–

„PuTu vagyok, a vas alattvalója, a rozsda hercege,
Csege az ősmagyar kovácsisten leszármazottja.
Teszem a dolgom, csinálom a vasat,
Örömmel cipelem e nehéz súlyt, mi rám szakadt.
Csilingelek az üllőn, zajt csapok,
Szállnak, szállnak a szikraangyalok.
Fene jó a vas, kész a mű,
A kovácsolás? Egy kalibrált revü.”

Egyszerű válasz helyett rögtön ezt a költeményt kapom, amikor arról kérdezem PuTut, honnan származik (Csegéről egyébként, ahogy az a versből is kiderül).

Ő ugyanis nemcsak kovács, hanem költő, szobrász és előadóművész is egyben – vagy ahogy az egyik kiállításán bemutatták: falusi ortodox kovács, városivá lett avantgárd iparművész.

Szeret szerepelni, ez nem is kérdés, és még inkább szeret a szakmájáról mesélni. Miközben beszélgetünk, időnként felpattan, hogy újabb és újabb elkészült vagy készülőfélben lévő művet hozzon oda, esetleg elővegyen egy albumot, könyvet vagy fotót mondandója illusztrálásaként.

„Nézze, ez itt a gurum. Ezek pedig stílusgyakorlatok, akkor készítettem őket, amikor nála voltam Ausztriában” – mutat egy fotót, majd egy doboznyi díszes kovácsoltvasat. De erről majd később – haladjunk szépen sorjában.

Erős gyerek, jó lesz kovácsnak

„Nem akartam paraszt lenni” – vágja rá, amikor arról kérdezem, miért ezt a szakmát választotta. Mint mondja, ő is azok közé tartozott, akik szüleik példáján okulva leginkább abban biztosak, hogy mi az, amivel nem akarnak foglalkozni. Felmenői pedig földművesek voltak.

„A nagyapám kint maradt az első világháborúban. Apámat kivitték a másodikba. Amikor hazajött, még voltak saját földjeink. Ahogy bírtunk, menni kellett segíteni, már gyerekként is. Szidtam a napot, utáltam a nagy melegben dolgozni. Volt tengeri, krumpli, ilyesmi. Az utca végében volt a régi meccspálya, oda hajtottuk ki a malacokat. Nemcsak én, mindenki. Amíg a malacok legeltek, mi fociztunk. Ha elszaladt a malac, szaladtunk utána. Amíg nem volt téesz, a saját földünkön volt búza, menni kellett aratni is. Nálunk csak ’60-ban jött be a téesz, akkor voltam hétéves. Be kellett adni mindent. Az emberek megjöttek a frontról, és mire egy kicsit összeszedték volna magukat, elvettek tőlük mindent. Két tehenünk volt, a Kincses meg a Virág. A Kincses szelíd volt, ő fogta vissza Virágot a járomban. Apám a Virágot adta be a TSZ-be, mert ő volt a szilajabb. A Kincses, amikor egyedül maradt, megbolondult. Le kellett vágni. Gyerekfejjel ezt még nem fogtam föl – csak később értettem meg, mekkora tragédia volt ez a szüleimnek.”

Az édesanyja egyszer elment egy szülői értekezletre, ahol jelen volt a téesz akkori elnöke is, aki azt mondta, szüksége lenne egy kovácsra. „Anyám hazajött, mondta: jó erős gyerek vagy, legyél kovács. Hogy tetszett-e az ötlet? Mit tudtam én, hogy miből áll a kovács szakma! Persze, messziről láttam, hogyan patkolnak lovat. De akkor, tizennégy évesen? Foglalkoztam is én ezzel, amikor jött a beatkorszak! Hát kit érdekelt ez!”