Acoustic Kitty: Amikor a CIA azt gondolta, a macskák lesznek a kémkedés jövője

–

A koncepció egyszerű, már-már filmszerű volt:

egy ártalmatlan kóbor macska odasétál a célpontokhoz – például a washingtoni szovjet nagykövetség közelében beszélgető diplomatákhoz –, miközben a testébe épített lehallgató berendezés rögzíti a beszélgetést.

A jelenet akár egy kémthriller nyitánya is lehetne, csakhogy a valóság jóval prózaibbnak bizonyult.

A program az 1960-as években indult, amikor a hidegháború logikája szinte bármilyen szokatlan ötletet legitimált. Ebben az időszakban a CIA számos különös projektet futtatott – elég csak a Fidel Castro elleni merényletek abszurd terveire gondolni. Az Acoustic Kitty ebbe a sorba illeszkedett: technológiai bravúr és naiv optimizmus keveréke volt.

Máshogy emlékeznek az érintettek

A beszámolók szerint a kiválasztott macskába mikrofont és jeladóegységet ültettek, így lényegében élő lehallgatóeszközzé alakították az állatot. Innen azonban már nem a technika, hanem a biológia – pontosabban a macskatermészet – diktálta a feltételeket.

A projekt egyik legismertebb, bár vitatott története szerint az első bevetés még azelőtt meghiúsult, hogy a macska a célpont közelébe került volna: a macskát állítólag elütötte egy autó, mielőtt elérte volna a célpontot.

A történet hitelességét nem minden forrás erősíti meg. Victor Marchetti egykori CIA-alkalmazott szerint ez jól példázza a program kudarcát, míg a programban részt vevő állatidomár, Bob Bailey úgy nyilatkozott: a projekt technikai értelemben nem volt teljesen sikertelen. Állítása szerint sikerült elérni, hogy a macska bizonyos hangokra figyeljen, és egyfajta viselkedési kondicionálás is működött.

A részben titkosított CIA-dokumentumok árnyaltabb képet adnak. Egy jelentés elismeri, hogy a macskák rövid távolságokra irányíthatók, sőt a kutatást „figyelemre méltó tudományos eredménynek” nevezi, de a pontos részleteket nem ismerheti meg a nyilvánosság. A végkövetkeztetés azonban egyértelmű: a módszer nem alkalmas a hírszerzés speciális igényeinek teljesítésére. Magyarán: működhetett volna – csak épp nem elég megbízhatóan.

Vajon miért nem lett sikeres?

A kudarc mögött alapvetően viselkedéstani okok állnak. A kutyákkal ellentétben a macskák kevésbé akarnak az ember kedvében járni, így kevésbé idomíthatók. Míg a kutyák évezredeken át célzott tenyésztés eredményeként váltak együttműködővé, addig a macskák szinte önmagukat háziasították: a rágcsálók miatt közelítették meg a településeket, és megtartották függetlenségüket.

Röviden: azt teszik, ami nekik jó – nem azt, amit mi szeretnénk.

Hogy mennyire máshogy működnek a kutyák meg a macskák, arról Dián Dóri írt korábban, Takács Dalma cikkében pedig arról ír, miért nem érdemes emberi érzésekkel felruházni a cicákat.

Ez a különbség a kiképzésben is döntő. Bár léteznek hatékony módszerek – például a jutalmazáson alapuló megközelítéssel –, ezek is inkább együttműködésre, nem pedig precíz, kiszámítható végrehajtásra épülnek. Egy macskát rá lehet venni bizonyos viselkedésekre, de arra nem, hogy egy titkosszolgálati művelet kulcsszereplőjeként viselkedjen – fogalmazott Stephen Quandt, a macskák viselkedésére specializálódó szakértő.

Nagy Andi