„Ki kérte ezt a vizsgálatot?” – amikor magadra maradsz a beteg kutyáddal

–

Melegen csillog a lámpák fénye az aszfalton, lassan ballagunk az esti sétán a férjemmel, mellettünk kistestű, nagyfülű kutyánk. Kicsit lassan jön, de már 11 éves, ráérünk, nem siettetjük.

Fogalmunk sincs róla, hogy egy hét múlva a kutyánk majd a sétáltatás ellenére napi többször bepisil, sőt be is piszkít. Ekkor ennivalót már csak a tenyeremből fogad el, pár nap múlva már onnan sem. Két hét múlva pedig egy fiatal doktornő egy vizeletlelettel a kezében, magából kikelve kiabál velem, hogy ki kérte ezt a vizsgálatot, és menjek vele a kezelőorvosához. Ott állok lefagyva, nem sírok, de nem sokon múlik.

Egy hozzánk közeli budapesti klinikára megyünk, amikor beteg lesz a kutya. Vérképet csinálnak, és ránéznek ultrahanggal, de hangsúlyozzák, hogy az nem hivatalos, vigyem el szakorvosi hasi ultrahangra. Nem hivatalosan megállapítják, hogy van egy pici daganat a lépében, és az epehólyagjában is van valamiféle besűrűsödés.

A vizsgálatok nem olcsók, spórolni akartunk a nyaralásra, de a kutya fontosabb.

Hamar kapok időpontot az Állatorvostudományi Egyetemre. Elkészítik a hasi ultrahangot, megnézik a szívét, ami nem romlott, karban tartható a megszokott gyógyszerével. A lépében azonban számos kis daganat van, a labor alapján májgyulladása van, és az epe is besűrűsödött az epehólyagban. Még megkérdezi az orvos, hogy vizeletet vegyen-e. Persze, ha már itt vagyunk, vizsgáljuk ki rendesen – felelem gyanútlanul. Kifizetem a százezret, beletörődtünk már, hogy drága lesz a kezeltetése, de ő családtag, nem tudjuk elképzelni, hogy ne tegyünk meg mindent érte. 

Másnap elviszem a leleteket a megszokott klinikánkra. Megbeszéljük, miket szedjen a kutya. Beszereztem már a gyógyszerbeadó fecskendőt, a méregdrága májvédő tápot, a májvédő táplálékkiegészítőt és a hiánycikk human gyógyszert a lépére. Felhívtam két tucat gyógyszertárat, végül sikerült szerezni. Mielőtt eljövök az orvostól, még mondom a doktornőnek, hogy a vizeletlelet még nincs meg, de elhozom, ha kész lesz. Mikor levették a mintát, mondták, hogy elég üledékes. Bólint.

Másnap megérkezik a lelet, átfutom, annyit értek belőle, hogy sok baktérium van benne. Lelkiismeretes gazdiként viszem is a doktornőnek. Már a recepción éreztetik, hogy minek jöttem ide. Bánt a nő stílusa, de nem tulajdonítok neki jelentőséget. És ekkor kiabál velem az orvos bent. Hogy ki kérte ezt a vizsgálatot, és minek, és hogy ilyen beteg kutyának nem adunk antibiotikumot.

Döbbenten állok, de sikerül válaszolnom. Hogy én nem vagyok orvos, hogy nem tudom, mi történik, hogy ott helyben tanácsolták a mintavételt. És hogy milyen kezelőorvoshoz menjek, hiszen ide járok hozzájuk?!

Végül úgy dönt, felhívja az egyetemet, tőlük kér tanácsot. Ők azt javasolják, adjon antibiotikumot. Beszúrja a gyógyszert, ad még négyet tablettában, adjam be én otthon a többit. Leforrázva, szégyenkezve, értetlenül távozom.

Minden orvostól, akivel találkoztam az elmúlt két hétben, megkérdeztem, hogy jobban lehet-e még a kutya. Mindig pozitív választ kaptam. Az általános állapota jó, nem tudjuk, mennyi tartaléka van.

Mivel egyik orvos sem nyújtott korrekt tájékoztatást a kutya betegségeiről és lehetséges kilátásairól, elolvastam az interneten, amit találtam. Azt szűrtem le, nagyon beteg, de talán élhet még pár hónapot, talán egy évet jó életminőségben. És akkor felkészülhetünk a halálára.

Altassam el most, amikor még sétál, iszik, és esténként nagyokat alszik békésen az ölünkben?

Enni viszont alig eszik.

Az elmúlt héten már én raktam az ételt kiskanállal a szájába, többnyire elfogadta.

Az elmúlt 2-3 hét rettenetes érzelmi hullámvasút volt. Az állatorvosnál fogadják a kutyámat, úgy érzem, felelősen járok el, számolatlanul költöm a pénzt mindenre, ami kell. (Nem, nem vagyunk gazdagok, de nagyon szégyellnénk magunkat, ha a beteg barátunkon spórolnánk.) Ezek után az orvos leteremt, orvosi döntéseket kér rajtam számon, és azt sugallja, hogy képtelen vagyok elfogadni valamilyen kimondatlan tényt. Azt érezteti, hogy feleslegesen etetem erőszakkal a kutyát, és nem vagyok hajlandó szembenézni a valósággal.

Vajon mit rontottam el? Mit kellett volna másként csinálnom? Miért nem kapok valódi tájékoztatást arról, hogy mivel tenném a legjobbat a szeretett kutyánkkal? Miért szégyenítenek meg, amikor fizetős orvosi szolgáltatást veszek igénybe, mert úgy érzem, törődnöm kell egy beteg családtaggal? És miért hiszik azt, ha közölnék egyértelműen, hogy nem érdemes gyötörni a kutyát, inkább engedjük el, tovább erőltetném az etetését és a gyógyszerezését?

WMN szerkesztőség