehet, és ami ellen tenni sem tud.

Ettől persze John élete csak hangyányival lesz kevésbé küzdelmes, hiszen ezután is pont a legrosszabb pillanatban veri ki valakinek a poharat a kezéből, kurváz le egy mellette elsétáló nőt, és amint rendőr közelébe kerül, rögtön olyan önsorsrontó mondatok szakadnak ki belőle, mint hogy „pedofil vagyok”, „én öltem meg”, vagy hogy „Heil Hitler”.

Mi, nézők, fogjuk a fejünket, hiszen pontosan látjuk, hogy John betegsége éppen így trükközik: a legfeszültebb pillanatokban tud a legkevésbé uralkodni magán. Mint amikor a színházban visszafojthatatlanul köhögni kezdünk, vagy amikor elkap a röhögőgörcs egy temetésen. (A kényszerbetegségek okozta feltartóztathatatlan „kell” érzéséről Vilmányi Benettel beszélgettem nemrég egy interjúban, egy magyar Tourette-sorstárs életét pedig Kurucz Adrienn mutatta be, érdemes elolvasni.)

Az utolsó húsz perc – talán kissé didaktikusan – azt mutatja meg, hogyan válik a társadalom száműzöttjéből tanító, közösségszervező és példakép. A film nemcsak Johnnak engedi meg, hogy átlépjen bizonyos közösségi szabályokat, de nekünk, nézőknek is, hogy néha nevessünk is rajta.

Hiszen ne legyünk álszentek: ha valaki egy kiló cukorral a pólója alatt kiabálni kezd, hogy „heroin féláron”, az minden addig megszerzett tudásunk és empátiánk ellenére is vicces.

Ó mondd, te tényleg ezt választanád?

Kirk Jonestól, a Bazi nagy görög lagzi 2 és a Nanny McPhee rendezőjétől azt hiszem, nem láttuk jönni az év egyik legjobb biopicjét. A Miket nem beszélek ugyanis nemcsak az emberiség fél százalékát érintő Tourette-szindrómáról, hanem a másságról, a különcségről, bármilyen kisebbségi létezésről teszi fel a legfontosabb kérdéseket.

Akarná önként bárki is a nehezebb utat választani? Rendben van az, hogy nap mint nap megbüntetjük azokat, akik a puszta létezésükkel kilógnak a sorból? Mi a megoldandó probléma valójában: az, hogy az emberek sokfélék, vagy az, hogy félünk közel menni az ismeretlenhez? Képesek vagyunk tolerálni az első hallásra elfogadhatatlannak hangzó mondatokat, ha ismerjük azok hátterét, vagy esetleg mi is rögtön ítélkezünk?

Azt hiszem, a BAFTA-botrány szomorú látlelete után azt mondhatjuk, hogy nagyon sok feladat vár még azokra a filmesekre – akik talán nem is titkolt szándékkal – tanítani akarnak nekünk valamit a világ sokszínűségéről. 

Rezek Bori