Traumák első látásra – amikor a valóságshow terápiásat játszik

–

A most futó Házasság első látásra című műsor komolyan elgondolkodtatott azon, hogy civil emberek – sőt, idén még a boksz és a bulvár világából egyaránt ismert Miló Viki is – mi mindennek hajlandók kitenni magukat annak reményében, hogy megtalálják lelki társukat, és végleg elköteleződjenek. Ez a tizenkét ember úgy döntött, hogy a divatos, jobbra húzogatós randiappok helyett magasabb fokozatra kapcsol, és arra sem vár már, hogy valaki egy szórakozóhelyen odalépjen hozzá. Helyette párkapcsolati szakértőkre hagyatkozik, és belemegy abba, hogy életének legfontosabb döntését mások hozzák meg helyette.

A műsor páros lábbal rúgta be az ajtót, ha csak a nézettséget vesszük alapul: a kezdő héten volt olyan adás, amit a teljes lakosságban 737 ezren néztek, ami 25,3 százalékos közönségarányt jelentett. Ezzel egyértelműen kiemelkedik a hasonló párkereső realityk közül.

Mi, nézők, miért élvezzük ennyire ezeket a sokszor teljesen mesterkélt pillanatokat? Egyáltalán: létrejöhet valódi szerelmi kapcsolat egy párkereső műsor által? És kinek a felelőssége, hogy a közben jócskán sebezhetővé váló szereplők mennyit mutatnak meg saját magukból és életük során szerzett traumáikból?

A csapból is folyik a társkeresés

A realityk alaphelyzete, hogy civil embereket figyelünk meg – vagy ismert embereket, akiket eredeti szakmájukból kiemelve, egy teljesen új élethelyzetben láthatunk. A tematikus valóságshow-k között vannak, amelyek a kalandra és az extrém kihívásokra építenek; mások arra, hogy a résztvevők pár hét alatt magukévá tegyenek valamilyen újfajta tudást; sokszor pedig az egyszerű izolációra és az együttélésből fakadó konfliktusokra helyeződik a hangsúly. Ha a kereskedelmi tévék és a streaming-szolgáltatók kínálatát nézzük, azt látjuk, hogy a párkeresős reality-formátumokkal tényleg Dunát lehetne rekeszteni – egy-egy sikeres műsortípusból akár egy tucat évadot is képesek legyártani, hatalmas nézettséggel.

Rengeteg párkereső formátum létezik, ahol a hangsúly főként a testiségre, a szexre és a laza férfi–nő kapcsolatokra épít. Csak szemléltetésképp az elmúlt évekből néhány cím: Szingli, vagy svindli, A Kísértés, ÖsszeEsküvők, Ádám keresi Évát, Money or Love, Celebrandi, Love Island, Éden Hotel, Exek az Édenben, Perfect Match, Too Hot to Handle, Dated and Related.

Ha viszont csak azokra szorítkozunk, amelyek a hosszú távú párkapcsolatot vagy házasságot célozzák, akkor is bőven van miből válogatni: a magyar tévécsatornákról ismerhetjük a Házasodna a gazdát (eddig nyolc évad ment belőle), a Határtalan szerelmet, A Nagy Őt (a hetedik széria hamarosan indul, a tét ezúttal Stohl András szíve lesz), a Házasság első látásra című műsort (épp a harmadik évad közepén járunk) – de keresett már feleséget a szemünk láttára Benkő Dániel, Delhusa Gjon és Alekosz is.

De miért szeretjük ennyire nézni a párkereső műsorokat?

Bár a fent említett műsorok főleg az elmúlt tíz–tizenöt év termései, a szerelmi kapcsolatok keresése és annak tévés közvetítése egyáltalán nem új keletű. Az amerikai The Dating Game 1965-ben indult el az ABC-n Jim Lange műsorvezetésével, és egészen 1986-ig volt látható. A díszlet egyik oldalán az adás aktuális párkeresője ült, aki kérdéseket tehetett fel a fal másik oldalán ülő három lehetséges befutónak. A show atmoszférája könnyed és humoros volt; az ismerkedést elősegítő kérdések ennek megfelelően megrekedtek annál a mélységnél, mint például: „Milyen állatot szabadítanál ki egyetlen estére az állatkertből, és hova vinnéd magaddal?” A kilencvenes évek végén a TV2 és Kósa L. Adolf jóvoltából mi is átélhettük ugyanezt az élményt a Szerelem első látásra című szerelmi vetélkedő által, amit vasárnaponként közel négy millióan néztek.

A realityműsorok minden esetben azzal az egyensúllyal játszanak, hogy bár vállaltan konstruált valóságot látunk, a néző mégis próbálja saját mindennapjait, problémáit és élethelyzeteit meglátni benne – legyen az az őserdő közepén vagy egy bekamerázott házban.

A néző a kapcsolódás lehetőségét – díszlettől és körülményektől függetlenül – mindig az emberi viszonyokban keresi. Ezért kézenfekvő választás a készítők részéről, hogy olyan kapcsolatokat vegyenek górcső alá, amelyek mindenkit érintenek: a szerelmi és élettársi kapcsolatok pedig pontosan ilyenek.

Ezek a műsorok képesek néhány hétbe sűrítve megmutatni az ismerkedés kezdeti izgalmát, a mézeshetek romantikáját, a konfliktusokkal terhelt összecsiszolódást, végül a szakítás – rosszabb esetben válás – fájdalmát, ritkább esetekben pedig a boldog beteljesedést. Mivel intim és bensőséges helyzetekben látunk valódi, emberi reakciókat, könnyű megfeledkezni arról, hogy mindezt végtelenül mesterséges körülmények között tapasztaljuk. A nézői kukkolás pedig könnyen vezethet oda, hogy a saját (pár)kapcsolatainkat hasonlítjuk össze a látottakkal – vagy tudat alatt a tévéműsorokban látott mintákat is átvesszük.

A valóságshow „tudományos” átkeretezése

A Netflix legismertebb műsora a témában a Love is Blind, amelyből csak az Egyesült Államokban kilenc évad készült eddig, de a franchise-t a világ számos országában adaptálták már: Németországban, Svédországban, Franciaországban, az Egyesült Királyságban, Japánban, az Egyesült Arab Emírségekben, Brazíliában, Argentínában és Mexikóban is.

A Vak Szerelem arra keresi a választ, hogy pusztán hosszú beszélgetéseken keresztül képes-e két ember annyira egymásra hangolódni és alaposan megismerni egymást, hogy eljegyzésre vállalkozzanak – még azelőtt, hogy először megpillantanák egymást. A műsor folyamatosan hangsúlyozza, hogy a testi adottságok, az etnikai hovatartozás, az anyagi helyzet, az életkor ismerete nélkül, a család és a barátok befolyását kiiktatva a résztvevők arra kapnak lehetőséget, hogy kizárólag belső tulajdonságok alapján válasszanak párt. 

Csakhogy a fentiek akkor is komoly hatással vannak az egyén személyiségére, ha explicit módon nem árul el magáról bizonyos dolgokat – így naivitás lenne azt gondolni, hogy ezek pusztán „külső tényezők”. A szereplők kiválasztásánál ráadásul a műsor készítői finoman szólva sem törekednek olyan mértékű sokszínűségre, mint amit a formátum ígér: korban és társadalmi helyzetben elég homogén a felhozatal, nem szerepelnek benne testi fogyatékossággal élők, és az aktuális szépségideáltól valójában senki sem tér el jelentősen.

A Love is Blind ügyesen keretezte át a társkereső valóságshow mivoltát azzal, hogy szereplői nem felelnek meg a „trash reality” sztereotípiáinak, ugyanakkor kellően extrovertált és jól karakterizálható személyiségeket vonultat fel.

A másik nagy különbség a korábbi hasonló műsorokhoz képest, hogy a műsort nem realityként, hanem következetesen „kísérletként” hivatkozzák – ezzel a nézőben és a résztvevőkben is azt a hamis illúziót keltve, mintha a pártalálás ezen formája pszichológiai vagy szociológiai értelemben tudományos alapokon nyugodna. A felelősség azonban így is a szereplőké marad, hiszen a két műsorvezetőn kívül nem jelennek meg coachok, pszichológusok vagy bármilyen más szakértők, így a döntés – és a következmények – 100 százalékban a résztvevők vállán nyugszanak.

A „kísérlet” bizonyos értelemben mégis működik: az amerikai évadok elmúlt kilenc éve alatt nyolc olyan pár született, akik azóta is házasok, négyüknek pedig már közös gyereke is van.

Traumák első látásra

Ezzel szemben az itthon is futó Házasság első látásra című műsor pont annyit csavar a szabályokon, hogy a párkeresés teljesen életszerűtlenné válik – legalábbis, ha a nyugati kultúrák házasodási szokásaira gondolunk. A műsor azt a benyomást kelti, mintha a szokásos tévés casting helyett valódi párkapcsolati szakemberek (pszichológusok, szexuálpszichológus, és idén már egy okleveles kínai és nyugati asztrológus is) válogatták volna össze a párokat.

A jövőbeli házasokat – akik az oltárnál találkoznak életükben először – az előzetes interjúk során megismert traumáik, érzelmi sémáik és kötődési problémáik mentén párosítják, a műsorra pedig ők maguk is „kísérletként” hivatkoznak.

Rozs Erika, a műsor szexuálpszichológusa már a bemutatkozáskor hangsúlyozta, hogy egy ilyen műsorban óriási felelőssége van a szakértői gárdának. Ezzel önmagában nehéz vitatkozni: a pszichológusok valódi embereket terelgetnek egy jogilag is érvényes házasság alakulásában. A felelősség azonban nem csupán a szereplők magánéletére terjed ki, hanem a nézők percepciójára és a pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek médiabeli reprezentációjára is.

A legtöbb hasonló produkcióval szemben ez egy „non-scripted reality”, azaz nincsenek forgatókönyvírók, akik előre megírnák a konfliktusokat és helyzeteket. A civil szereplők – akik legtöbbször semmiféle médiatudatossággal nem rendelkeznek – valódi érzéseit, reakcióit és kiborulásait látjuk.

Ezeket egyrészt a művi élethelyzet is előidézi, hiszen együtt kell élniük valakivel, akit korábban soha nem láttak, másrészt – vélhetően a szerkesztők bevonásával – a szakemberek által meghatározott önismereti programokon kell részt venniük. Ezek között vannak egyéni, páros és csoportos terápiás ülések; utóbbinál minden szereplő jelen van, de láthattunk olyan epizódot is, ahol egy-egy résztvevő külön pszichodráma-foglalkozáson vett részt.

Ezeknek állandó témái a gyerekkorban szerzett alapsebek és traumák, a diszfunkcionális szülő–gyermek kapcsolatok, a projekció, a maladaptív sémák vagy az ősbizalom elvesztése.

Egy olyan országban, ahol az önismereti út és a pszichológushoz fordulás jobbára a tehetősebbek kiváltsága, és sokan még mindig a gyengeség jelének tartják a terápiát, akár hasznos is lehet, hogy bizonyos fogalmak ilyen széles közönséghez jutnak el – önvizsgálatra késztetve a nézőt is. Ugyanakkor minél valóságosabbnak fogadjuk el a valóságshow-ban látottakat, annál könnyebben feledkezünk meg annak megkonstruáltságáról, így a saját életünk és (pár)kapcsolataink összehasonlítása könnyen ingoványos terepre vihet.

A műsorban megjelenő szakemberek pedig hajlamosak „megfeledkezni” arról, hogy a terápiás üléseken vagy más foglalkozásokon kiderülő életrajzi elemek olyan szenzitív adatok, amelyeket a pszichológusnak (és a csoportnak) bizalmasan kell kezelnie. A biztonságos környezet megteremtése alapvető feltétel az Etikai Kódex szerint. A titoktartás feloldásáról természetesen dönthetnek a résztvevők, de azért felmerül a kérdés:

mennyire lehet felkészíteni egy civil szereplőt arra, hogy több százezren vitatják majd meg a múltját a közösségi médiában?

Milyen mértékig szabad kiszolgáltatni az ember legféltettebb titkait, és hol van a szakemberek felelőssége a határok meghúzásában?

A jelenlegi évadban is olyan alaptraumák sejlenek fel, mint a gyerek elleni szexuális erőszak és abúzus vagy egy szülő öngyilkossági kísérlete. Közben az adásokban gyakoriak a gaslighting-megnyilvánulások, egymás önbecsülésének sárba tiprása, sőt, az előző évadban olyan szereplő is volt, akit a műsor után szexuális visszaélés miatt köröztek.

Ha az előző évadokat nézzük, sajnos egyetlen pár sem maradt együtt házaspárként. A nem sikerült kapcsolatból fakadó csalódottságot, a válást, valamint a szereplés utóéletét és annak pszichés következményeit pedig már sem a műsorkészítők, sem a bevont szakemberek nem kísérik figyelemmel. A megosztott történetek azonban örökre ott maradnak a nyilvánosság szeme előtt.

Rezek Bori