„Gyere, van hely neked is a lócán!” – Csepelyi Adrienn könyve mindenkinek és minden érzésnek teret ad

–

„Az én nagymamám a te nagymamád is”

Írja Csepelyi Adrienn a bevezetőben „előszó helyett”, és igaza van. Rég nem gondoltam ennyire intenzíven a saját nagymamámra, aki kicsivel több mint tizenöt éve nincs már velünk, 99 és fél adatott neki.

A kötet alapját a húsz évvel ezelőtti egyetemi dialektológiai dolgozatra rögzített hangfelvételek adják, tíz adatközlővel beszélgetett akkor Adrienn. A felvételek kalandos sorsát is megosztja velünk a könyvében, de azt is, hogy a leiratozás és a szerkesztés ugyan nagyon elfárasztotta, mégis rengeteget segített neki abban, hogy élete egyik legnehezebb időszakában visszatalálhasson önmagához. 

Ugyanígy az olvasókra is identitásformáló hatással lehet a könyv, legalábbis én már most érzem magamon, hogy a mélyre temetett saját történeteim felszínre kerülésével mintha egy fokkal megértőbb lennék akár magammal, akár a felmenőimmel kapcsolatban.   

Csepelyi Adrienn évekig posztolta a közösségi felületeire a #nagymamámmagyaráz apró elemeit, amelyek már akkor is szikrákat gyújtottak az olvasókban, többek között bennem is. Sokszor győzködtem őt arról, hogy egy egész könyvet kellene szentelni ezeknek a csodálatos szövegmorzsáknak, mert világosan éreztem, hogy jóval túlmutatnak önmagukon. És tényleg!

„Ez a könyv gyógyít. Nemcsak engem, hanem azokat is, akik elolvassák” – mondta a könyvéről Csepelyi Adrienn.

Mindegyik történet a sajátommá vált

Megelevenedett bennem például az is, amikor jó ötven évvel ezelőtt nagymamám betakart a hűvös szobában a hatalmas tolldunyhával: először a dunna súlyát éreztem, aztán már csak a jóleső melegségét.

Amikor nagymamám betakart, pehelykönnyűvé vált a létezés: félálomban hallottam a megnyugtató fohászkodását.

Nagyanyám imával kelt és imával feküdt.

Ritkán adatik meg az igazi visszatérés a gyerekkorba, nekem ez most sikerült Csepelyi Adrienn könyvének köszönhetően. Olvasás közben végig úgy éreztem magamat, mintha ez a puha dunyha megint melegítene: beborítottak az emlékek. Furcsamód azok sem fájtak most annyira, amelyekre eddig nem szívesen gondoltam, például a disznóvágásra vagy a körülöttem lévő férfiak állandó pálinkaszagára. Egy idevágó idézet a könyvből:

„A könny a kötő- és kenőanyag. Felold és megszilárdít, felidéz és elmos.”

Nagyjából másfél évszázadra tekintettek vissza Csepelyi Adrienn elbeszélői, és ez a százötven év bőven tele volt tragédiákkal, háborúkkal, nélkülözéssel, bántalmazással, alkoholizmussal, nyomorral, látástól vakulásig tartó munkával, árvízzel, súlyos veszteségekkel és reménytelenséggel, de a szegénység méltóságával, az ünnepek és az összetartás erejével is. És persze humorral. Elementáris, zsigeri humorral, ami akár a legreménytelenebb pillanatokban is képes feloldani a legnagyobb traumákat:

„– Na, mer hoty finganak a lányok, Mama?
– Sejemfátyolfitty!
– És a fijúk?
– Azok meg: lapátrotty!”

Nyelvemlékek, képek, könyvészet

Elég meredek vállalkozásnak tűnhet persze egy olyan könyv kiadása, amelynek a hetven százaléka különböző szatmári nyelvjárásokban olvasható a tíz adatközlő jóvoltából.

Nos, ha azt hinnéd, hogy több mint 400 oldalon keresztül ez fárasztó, érthetetlen vagy nehezen befogadható lenne, tévedsz!

Nagyon-nagyon pontos olvasási segédletet és lábjegyzeteket is kapunk a szerzőtől és Laik Eszter szerkesztőtől, emellett  szakmailag is ellenőrizte a szöveghűséget a nyelvjárástörténet szakterületén kutató dr. Gacsályi-Bába Barbara, a Debreceni Egyetem Nyelvtudományi Tanszékének adjunktusa. (Milyen szép ez, hogy a bába is szerepel a nevében.)

Nekem semmiféle nehézséget nem okozott az olvasás, viszont annál több gyönyörűséget hozott! Ehhez szorosan hozzátartozik az átgondolt tördelés is, tökéletes ritmusban követik egymást a hosszabb és a rövidebb szövegek, ahogy Szalai Mimi minimalista, mégis beszédes illusztrációi is támogatták a befogadást: jólesett megpihenni, elmosolyodni, elérzékenyülni a képein. Szalai Mimi a MOME-n szerzett diplomájával tetoválóművészként dolgozik, és tényleg nagyon szerethető figurákat, motívumokat álmodott a könyvhöz. 

„Nagyon rossz világ vót a, mikor én gyermek vótam. De azér nem vót ennyi beteg, mint most. Hijába ugy éltünk, mint az égi madár!”

Az élőbeszéd és a tájnyelv igazivá, mindennapivá, mégis költőivé teszi az önmagukban is végtelenül izgalmas, nagyon emberi, sőt kisemberi történeteket. „Lehet, hogy a legkicsinyesebb dolgokkal leplezzük le a legnagyobb fájdalmakat?” – teszi fel a kérdést Csepelyi Adrienn a birsalmasajt kapcsán. Nem tudom. Csak azt, hogy azon szerencsések közé tartozom, akik ehettek az ő birsalmasajtjából.

A szerETET: etet

A sok nehéz és fájdalmas történet után, a kötet utolsó harmadában a családi/szatmári receptekből kaphatunk nagyon finom ízelítőt Csepelyi Adrienntől és az adatközlőktől, szintén szatmári dialektusban. Ebben a fejezetben is vannak persze családi történetek, de már sokkal kevesebb nehézségről olvashatunk. 

Azért persze a ler nem könnyíti meg senkinek a dolgát, Szalai Mimi például ennyire plasztikusan jelenítette meg Csepelyi Adrienn egyik nagymamájának szavajárását:

Már olvasni is gyönyörűség a sok-sok finomságról, és persze a híres szatmári szilva sem hiányozhat a receptekből, például a „mocskos laska” egyik fontos eleme a szilvalekvár. Csak néhány jellegzetes név ízelítőül: cinkepuliszka, duszi, ezek krumpliból készülnek, pergelt leves, (ami tésztaleves), rongyos lapótya, ami hétköznapi édesség, na meg a nevezetes sárgatúró: Csepelyi Adrienn esküszik, hogy jobban készíti, mint a sógora.

Nemcsak az átörökített birsalmasajtból ehettem ám, hanem Adrienn szatmári töltött káposztájából is. Isteni volt!

Azzal kezdtem, hogy Csepelyi Adrienn nagymamái a mi nagymamáink is. A könyve pedig lehetőséget ad arra, hogy megértsük egymást, még akkor is, ha nagyon különbözőek vagyunk. Hogy feloldozzuk azokat, akik bántottak bennünket. Hogy ne kínozzuk magunkat látástól vakulásig tartó munkával, mint az eleink. Hogy örömmel idézzük fel a múltat, és bizakodva nézzünk a jövőbe, hisz magunkkal vihetjük az előttünk járók gazdag örökségét is.

Akár a kötet ars poeticája is lehetne Csepelyi Adrienn egyik erős kezdőmondata, amivel befejezem ezt az ajánlót:

„Gyerekkorom legfelhőtlenebb pillanatait olyanoknak köszönhetem, akik maguk soha nem lehettek gyerekek.”

Both Gabi