„Már egészen kicsi korom óta idegesítek embereket” – A Csajok Lena Dunhamje az őt övező gyűlölethullámról

–

Lena Dunham mindössze 25 éves volt, amikor képernyőre került a Csajok (Girls) című sorozat, amely gyorsan a 2010-es évek egyik meghatározó popkulturális referenciapontjává vált, de rengeteg kritikát is kapott.

„Aggresszíven kioktattak, hogy nem vagyok elég önreflektív, túl sokat osztok meg, túl privilegizált vagyok, nem vagyok elég vonzó, önimádó vagyok – bármit lehetett mondani”

– idézte fel. Ma már úgy látja, a kritika jelentős része „nyilvánvalóan nőgyűlölő és aránytalan” volt, ugyanakkor elismeri: „mindig is volt bennem egy hajlam, talán szükség is arra, hogy célponttá tegyem magam”.

Dunham a Famesick című memoárja apropóján adott hosszú interjút a New York Times-nak, amelyben a hírnév, a test, a betegség és a kapcsolatok egymásra hatását vizsgálja. „Rövidlátó millenniumi gondolkodás, szerencsétlen feminizmus, férfigyűlölet, liberális idiótaság” – idézi az író-színésznő, mi minden tapadt a nevéhez. Hogy mekkorára nőtt a nyilvános perszónája, akkor tudatosult benne, amikor apja inkább külön ment el szavazni, mert „nem akarta, hogy ebből ügy legyen” – idézte a férfit Dunham. A színésznő ma már jobban érti az akkori gyűlölethullámot is.

„Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkodtam ezen sokat. Most olyasmit fogok mondani, ami kibúvónak hangozhat, de csak így tudom megfogalmazni:

már egészen kicsi korom óta idegesítek embereket. Idegesítő gyerek voltam. Túlteljesítő. Hangos. Nem mindig tudtam úgy jelen lenni más gyerekek között, hogy az ne legyen egy kicsit furcsa vagy zavaró. De ehhez társult az a hatalmas indulat is, ami a sorozat női szexualitásábrázolását övezte. Ugyanilyen erős düh irányult a testemre is, ami visszanézve egészen abszurd, hiszen egy vékony, huszonhat éves lány voltam. Ha akkor tisztában lettem volna a saját erőmmel, egészen máshogy viselkedtem volna. És az sem segített, ahogyan a médiában mozogtam, ahogyan az online térben kezeltem magam, vagy ahogyan írtam – ezek nem csillapították a helyzetet”

– árulta el Lena Dunham, akinek sokat rontott önképén a rengeteg kritika.

„A visszajelzések – például hogy »ez a nő egyszerűen bántja a szemet« – úgy épültek be, hogy én is így kezdtem látni magam. A sorozat egy olyan emberről szólt, akinek negatív az önképe, és ennek megfelelően hoz döntéseket a kapcsolataiban. Amikor a könyvhöz régi fotókat és naplókat néztem át, elszomorított, hogy az a lány nem érezte: nem is feltétlen a hagyományos szépségről van szó, hanem arról, hogy tele volt fénnyel. És ahogy végignéztem a képeket a sorozat éveiből – tudom, közhely –, de egyszerűen kialudtak a fények” – tette hozzá.

Hírnév és betegség – két romboló erő

Dunham részletesen ír krónikus betegségeiről – endometriózisról és az Ehlers–Danlos-szindrómáról is. „Az egyik oka annak, hogy a könyv címe Famesick, az, hogy a kapcsolataimra két különösen romboló erő hatott: a hírnév, amely eltorzította a régi kapcsolataimat, és befolyásolta, hogyan értem meg az újakat, és a betegség.

A betegség, akárcsak a hírnév, befelé fordít, mert a fizikai fájdalom az egyik legönzőbb érzés, ami létezik. Az ember csak azt akarja, hogy megszűnjön. Ráadásul a betegség megijeszti az embereket. Olyan történetet szeretnének, amelyben három napig náthás voltál, aztán meggyógyultál; vakbélgyulladásod lett, kivették, kész.

Az én egészségi állapotom valahogy egyre kevésbé érthető, és ez mások számára is megnehezíti az együttérzést, mert az egész absztraktnak, megfoghatatlannak tűnik” – magyarázta. Ebből a felismerésből jut el oda, hogy „lehet törékeny testem és erős elmém, és így is van mit adnom”.

Bántalmazó kapcsolatok

Dunham nem kerüli meg a gyerekkori molesztálás és a későbbi bántalmazó kapcsolatok kérdését sem, és azt hangsúlyozza: ezek az élmények alapjaiban formálták azt, ahogyan a saját testéhez viszonyul. A dr. Máté Gábor magyar származású kanadai orvos, függőség- és traumakutatóval folytatott beszélgetés segített számára értelmezni, hogy miért kerül újra és újra ugyanabba a helyzetbe.  

„Ezek az élmények felhalmozódnak benned, egyre nagyobb távolságot alakítasz ki a saját testedtől, és azok az emberek, akik hajlamosak átlépni a határokat, képesek felismerni, hogy te valaki vagy, aki talán nem tudja majd elhárítani ezt. Szükségem volt valamiféle narratív egységre ahhoz, hogy megértsem, miért ismétlődik ez a folyamatos megsértettség-érzés, és ez nagyon megnyugtató volt számomra. Aztán amikor megbetegszel, különösen nőgyógyászati betegséggel, ami még mindig nem a legkedveltebb téma az amerikai kultúrában, az az érzésed, hogy egy életvidám, fiatal ember vagy, rendkívüli mértékben csökken, és az is, hogy mennyire érzed magad »vállalható« partnernek.

Ez ráadásul egy őrült hormonális hullámvasút is. Szóval ez sok minden egyszerre. Remélem, hogy a könyvben sikerült megragadnom azokat a különböző rétegeket, amelyekben a betegség eltávolít önmagadtól” – fogalmazott a színésznő, aki a nyilvánossággal való kapcsolatában is felismeri ugyanezt a mintát.  

„Mintha tudatosan rájátszanék arra a képre, amit mások rólam alkottak, de úgy, ahogy én akarom” 

– fogalmazott, hozzátéve, hogy ez olyan, mint egy horrorfilmben az a jelenet, amikor a néző azt kiabálja, ne menj le a pincébe, de a szereplő mégis lemegy. Majd önreflektíven hozzáteszi, hogy „felvetődhet, hogy akkor ez a könyv is ennek egy újabb lépése-e”.

Különösen élesen látja azt az ellentmondást, hogy ami a valóságban fájdalmas és magányos volt, az a képernyőn sokak számára vonzóvá vált.

„Azok a dinamikák, amelyek az életemben ijesztőek és magányosak voltak, a tévében viccesnek és szexinek tűntek. Nem romantikus hősnek írtam meg Adam karakterét. A végén mégis mindenki azt mondta: ilyen pasit akarok. Olyat, aki gerendákat dobál és fenekel. Egyáltalán nem ez volt a szándékom”

– árnyalta az író.

A kötet a függőséggel és rehabilitációval kapcsolatos tapasztalatokat is részletesen tárgyalja. Dunham elmondása szerint 2018-ban vonult kezelésre, és jelenleg közel nyolc éve józan. A rehabilitációs időszakról úgy nyilatkozik: „meglepő módon szerettem a rehabilitációt”, és ezt egy fordulópontként írja le, amelyben felismerte a gyógyszerfüggőségét és a kontrollvesztés mechanizmusait.

Nagy Andi