–

És az almaevés karácsonyi szokását ismerik-e? Palócföldről hoztam magammal – kérdezi Emília mama a köré gyűlt látogatókat, akik bizonytalanul csóválják a fejüket. Nekem elszorul a szívem: hogy ne ismerném. Nagymamám családját Felvidékről telepítették ki, így az ő révén, mióta az eszemet tudom, megszegünk egy almát szenteste a vacsora előtt. Annyi cikkre vágjuk, ahányan ülünk az asztalnál, nekünk a családunk egységét jelképezi. Emília mama szerint a 19. században azt jelentette, ahányan ott ülünk, arra mindig számíthattunk. Szívmelengető példája ez számomra annak, hogyan élnek tovább a régi szokások a mai ünnepekben.

Egyébként: takaros, jókedvű asszony ez az Emília mama, az Erzsébet árvaleány-ház nevelőnője – mármint a múzeum egyik munkatársa, aki korabeli ruhában játssza a szerepét és beszélget velünk, látogatókkal, ezt hívjuk élő múzeumnak.

Szóval Emília mama izgatottan meséli nekünk, hogyan készülnek a névadó királyné, Sissi látogatására az árvákkal. Annak idején a királynéval érkezett legkedvesebb gyereke, a „magyar leány”, Mária Valéria is, aki az anyja mintáját követve nagyon komolyan vette a jótékonyságot, de kislányként a maga eszközeivel vett részt benne:

már jóval karácsony előtt félretette a neki járó csokoládét, így karácsonykor akár 160-170 darabot is szétoszthatott a pest-budai árva gyerekek között.

Persze az igazi segítséget Sissitől remélhették az árvák. Mivel ekkoriban az árvaházak még nem állami kézben működtek, hanem nemesi vagy egyházi alapításúak voltak, és jótékonyságból tartották fenn magukat, Sissi tárgyi és pénzbeli adományai, kitüntetett figyelme is illeszkedett, illetve hozzájárult a kor divatjához, miszerint a nemesi családok nagyvonalúan támogatták az elesetteket.

Ezt már az idegenvezetőnktől tudjuk meg, miután Emília mama elsietett, hiszen még le kell vennie a kötényét és rendbe tennie magát a királyné érkezése előtt. A Nemzeti Múzeum élő múzeumi programjára jöttem, ahol nemcsak a 19. századi advent és karácsonyok máig élő, vagy ma már különös szokásait ismerhettem meg, hanem egy-egy korabeli alak is megelevenedik számunkra, velük beszélgetni is lehet. Emília mama mellett találkozunk például egy cselédlánnyal is, aki a piacra siet, hogy diót és almát szerezzen be, mert az úrnőjének az a képtelen ötlete támadt, hogy fenyőfát állíttat a szalonba. Ki látott már ilyet?! A gyantát meg majd ki fogja eltakarítani?! Na, ugye!

Ugorjunk vissza pár évtizedet az időben, hiszen a cikk elején igazából én szaladtam nagyon előre: sétánk a múzeum állandó kiállításának egy 19. század elejei, ma is divatosan monokróm szalonjában indul.

A szalonok már a 18. századtól a társasági élet terei voltak, ahol a felnőttek ápolták, erősítették a kapcsolatrendszerüket. A szalon központjában a nő állt: a feleségek rendezték be, irodalmi és zenei esteket tartottak, és ha tehették, ezekre művészeket is meghívtak az ismerőseiken túl. Az előbb azt írtam, a felnőttek tere, a szalonba a gyerekeket ugyanis csak karácsonykor engedték be. A karácsonyfa az asztalon állt, és ahogy azt a cselédlánytól is hallottuk, eleinte diót, almát akasztottak rájuk – a katolikus családoknál esetleg 24 szentképet.

A karácsonyfa első írásos említése a 15. század végéről, a német humanista jogtudóstól, Sebastian Branttól származik. Arról még korábban Gyimesi Emese Szendrey Júlia-kutató mesélt nekem, hogy a protestánsok között népszerű szokás elterjedésében felénk az hozta el a fordulópontot, amikor a katolikus Ferenc császárnak megtetszett, és felállíttatta a bécsi Hofburgban is. És ahogy az lenni szokott, előbb az arisztokraták követték a példáját, majd fokozatosan leszivárgott a társadalomban. 

Magyarországra az 1820-as években érkezett meg, azért pedig hárman is versenyeznek, hogy ki állította itt az első karácsonyfát: