–

„Aki helyettünk szereti a kislányunkat.” Ez állt abban a hirdetésben, amelyben egy akkor várandós kismama felsőfokú szakirányú végzettséggel rendelkező gondozót keresett születendő babája mellé. Történetünk főszereplője, Anett – aki vezetékneve elhallgatását kéri – azt gondolta, az anya súlyosan beteg lehet, különben miért keresne egy még meg sem született baba mellé valakit, aki helyette szereti. Az ő gyerekei addigra már nagyok voltak, védőnői állásába nem akart visszamenni. Felhívta a hirdetésben szereplő telefonszámot.

Nagy családi ház Budapest egyik külkerületében. A földszinten tágas tornaterem: bordásfal, labdák, szalagok. A nappaliban képek a falon. Gyerekekről, Anettről és a férjéről. Születésnapok, karácsonyok, kirándulások, fontos pillanatok. Az emeleten tágas gyerekszobák: egy tizenkét éves forma gyerek leckét ír, egy másik legózik a szőnyegen. A kertben hinta, csúszda, kis homokozó. És egy kisbaba. Babakocsiban alszik a friss levegőn.

Ő már nem az a csecsemő, akinek a hirdetésben kerestek szeretetet a szülei; Anettnél azóta több gyereknek is jutott abból a szeretetből.

A hirdetésben szereplő telefonszámhoz a magyart jellegzetes akcentussal törő női hang tartozott. A nő nem volt beteg, nem hagyta el a férje, és nem is csaptak össze a feje felett a hullámok. Azért keresett születendő babája mellé pótanyát, mert Kínában ez a szokás. Pontosabban az, hogy a kínai szülők a csecsemőket egyhónapos koruk körül egy idősebb rokonra bízzák, hogy tudjanak dolgozni.

Magyarországon viszont nem volt idősebb rokon