–

Földváry Gergely a XII. kerületi Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény történésze és vezetője. Főleg a Hegyvidék helytörténetét kutatja, ám ezzel együtt a magyar étel- és italkultúra is az érdeklődése középpontjában áll, így őt kértem meg, meséljen arról, milyenek voltak a régi karácsonyok, és honnan erednek a ma már széles körben elterjedt ünnepi szokásaink.   

A karácsonyfa felbukkanása Magyarországon

Gergelytől megtudom, hogy az 1840-es évek közepétől, leginkább a forradalom utántól kezdett el divattá válni Magyarországon a karácsonyfa, méghozzá német hatásra. Jókai Mór (aki éppen idén 200 éve született), volt az egyik első hazai író, akinél a korai írásaiban megjelenik a karácsonyfa.

A karácsonyfa állítása azonban még jó darabig megmaradt városi szokásnak, a Pesti Napló 1853-as cikkéből is kiderül, hogy vidéken ezt a műfajt még nem igazán ismerték. Legfeljebb egy-két gallyat díszíttettek fel, az ünnep szimbóluma inkább a jászol, a betlehem volt. (Azt még fontos megjegyezni, hogy a legelső karácsonyfát Luther Mártonhoz kötik, állítólag ő állította, és az evangélikus németek voltak azok, akik ezt egész Európában elterjesztették.)

Magyarországon az 1880-as években is még különlegesség volt a karácsonyfa, amit aztán az első nagy női egyletek kezdtek el vidékre is elvinni adományként a „karácsonyfa ünnep” keretében, amikor egy-egy fát iskolákban, köztereken felállíttattak.

Ehhez alamizsnaosztás, és ruhák ajándékozása is kapcsolódott.

Víz helyett bor: mindenkor!

Ami az italokat illeti, karácsonykor is leginkább bort ittak a magyarok… meg karácsonyon kívül is. Ma már furcsa belegondolni, hogy az emberek jó darabig nem igazán ittak vizet, de ennek az az oka, hogy az nem is nagyon volt iható – hacsak nem forrásvízről volt szó, amit viszont drága pénzen kellett hozatni, kevesen engedhették meg maguknak. Így tulajdonképpen a bor volt a legbiztosabb olyan folyadék, amitől az ember nagy valószínűséggel nem lett rosszul.

Fontos: ez a nagyüzemi borozgatás azonban távolról sem jelenti azt, hogy mindenki folyamatosan kissé illuminált állapotban volt. Ebben az esetben ugyanis nem a mai 11-12 százalékos borokra kell gondolni. A korabeli borok, amiket az emberek napi rendszerességgel ittak, inkább sör erősségű, 4-6 százalékos alkoholtartalmúak voltak. Emellett azt is hangsúlyozni kell, hogy ezeket azok fogyasztották, akik anyagilag nem tehették meg, hogy vizet hozassanak, azaz a munkásnép, a földeken dolgozók. A megterhelő fizikai munka mellett nem nagyon szállhatott a fejükbe a nedű, hiszen hamarabb kiizzadták, mint hogy megárthatott volna. (Ezzel együtt persze senkit nem bíztatok arra, hogy kezdjen el víz helyett könnyű söröket inni, aféle paleo-életmód gyanánt.) 

Ma már természetesnek vesszük a csapvizet, de régen a Hegyvidékre is Duna-víz árusok jártak. A Duna vizét azonban leginkább tisztálkodásra, mosásra, mosogatásra használták, nem ivásra. Ezért azok a helyek, ahol voltak kutak, nagyon felértékelődtek. Azt is tudjuk, hogy Erzsébet királyné, amikor a budai hegyekben vagy a budai várban töltötte az időt, svábhegyi vizet rendelt magához.

Ferenc József pedig budai tartózkodásai idején egyenesen a 320 kilométerre lévő Schönbrunnból rendelte a vizet, a friss utánpótlásról nap mint nap gondoskodtak a számára. 

Még egy érdekes adalék, aztán ígérem, visszatérünk az ünnepkörhöz: az Ördögárkot, ami mind a mai napig a budapestiek lába alatt folyik, eredetileg Szent Pál pataknak hívták. Hogy hogyan lett Szent Pálból Ördög?

Nos, ahogy egyre jobban benépesült a környék, angol vécé híján itt folyt össze mindenféle fekália, így hamarosan a kedves kis Szent Pál patak bűzölgő áramlattá alakult át…

Vino, wine, der Wein… és a bor

A bor Földváry Gergely szerint az egyik legizgalmasabb szavunk, ugyanis az egyik legrégebbi szótőre vezethető vissza. Más európai nyelveken mind a latin vinum szóból alakult a kifejezés, a mi bor szavunk azonban egyes feltételezések szerint akár a hunoktól származtatható, és nagyon régi, keleti gyökerei vannak. Tehát az biztos, hogy olyan nemzet vagyunk, akik a borral nagyon régóta foglalkoznak, a magyar borkultúra is igen messzi korra vezethető vissza. 

Ami a forralt bort illeti, az „csak” 150 éve kapcsolódik a télhez, illetve a karácsonyi ünnepkörhöz annak ellenére, hogy az ízesített forraltborhoz hasonló italokat már a rómaiak is ittak. Ilyenkor jólesik a hidegben valami forróval (főleg ha az fűszerektől illatozik) melengetni magunkat. Ez az oka annak is Gergely szerint, amiért a sörkultúra eleinte nehezen tudott a karácsonyra rátelepülni. 

Csincsin!

A pezsgő az, amit leginkább az ünnepekhez kötünk, és amivel koccintani is szoktunk. Ez is egy olyan ital, ami az 1800-as évek legvégén, 1900-as évek elején kezdett igazán divatba jönni idehaza, amikor a nagyobb pezsgőgyárak (például a Törley) népszerűvé váltak. És hogy miért koccintunk? Nos, Gergely rögtön három magyarázatot is kínál.