ADHD: Rengeteg szégyen és meg nem értettség után itt van ez a négy betű, ami talán segít

–

A buszpályaudvaron éppen a gyászcsoportokat néztem, amikor jött egy üzenet: „Hogy vagy?”

Egy péntek esti váratlan találkozás miatt jött a kérdés. Én viszont még mindig kivagyok. Nem kellene ezt mondani, de kimondom. Már úgyis súlytalan minden.

Szombaton a sötét szobában feküdtem, és csak néztem ki a fejemből. Végtelenítve ment a monológ, közben újra és újra rám tört a sírás. Vagy inkább csak valami halk pityergés. Sírni már egy ideje nem igazán tudok. Hiányzik az az őszinte, üvöltő zokogás, amikor az emberből végre kirobban valami. Amikor nem csak belül rohad tovább.

Talán három éve próbálom magamat kirángatni ebből a szétesettségből. Hol a hajamnál fogva, hol a sarkamnál, hol puszta akarattal. Abból az egész lehetetlenségből, amit a folyamatos „nem vagy elég jó”, „túl sok vagy”, „túlságosan érzékeny vagy”, „mindent túl komolyan veszel” mondatok szépen lassan vertek bele a lelkembe.

Cintányér hasít a fülembe, én pedig közben próbálok mosolyogni. Ez a valóság. Napi huszonnégy órában.

Közben mindent a végtelenségig halogatok

Három év kellett, hogy befejezzem a szakdolgozatomat. De addig rugdostam magamat előre, míg végül sikerült. Persze közben elkezdtem egy másik szakot is, mert a szívem annyira darabokra tört, hogy kellett valami kapaszkodó. Valami, ami segít megérteni az elmúlt éveket. 

A feladás kísértése ott volt végig. Nem álltam készen erre az egészre. De annyira megszokottá vált a fogösszeszorítás, a mosoly mögött koppanó sírás, hogy közben még lelkesebbnek is tűntem. Legbelül pedig csak söprögettem ide-oda a feltörő felismeréseket.

Annyira másképp reagáltam mindenre. Annyira másképp éltem meg helyzeteket, hogy utólag szinte csodálkozom: tényleg csak ennyire merültem el a mocsárban? Lehetne még lejjebb is.

Az önbizalomhiány és a fejemben visszhangzó hangok már régen bevésték az elutasítás szimfóniáját.

Pedig az első pszichológusom szerint nincs okom panaszra. Jól nézek ki, intelligens vagyok, jó a kiállásom, és „isteni hangom van”. Magyarul: minden rendben. A szorongásom indokolatlan. Az élet szerencsés gyermeke vagyok.

Csakhogy közben harmincöt évig túléltem mindent, amit egy csillogó jelmezbe bújtatott, súlyos kevert ADHD-val élő ember túlélni próbál.

A szorongást.
A cikázó figyelmet.
A kényelmetlen székeket.
A „túl sok vagyok” és a „nem vagyok elég” érzését.
Az érzelmi cunamikat.
A megmagyarázhatatlan fej- és hasfájásokat.
A tönkrement kapcsolatokat.
A szakítási rekordokat.
A folyamatos munkahelyváltásokat.
Az állandó maximalizmust.
A kiégést.
A gyász lehetetlenségét.
A halogatást.
A határidők múzsájának kísértését.

És közben lassan elengedtem azt is, hogy valaha „a nagy reménység” legyek.

Utólag persze könnyű mindent egyben látni. A csillogó jelmez mögül ez annyiszor kiordított.

Mégis, pszichológushallgatóként, inkluzív színházi emberként sem volt halvány fogalmam arról, hogy a működésem mögött ADHD állhat.

Aztán jött a negyedik forgalmi vizsga

Meg egy Reels-videó. Valahol ott kezdett gyanús lenni, hogy talán nem teljesen ugyanúgy működöm, mint mások.

Pedig addigra már egész jól voltam. Próbáltam minden extrém szorongást kivezetni az életemből. Végre jó kezekben voltam. Aztán egy terápián felmerült: lehet, hogy érdemes lenne kivizsgáltatni magam.

Szerintem csak azért vágtam bele, hogy bebizonyosodjon: ez puszta véletlen. Hogy teljesen normális dolog vezetés közben a piros lámpánál inkább a járdán sétáló postást nézni, aki épp „kőműves Actimelt” iszik a reggeli csúcsban.

A vizsgálatok azonban egyre kevesebb esélyt hagytak annak, hogy ez „semmi”. Aztán egymás mellé került három szó: súlyos kevert ADHD.

Azért jegyeztem meg ilyen pontosan, mert tudtam: senki nem fogja elhinni. De ha így mondom ki – diagnózissal együtt –, talán van esélyem rá, hogy komolyan vegyék. De ez sem sikerült.

Valószínűleg addigra már felépítettem a saját kis váramat. A „drámakirálynő” megközelíthetetlen tornyát. Ahol azok, akik még bejáratosak, már nem lepődnek meg a hajnali hármas összeomlásokon egy újabb szakítás után. Az indokolatlan újrajátszásokon. A lezárt témák újranyitásán.

Pedig nem szeretek szenvedni. Csak sokszor szenvedek.

Nem szeretek impulzívan cselekedni. Csak gyakran megteszem.

Nem szeretek késni. Csak túl optimista vagyok az idővel kapcsolatban.

Gyűlölöm, amikor valaki mellett nem érzem magam biztonságban

Csakhogy én a világban nem érzem magamat biztonságban. Egyetlen helyet leszámítva, több ezer kilométerre innen. És nem azért működöm másképp, mert „túlérzékeny művészlélek” vagyok. Hanem mert másra lett kalibrálva az idegrendszerem.

Az elutasítás gondolata számomra nem kellemetlenség, hanem egy rám dobott szikla.  

Ha valaki nincs ott akkor, amikor szeretnék megmutatni magamból valamit, az bennem sokszor úgy csapódik le, hogy nem számítok. Nem vagyok fontos.

Ha valaki a tervezett négy nap helyett csak kettőt akar velem tölteni egy fesztiválon, én máris értéktelennek érzem magam. Vagy lefagyok csendben, vagy meggondolatlanul öntöm egymás után a szavakat.

Oldalakat lehetne még teleírni azzal, mennyi apróság okoz bennem végzetes fájdalmat. Mert ezek valóban fájnak. A testem minden egyes sejtjében érzem őket.

Talán az a legrosszabb, amikor tudom: ez nem valaki ellen elkövetett bűn. Nem gonoszság. Nem szeretetlenség. Csak egy másik működés.

Rengeteg bűntudat, szégyen, megbánás és meg nem értettség után most itt van ez a négy betű, ami talán segít

Csakhogy vele együtt megérkezett a gyász is. Harmincöt évet hogyan lehet meggyászolni?

Piszok nehéz. Leránt a legmélyére, és felszakítja azt is, amiről azt hittem, már rég túlvagyok rajta. Elviszi azt a maradék erőt is, ami a mindennapok túlélése után még bennem maradt.

A „kompenzálás nagyasszonya, a maszkolás koronázatlan mestere, a drámakirálynő” most leteszi a csillogó jelmezt, és először is megnézi, mi van alatta.

Előtte még elkezdem meggyászolni Apámat is. Tíz év után.

A férfit, akivel soha nem voltunk elég jók egymásnak. Aki nem tudott megülni a fenekén. Túlságosan érzékeny volt. Ha szeretett valakit, azt élete végéig tette. (Hét évvel a válás után születtem.) És még a pappal is képes volt összeveszni.

Ahogy mondani szoktam: innen szép nyerni.

WMN szerkesztőség