„A hajléktalanság olyan, mint hétezer méter felett lenni a hegyen. Az a halálzóna” – Péter története

–

Elsősként az ötödik osztályban

Lukács Péter nem volt átlagos gyerek, autodidakta módon megtanult négyévesen olvasni, aminek az óvodában aztán igen nagy hasznát vette. „Akkor még nem tudtam, hogy ADHD-m van, ami miatt a csendes pihenőket nem jól viseltem. Leboltoltam az óvónőkkel: én mesét olvasok a többieknek, cserébe nem kell aludnom, és ők is csinálhatják, amit szeretnének.” 

Az iskolában, mivel jóval előrébb tartott, mint a kortársai, nagyon unatkozott. „Olykor áttettek az ötödikesekhez, ott legalább tanulhattam új dolgokat. Mondjuk ez nem tett népszerűvé egyik osztályban sem.” Alapvetően nagyon jó tanuló volt, az ADHD-ja csak úgy tizenkét éves kora körül kezdett el számára problámákat okozni. „Az ég világon minden érdekelt, ugráltam egyik témáról a másikra, a kötelező feladatokat viszont teljesen elhanyagoltam. Azok nem tudtak lekötni.” Ez a jegyein azonban nem látszódott. Az órákon odafigyelt, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy jól teljesítsen. Olyannyira, hogy az eredeti gimnáziumból, ahová járt, az eredményei alapján javasolták: inkább az ország egyik legerősebb középiskolájában folytassa a tanulmányait. „Itt könnyebb volt beilleszkednem, mert mindenki kiemelkedő képességű volt.”

Figyelemhiány

Az elfoglalt, vállalkozóként dolgozó szülőknek a gyerekekre nem igazán jutott idejük, a kapcsolatuk megmaradt elemi, gyakorlati szinten, minőségi időt nem sokat töltöttek együtt. „Akkor keresték a társaságomat, ha valami feladat volt, azt jöttek kiadni és ellenőrizni. Nem nagyon ismerjük egymást. Nem akarok velük nagyon szigorú lenni, de nekik van egy konkrét elképzelésük arról, hogyan kellene működnöm, mi az az ideális állapot, amilyennek szeretnének engem. Ha megközelítem ezt a vágyott képet, akkor jó a kapcsolatunk. Biztosan szeretnek, és próbálnak segíteni a maguk módján, ahogy tudnak. De nem abba az irányba toltak, amibe kellett, vagy amibe én akartam menni.”

Innen aztán a szülői nyomásra a jogi egyetemre jelentkezett, annak ellenére, hogy semmi ambíciója nem volt a jogászpálya irányába. Péter hamar rájött, a jog őt egyáltalán nem érdekli.

„Én programozó matematikus szerettem volna lenni.” 

Fedőmunka: postás

Egy szerelmi csalódás nagyon összetörte, és jó darabig maga sem tudta, mivel is foglalkozna szívesen. Egy dologban volt biztos: az, ami van, nem jó úgy. Otthagyta két és fél év után a jogot, és inkább átment közgazdaságtanra egy vidéki egyetemre, de az ingázás nehézségei újabb váltáshoz vezettek: a SOTE-re ment sportmenedzsment szakra. Ám ezt a szülei már annyira nem nézték jó szemmel, hogy egy időre meg is szakadt a kapcsolatuk. „A sportnak amúgy sem voltak hívei. Ami azt illeti, nekik rendkívül fontos, hogy a külvilág mit gondol. Volt egy időszak az életemben, amikor weboldalakat fejlesztettem, ebből éltem. Ezt annyira szégyenteljesnek gondolták, hogy azt mondták mindenkinek: postásként dolgozom.”

Összecsapnak a hullámok

Péter zenét szerzett, a weboldalak fejlesztése mellé megtanulta a Photoshopot, a digitális festést, grafikusi munkákat is vállalt, azonban ez volt az a pont, ahol a gyerekkora óta cipelt terhek elkezdtek rajta elhatalmasodni. Azóta már pánikbetegséggel, depresszióval és generalizált szorongásos zavarral is diagnosztizálták, ám abban az időben csak azt érezte: hiába hoz létre olyan dolgokat, amiket szívesen megmutatna másoknak is, odáig már képtelen eljutni. „Hiába volt weboldalam, ahol fent voltak a zenéim, ha megkerestek ezzel, általában a telefont sem vettem fel.”

Az önszabotázsa következtében nemcsak a bevételei zsugorodtak össze, de a párkapcsolata is zátonyra futott. A munkahelyein sem érezte magát jól. „Volt egy pont, amikor a szorongás és a depresszió mellé valószínűleg pszichoszomatikusan bejöttek különböző fizikai tünetek is. Havi szinten betegedtem le, amit a munkáltatóim érthető módon nem néztek jó szemmel.” A szakítása és a folyamatos kudarcai miatt egyre jobban bezárkózott.

„Olyan szintre jutott az izolációm, hogy egy idő után már dadogni is kezdtem.”

Új élet külföldön?

Ekkor jött az ötlet: valami igazán nagy változásra lesz szüksége. Fogta minden összegyűjtött pénzét, és kiköltözött Londonba szerencsét próbálni. „Azonban olyan állapotban mentem ki, hogy három hónap után az utcán találtam magam. Nagyon naivan azt hittem, hogy majd kint megmutatom ennek-annak a portfóliómat, aztán lesz valami. De az abszolút semmire mentem ki.” Azzal is csak kint szembesült, hogy a boldogulás bürokratikus része sokkal bonyolultabb, mint amire ő készült. Albérletben lakott, ám azért készpénzzel fizetett, így nem tudott bankszámlát nyitni, ami pedig ahhoz kellett volna, hogy legálisan vállalhasson munkát. Nem volt semmi kapcsolati tőkéje, és nem ismerte ki magát az idegen országban sem.

Elkülönülve mindenkitől

„Az első este az utcán borzalmas volt. Március eleje volt, 5 fok, borzasztóan fújt a szél, rajtam meg egy bőrdzseki volt és egy pulóver.” Másnap regisztrált egy nappali melegedőben. „Onnantól lettem hivatalosan hajléktalan. Három évig jártam oda. Az első nap megkérdeztem a szociális munkást, mégis, mit tudunk csinálni annak érdekében, hogy éjszakára legyen fedél a fejem felett. Mire körbemutatott: ennek hét éve kellene bemennie valahová, annak tizenkettő, amannak húsz. Ezzel el is oltotta az utolsó pislákoló optimizmust bennem. A következő hat hónap úgy telt, hogy a helyi könyvtárból kivett köteteket olvastam egy sarokban, és nem beszéltem senkivel egy szót sem.”

Péter úgy látja, az angol és a magyar ellátórendszer egyik rákfenéje, hogy az információk (például hogy hol lehet meleg ételt kapni) csak szájhagyomány útján jutnak el a rászorulókhoz. Ám ha valaki a szorongása miatt nem beszél senkivel, az hoppon marad. Így előfordult, hogy hat napig nem evett egy falatot sem. „Nem volt kellemes. Azóta mondjuk átértékeltem, hogy mi az, ami finom. Megváltoztam ez alatt az időszak alatt. Sokkal elfogadóbb vagyok, könnyebben alkalmazkodom, és alapvetően több lettem attól, hogy ezeken a nehézségeken keresztülmentem.” 

Élet a halálzónában

„Nehéz elmagyarázni ezt az egész helyzetet olyannak, aki nem élt át hasonlót”

– mondja Péter, amikor a londoni hajléktalanságban eltöltött évekről kérdezem. „Kimerültség, reménytelenség, kilátástalanság, félelem, párosulva azokkal a már meglévő problémákkal, amik oda vittek. Az egész élet a túlélésről szól. A következő néhány óra, a következő néhány sarok, ez az élet. Nagyon leszűkül minden. A hajléktalanságban az első percben van az embernek a legnagyobb esélye, hogy kikerüljön. Akkor vagy a legjobb állapotodban mentálisan és fizikailag. Ez olyan, mint hétezer méter felett a hegyen. Az a halálzóna. Teljesen mindegy, hogy mit csinálsz, ehetsz, ihatsz, alhatsz eleget, a szervezeted akkor is haldoklik. A hajléktalanság épp ilyen. Hétezer méterre még segítséget sem lehet nagyon felküldeni, vagy lejön az ember magától, vagy ott marad a hegyen.”

Szervezetfejlesztés

Hat hónapja volt ott, amikor a melegedő ügyvezetője szervezett egy megbeszélést: mondják meg az ügyfelek, mi az, amit másképp kellene csinálni, miben szorulna szerintük a hely működése javításra, változtatásra. Míg az emberek többsége olyan napi gondokkal hozakodott elő, mint a vécédeszka pótlása, Péternek holisztikusabb megközelítése volt. Onnantól kezdve heti rendszerességgel ült le beszélni a vezetővel. A közreműködésének hatására traumaérzékenyebbé tették a melegedőben dolgozó önkéntesek mentalitását, és időnként kirándulni ment a csapat, ahogy Péter fogalmaz, „hogy egy kicsit emlékezzünk arra: ilyen is lehetne az életünk”.

Ezt követően Péter elkezdett más jótékonysággal foglalkozó intézmények munkájába is besegíteni. „Nagyon keveset kommunikálnak ezek a szervezetek egymással, sokan nem is igazán tudnak a többiekről. Így azonban nem tudnak hatékonyan, célzottan működni. Kitaláltam, hogy készítek erre egy weboldalt. Kaptam valakitől egy laptopot, aztán ott ültem az alagútban a hálózsákomban, és dolgoztam. Sajnos se pénzt, se támogatást ezért nem kaptam, csupán ígéreteket.”

Közben sok helyen dolgozott ezen kívül is.

„Voltam kertész, mosogató, festő, segédmunkás. Fizikailag eléggé kicsinált. Ezek a munkák azokat is igénybe veszik, akiknek van hova hazamenni pihenni a nap végén. Nekem nem volt.”

Menekülések

Végül a melegedő vezetőjének segítségével, aki bejuttatta egy programba, el tudott helyezkedni a Marks & Spencernél, lett bejelentett munkája, ahová három hónapon keresztül az utcáról járt be dolgozni. Egy darabig jól is ment a dolog, egészen a műszakvezető pozícióig vitte az áruházban, ám aztán egy rosszul végződött szerelmi kapcsolat miatt újra a padlóra került. „Évekre megint bezárkóztam, és visszamentem ugyanabba az élethelyzetbe, amiben korábban voltam. Végső kétségbeesésemben aztán megkerestem a családomat. Ők buzdítottak arra, hogy jöjjek haza. Amiben nagyon sokat segítettek aztán: a fogsorom borzasztóan tönkrement, azt az ő támogatásukkal meg tudtam csináltatni. Ugyanakkor az a néhány hónap, amit náluk töltöttem, mentálisan nagyon rosszat tett.”

Lassan, de biztosan felfelé

Péter szabályosan elmenekült otthonról, és feljött Budapestre. „A Menhely Alapítvány Vajdahunyad utcai szállóján tértem magamhoz. Ekkor már tapasztalatból tudtam: rögtön az elején változtatnom kell. Elkezdtem állásinterjúkra járni, két hónappal később el tudtam helyezkedni, és négy hónappal később lett annyi pénzem, hogy albérletbe mehessek.” Hónapokig a szállóról járt dolgozni, ami nem volt egyszerű, hiszen erre a helyzetre egyáltalán nincs felkészítve az ellátórendszer.

„Az összes holmija az embernek hajléktalanként nála van, nem hagyhatja ott a szállón, amit bevisz este, azt reggel ki kell hoznia. Van ugyan csomagmegőrző, ami viszont akkor nyit, amikor a munkahelyen már be kell jelentkezni.

A szállón ráadásul nem volt fűtés, így ezt a pár hónapot egy masszív tüdőgyulladással csináltam végig. Aztán bekerültem egy lábadozóba, ami azért volt szerencsés helyzet, mert ott tudtam hagyni a holmimat.” A másik pozitív fordulat akkor következett be, amikor bejelentkezett egy átmeneti szállásra, és a BMSZKI felvételiztető csapata közül valaki megkérdezte tőle: szüksége lenne-e pszichológusra?

Péter azóta is jár heti rendszerességgel terápiára. Egy éve úgy érzi, már nem kínozza depresszió, és a szorongásos zavara is sokkal kezelhetőbb lett. A terápiás beszélgetéseknek hála idővel a munkahelyén is képes lett másokkal szóba elegyedni. „Egyik dolog hozta a másikat, és így már tudott működni.”

Tapasztalati szakértő

„Voltam viszonylag magasan, és nagyon mélyen is. Láttam a gödör alját. Ez egy olyan tapasztalat, amit talán kevesen tudnak úgy rendszerbe foglalni, mint én. Angliában ma már lehetőség van rá, hogy hajléktalanok is bankszámlát nyissanak. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy egy konferencián, ahol a kétszáz résztvevő között ott voltak nagy bankok igazgatótanácsának tagjai, elmondtam, hogy erre lenne szükség. Anélkül ugyanis nem lehet legálisan munkát vállalni.”  

Péter úgy gondolja, az ő tapasztalatait át tudja forgatni úgy, hogy az mások számára segítség legyen, és átérzi ennek a felelősségét is. Az Első Kézből a Hajléktalanságról programnak két éve tagja, azon kívül adott órát az ELTE-n pszichológia szakosoknak, társszerzője egy hamarosan megjelenő tanulmánynak, és rendszeresen szólal fel tapasztalati szakértőnek. „Nagyon fontosnak érzem ezt a témát, és úgy gondolom, van is mit mondanom.”

Fiala Borcsa