Nagymamám magyaráz: És neked mi a nótád? – Olvass bele Csepelyi Adrienn új könyvébe!

–

Csepelyi Adrienn: Nagymamám magyaráz

21. Század Kiadó, 2025, 464 oldal

Fülszöveg: Csepelyi Adrienn új kötete úgy működik, mint egy időkapszula: maroknyi, de több generációnyi örömet, fájdalmat, terhet és könnyűséget mutat meg a múltunkból. Az élet minden súlyát és tarkaságát.

Nagyanyáink mondatai szívünkbe vannak hímezve. Néha fájnak, mint a tűszúrás, néha olyan mélységeket nyitnak meg bennünk, amelyeket addig fel sem fedeztünk, néha pedig úgy tudnak megnevettetni, mint semmi más. Egy biztos: mindenképpen megtanítanak az élet hétköznapi dobbanásaira, rezdüléseire. Csepelyi Adrienn új kötete úgy működik, mint egy időkapszula: maroknyi, de több generációnyi örömet, fájdalmat, terhet és könnyűséget mutat meg a múltunkból. Az élet minden súlyát és tarkaságát.

A nyelvjárásgyűjtéssel, hangfelvételek alapján készült szövegeket olvasva szinte halljuk a szatmári idősek hangsúlyát, mikor nevetik el magukat, és mikor bicsaklik meg a hangjuk érzelmeik hatására. Ez a kötet abban segíthet, hogy tanuljuk meg saját gyökereinket (lelki tájszólásunkat) ne szégyennel nézni, hanem megszeretni és visszanyúlni hozzájuk, illetve, hogy megértsük az idősebb generációk traumáit, örömeit, és azt, hogy miért különbözünk ennyire - s közben miért csinálunk mégis olyan sok mindent ugyanúgy, mint ők.

–

„HÚZZAD, PRÍMÁS, BETYÁR A KEDVEM!”

ÜNNEPEINK

„Ugy jaóllaktam léjjel, csak ugy nézek széjjel!” – hangzik el szertartásosan nagyapám szájából a leves után. Mindenki nevet. Nem is annyira a mondaton, hanem annak menetrendszerűségén: Papa Mamának végszavaz, aki erre a kezét tördelve elmondja, hogy most ne készüljünk nagy ellátásra. Aztán a főtt hús (nálunk külön fogás!) után szép sorban előhozza a töltött káposztát, a pörköltöt, a töltött húst és a rántott húst háromféle körettel, végül pedig legalább kétfajta süteményt. (Örök szabály: az aprósütemény nem számít bele a kétféle süteménybe. Az csak úgy van, mintha magától készülne és nélküle ki se lehetne nyitni a nagy asztalt, ami köré mind odaférünk.)

Anna-nap, Sándor-nap, Klára-nap, Tamás-nap, disznóölés, lakodalom, húsvét... Szegények vagyunk, de jól élünk! Csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy – bár a mondás az étel mennyiségére és minőségére vonatkozik, és Szatmárban vendégségben, ünnepen egyikre se lehet panasz –, a jól élés záloga az asztal körül ülők személyében rejlik. 

Az apró kis szertartásainkban. Nagymamám felhajt két cent konyakot, majd tíz perc múlva kipirulva bejelenti: „Nna, émmá berugtam! Fejembe szállt!” Kávé után bejárjuk a kertet, és ámulunk, mekkora fürtök vannak a nagyszemű szőlőn. Másik mamám tüsszögést színlel – „hapcihaj!” – az ajándékba kapott virágot megszagolva, hogy a gyerekek hangosan nevessenek.

Az ünneplés oka tulajdonképpen mindegy is: azért gyűltünk össze, mert összegyűlni jó. Ha együtt vagyunk, se bú, se kár – kerül valami az asztalra, van jó szó, dallam, nevetés. Mire összeállt ez a fejezet, mégis szomorú lettem. A hétköznapi tevékenységekről és a gyerekkorról szóló fejezetek azt mutatják, milyen sokféleképpen lett könnyebb az életünk száz év alatt.

Ez a fejezet viszont kiállítja a számlát arról, mi minden veszett el az úton. Mint a húgom hároméves korában, amikor újévet köszönteni mentünk gyalog a nagy hóban, és ő a kanyarban lependerült a szánkóról, mi meg mentünk tovább.

Lehet, hogy ma már bőségesen részesülünk ajándékokban karácsonykor, de mindössze néhány évtizeddel ezelőtti szokásoknak is csak kevés nyomát találjuk ma már Szatmárban is. (Mondjuk, a húgom legalább meglett.)

A pünkösdöt már mi sem tartottuk, a karácsony a legszűkebb családé volt, de a húsvétra hetekig készülődtünk: az idősebb rokonok gyűjtötték nekünk a tojást, amire igen nagy szükség volt, mert akadt év, amikor háromszáznál is több locsolónk volt! Korán reggel ugrasztottak az ágyból, s sokszor már alábukott a nap, mire az utolsó vendég távozott – bár vödör helyett szódásszifon volt, meg slaug, a többség kölnivel érkezett. Nem úgy, mint keresztapám, aki a családi legendárium szerint rendre az árok poshadt vizéből merítette meg a kölnisüvegét...

Két hagyományt tartunk szigorúan ma is: a hagymahajas tojásfestést és a sárgatúró-főzést. (Mindkettőről esik szó a későbbiekben. És bármit állít is a sógorom, én főzöm a legfinomabb sárgatúrót, nem ő!) A többi – a terülj, terülj, asztalkám, a vendégsereg, a szebbnél szebb locsolóversek – legfeljebb nyomokban maradt meg. Ez a fejezet ily módon idővonal is, amelyen látható, hogy alig néhány év alatt gyökeresen átalakultak addig alapvetőnek hitt szokások. Májusfa, májuskosár, pünkösd, locsolódás – vagy hol van már akkora jelentősége a névnapnak, hogy megüljük az előestéjét? Ez a fejezet tehát: mementó.

A házfelújításkor fellelt magnókazetták egyikén a család férfi tagjai diskurálnak Keresztanyuék aranylakodalmán – az utolsó alkalommal, amikor még mindannyian együtt ünnepeltünk, akik számomra a mindannyiant jelentették.

– Emléksze’ rá, mikor e’mentünk a gyarmati korcsmába, mán Vastag Pityu vóut ott velünk, aszmontad, hogy hát mongyuk el, hogy Sürü sötét lombja van az öreg diaófának! Eggy primás vót, eggy zongorista meg eggy bőügős, négyen vóutak, ugyi? Vagy hárman?
– Négyen!
– Meg eggy kontrás! És odahijtam, nem tutta! Huzott eggy másik naótát, osztán a szerkenytüjét letette, és kiment eggy ajtón. És visszajött, de ugy hegedülte! Megnézte a kottába! Nehéz naóta! E’ tudom dano’ni, de ha nincs, aki besegiccsen…
– Mongyál csak belőlle eggy szöveget!
– Sürü sötét lombja van az öreg diaófának,
Tetejébe nem fészkel már, csak a nehéz bánat.
Hej, diaófa, vén diaófa sürü sötét lombja,
Mon’meg nekem, gondol rejám a szeretőm néha.
– Még Joli se tuggya!
– A másik verse pedig… Menyasszon’ lett a falunak a lekszebbik lyánya… Hogy van tovább?
– Ha mekkezded, lehet, tudom folytatni.
– Szegénylegény…? Olyanformán van…
Végül az eszmecserét a konyhából hallgató Keresztanyu zárja rövidre a dolgot: „Még a macska is megijjett a hangotoktól!”

Keresztapu híresen nótás kedvű volt: a szüleim esküvője után készült fénykép örökre őrzi, hogy még alig ért le a házasságkötő terem lépcsőjén, már rá is gyújt az énekre.

Hát ki látott még esküvői menetet danolás nélkül?

Azt, hogy a jó cigánymuzsika mit jelentett, s hogy a jó muzsikust milyen tisztelet övezte az Erdőháton, a kötet egyik legszebb története mutatja meg. Amikor a környék egyik legjobb prímásának öccse balesetben meghalt, a férfiak, akiknek öröméhez-bánatához évtizedeken át a prímás szolgáltatta a muzsikát, mind felsorakoztak a temetésen. Osztozni akartak annak fájdalmában, kifejezni nagyrabecsülésüket. Egy nóta, egy zsoltár, egy nóta, egy zsoltár, így kísérték utolsó útjára az elhunytat.

Egyik kedvenc gyerekkori emlékképem szinte videoklip-szerűen él a fejemben: sátoros lagziban vagyunk, a lányos ház udvarán még csak a vendégfogadás zajlik, de a násznép már mulat. Cigánybanda muzsikál, unokatestvérem, máig előttem az ütött-kopott bőgő, Katika pörög-forog az udvaron, járják az csárdást édesapjával, lábuk nyomán száll az aranysárga nyárdélutánban a por – én pedig ámulattal figyelem mozdulataik összehangolt, ösztönös természetességét. Én is így akarok táncolni, ez jár a csepp kis fejemben, s ha le kéne írnom a szatmári friss csárdást, ezzel a képpel tenném: felszabadult, zsigeri lüktetés a saját gyönyörűségünkre.

A küldetést teljesítettem: a barátaim szerint ahol két cintányért összeütnek, megjelenek én.

A lakadalmat (annyira a-val, hogy egy ősrégi VHS-kazettán is így van kézírással felcímkézve valamelyik családtagunk esküvői videója) kéthetes készülődés előzte meg a lányos háznál. Két másik unokatestvérem, Tünde és Erika lagzija előtti sütés-főzés, amelybe mi is mentünk segédkezni, a nyári szünet legjobb időszaka volt. Figyeltük, ahogy járt az asszonyok keze, valamiféle láthatatlan vezényszóra mindenki tudta, mi a dolga, és azt miként kell a lehető legjobban elvégezni. A gyerekekre is bíztak munkát, és nem csak a látszat kedvéért: a csigacsinálás nagyon ment mindannyiunknak – és kellett is mennie, mert nem ritkán száz–százötven fős násznépet kellett ellátni csigatésztával. Ma is őrzöm a faragott csigacsinállaókat, amiket Keresztanyutól megörököltem. 

Az anyagi előnyök mellett (minden meghívott hozta és tette, amit tudott) felbecsülhetetlen volt ennek a készülődésnek a közösségformáló ereje is. Mire eljött a lakadalom napja, már mindenki felvette a fonalat a rég nem látott rokonokkal, ismerte a pletykákat, összebarátkozott az újonnan bekerült családtagokkal, megbeszélte a sérelmeket, örömöket, bánatot – nem maradt más, mint a jól ismert forgatókönyv szerint lebonyolítani az eseményt, és mulatni. Mert ha valamit, akkor a mulatást komolyan veszik mifelénk.

Az itt következő fejezet történeteiből tisztán kirajzolódik, hogy amilyen szigorú rendje van annak, mit mikor ünneplünk, olyan szabadok vagyunk a mulatásban: gyász idején piánóban esküszünk, de húsvétkor mindenki locsol mindenkit. Amikor kislányként az ünnepi asztalnál ülve figyeltem az idősebb rokonokat, amint az evés végeztével rágyújtanak a kedvenc nótáikra, még nem értettem, hogy az emberi érzelmek egyik legtisztább feldolgozási formájának vagyok tanúja.

Nem volt világos, a nagy kacagások és az oly sokszor felidézett történetek közé hogy kerülnek a könnyek. Ma már értem. Különösen azóta értem, hogy nekiálltam ennek a könyvnek. A könny a kötő- és kenőanyag. Felold és megszilárdít, felidéz és elmos.

Háromnegyed tizenkettő, ebédidő apai nagyszüleimnél. Atomóra pontossággal. Mire a Déli krónika után elkezdődik a Jó ebédhez szól a nóta, már a szobában ülünk: Mama a piros fotelbe huppan, előveszi a keresztszemest, behozzák a kisrádiót, a húgom meg én a rökamén ülve gyakoroljuk a hímzést, és magyar nótát hallgatunk. Ezeken a szótlan, de annál beszédesebb délutánokon ivódtak belém a dallamok és a szövegek, ezért van, hogy valahányszor magyar nótát hallok, egyszerre támad kedvem sírni és vigadni. A nóta: emlékkönyv.

Anyai nagymamám gyakran szegezte újdonsült ismerősöknek a kérdést: mi a nótád? Gyerekként bolondságnak tűnt, aztán amikor újságíróműhelyemben rendre luftot rúgtunk a bemutatkozásoknál, mert senki nem látott túl a hol születtél–mit tanultál–miért akarsz újságíró lenni tengelyen, bedobtam nagymamám kérdését: mi a nótátok? (Huszadik századi verzió: mutasd meg a kedvenc számod a telefonod streaming-applikációján.) Azonnal rá is döbbentem nagymamám ösztönös bölcsességére, ugyanis egymással versengve mutogatták a dalokat a diákok, s percek alatt kiderült, kiknek közös a zenei ízlése, ki hallgat egész mást, mint amit feltételeztek róla.

A nóta: személyiségrajz.

Nekem is van nótám – egy friss csárdás (mi más). Herodek Sándorné Balázs Etelka és id. Boka Károly szerzeménye.

Csitt csak, rózsám, hallod, micsoda régi nótát hallok.
Sej, haj, dínom-dánom, de csuda csárdást penget az én cigányom!
Húzzad, prímás, betyár a kedvem,
Sarkantyú peng, a szoknya lebben,
Perdülj-fordulj karomba, párom,
Ezt a csuda csárdást rogyásig járom!

Hopp hát, rózsám, járjad! Perdüljön táncra táncos lábad!
Ég a talpam, tudd meg, míg ez a csárdás járja, dehogy halunk meg.
Húzzad, prímás, betyár a kedvem!
Sarkantyú peng, a szoknya lebben,
Perdülj-fordulj karomba, párom,
Ezt a csuda csárdást rogyásig járom!

A magnókazetták közül ez volt a legvidámabb, mégis ezt hallgatva sírtam a legtöbbet. Mert most már nekem is van nótám, de nem tudom eldanolni velük.

A házfelújításkor kezembe akadt a hurkatöltő – vagy inkább én akadtam a hurkatöltőbe, akkora súlya van. Rakosgatom. Sok éve nem eszem húst (Keresztanyu szavaival: „ne hidd, jányom, én is elmennék a husnak a temetésire”), nem is valami szép masina, se használni, se kirakni nem fogom sehová, de nem visz rá a lélek, hogy kidobjam. Mert a disznófogás és a szúrás-perzselés számomra már akkor is viszolyogtató aktusán túl benne van az, amit nekem a család jelent. Az összeszokottság. A szeretettel etetés és a szeretettel evés – ez utóbbi talán magától értetődőnek tűnik,

de amennyiben az etetést szeretetnyelvként értelmezzük, úgy azt is annak kell értelmeznünk, ha valaki tisztelettel és élvezettel fogyasztja el a másik főztjét.

Benne van a hajnali kelés és a kacsás kislámpa halványsárga fénye, a „tőccsek még?” és a szépen tálalt sütemény. És benne a nótázás, az anekdotázás, egymás ugratása és a kóstoló is, amiből mindenki pont azt kapja, amit szeret.

Így aztán a hurkatöltő marad. A dallamokat, a családi nótázások emlékét meg viszem tovább magamban. A leves után immár én mondom el, hogy „ugy jaóllaktam léjjel, csak ugy nézek széjjel”, apám és a húgom meg teátrálisan bejelenti, hogy nem készült nagy ellátással, aztán feltálal egy hatfogásos ünnepi ebédet. Viszem magamban a szeretteim kacagását, belefőzöm a töltött káposztába, szétszórom a világba, hogy sose halkuljon el, és járjak bárhol, azonnal magasban a kezem, ha megszólal a prímás hegedűje.

Mert ahogy a nótám mondja:
„míg ez a csárdás járja, dehogy halunk meg.”

WMN szerkesztőség