„Normális dolog szégyellni a szeretetet?” – Mérgező múlttal, toxikus szülőkkel leszámoló könyvek

–

Gyűlölöm és szeretem

Talán nem véletlen, hogy mostanában sokat foglalkoztat mások viszonya a saját szülőjükhöz. Ezeken a nagyítókon keresztül a magam kapcsolatrendszereire is rálátok, nemcsak új szemszöggel szolgálnak, de megajándékoznak a sorsközösség érzetével, bátorságot adnak ahhoz, hogy szembe merjek nézni régmúlt történésekkel, és ki tudjak állni magamért. 

A szülő az ember életében amekkora áldás (hiszen nélküle nem is születhettünk volna meg), ha úgy alakul, legalább akkora teher is tud lenni. Például ezzel: nélküle nem születtünk volna bele egy olyan életbe, aminek egy jelentős részét pont ő keserítette meg. 

Ám hiába a nagy felismerések, semmit nem olyan gyötrelmesen nehéz felülírni, mint a szülő iránt ösztönösen érzett szeretetet. A ragaszkodást, amit belénk kódol a természet, hiszen az életünk jó darabig függ a másiktól.

Szeretheti-e az ember azt, akit gyűlöl is? Ragaszkodhat-e ahhoz, ami egy életen át gáncsolta?

Megismerhetjük-e magunkat azáltal, hogy az anyánkat, apánkat próbáljuk megérteni? Mit tanulhatunk abból, ha meglátjuk gyermekkorunk rettegett istenségnek látszó lényében az esendőséget, az elesettséget? Gyógyírt hozhat-e a sok rosszra, közelebb visz-e hozzá az, ha felnőttként nekünk kell gondoskodni a szülőnkről?

Kérdések, amiket az alábbi művel szerzői feltettek, és amiknek a válaszai segítséget nyújthatnak azoknak, akiknek hasonlóképp lett hibás a legelemibb viszonya.

Bánki Éva: Apjalánya (Jelenkor, 2025)  

„Apámhoz hasonlóan én is örökös száműzetésben és félelemben élem az életemet.”

Bánki Éva családregényének főhősénél méhnyakrákot diagosztizálnak. A betegség lesz az indikátor, ami miatt elindul, hogy utánajárjon az apja sorsának, hogy az ő agyonhallgatott történetén keresztül megpróbálja megérteni a saját betegségét is

„Apámat a tárgyak nem szerették, az emberek kinevették. Szerencsétlen flótás volt. Pisti maradt egész életében.” A zsidó származású, nagykanizsai anyagbeszerző egész életét a bűntudat és a halálfélelem árnyékolja be. Őt – sok társával ellentétben – annak idején „nem vitte el a vonat”.

Az apa egész életében cipelt lelkiismeret-furdalása és halálfélelme nem múlik el, csak átalakul: harminc évvel a halála után Damoklész kardjává válik a lánya feje felett.

A regény az én- és apakeresésen túl remekül bemutatja a „buborékfejű nők” kisvárosának „vaníliakrémes nyugalmát”, szembeállítva a kitörési lehetőségekkel kecsegtető, kultúrától pezsgő Budapesttel. Ahonnan visszatekintve látja csak meg igazán az ember, mit hagyott otthon, milyenek is a nagykanizsai emberek, akiknek visszacsatolás híjján fogalmuk sincsen az értékeikről. De sokunk számára felismerhető módon mutatja meg a Kádár-kort, a rendszerváltást, de legfőképp a titkoknak azt a mérgező rendszerét is, mely temérdek magyar életét keseríti meg a mai napig.

Hiszen még mindig sok család közös terhe a nagy hallgatás. Az idősebb generációk nem szívesen beszélnek a múltról, mintha azzal meg nem történtté lehetne tenni bármit is. Azonban a „ha nem mondjuk ki, nem is létezett” mentalitás nem old meg semmit, csak tovább görgeti a problémát a következő, vagy az azutáni generációnak. Akiknek kapaszkodók híjján sokkal nehezebb lesz felfejteni, mik okozzák a szervezetüket féregként rágó kórt, a szerhasználatot, a generációkon átívelő depressziót, a rossz megküzdési stratégiákat.

(Ahogy a magam, a családom történetének próbáltam utánajárni, és az egyik régi ismerősnél igyekeztem erről-arról puhatolózni, az elhűlve nézett rám, mielőtt elutasított volna, gyorsan másra terelve a szót. „Én azt nem tudhatom! Különben is, ti mindig olyan diszkrétek voltatok!” – mondta. Amit ő dicséretes diszkréciónak gondol, azt én toxikus titoknak.)

Bánki főhőse a kórházban hallja a többi nőtől: a nőgyógyászati rákos betegségeket általában az anyával kapcsolatos elfojtások okozzák, ő viszont úgy érzi, a rákját édesapjától örökölte. „Az ő elhallgatása, örökös félelme a lelepleződéstől, szűnni nem akaró rettegése lökött bele a betegségbe.” 

Le lehet számolni végképp a múlttal? „Olyan nehezen vagyunk önmagunk. Folyton halottakra vadászunk, de a legtöbbször önmagunkat sem találjuk” – ismeri fel a regény főhőse.

Édouard Louis: Akik megölték az apámat (Napvilág kiadó, 2024)

„Ez nem a te életed volt, ugyanis te soha nem élted a saját életedet.”

A francia irodalom egén 21 évesen meteorként feltűnő Louis az én figyelmem központjába két évvel ezelőtt került fel, amikor a Jurányiban A Füge Produkció és az ESZME közös előadásának keretében bemutatták a Ki ölte meg az apámat című színdarabot, mely a hasonló című regényéből táplálkozott. A darabról, illetve a történet hátteréről itt is írtam: elmeséltem a rasszista, homofób kisvárosban, a legnagyobb nyomorban felnövő Louis keserű gyerekkorát, ahogy azt is, hogyan utasította vissza az első kiadója a kéziratát azzal a felkiáltással, hogy az a mértékű szegénység, amit ő a műben ábrázol (és ami az egész gyerekkorát meghatározta) Franciaországban már egy évszázada nem létezik. „Többször is elolvastam azt az e-mailt, fuldokolva a dühtől és a kétségbeeséstől” – írta erről Louis. 

A Napvilág kiadó jóvoltából már magyarul is elérhetőek Louisnak a családját boncolgató regényei. Az Akik megölték az apámat című könyvében a saját traumatikus gyerekkora feltárásán túl a felelősökön is számonkéri az apja sorsát. Azokon a politikusokon, akik hozzájárultak az apja félresiklott életéhez. Akik miatt nyomorogniuk kellett, akik miatt a teste összetört, akik hibájából kifolyólag élete végéig fájdalommal, és megalázó körülmények között kellett élnie. „Azon emberek közé tartozol, akiknek a politika korai halált tartogat.”

Louis komoly harcokat folytat önmagával is, hogy elszakadjon a családjától, hogy meleg, értelmiségi férfiként kitörjön a homofób és beszűkűlt látásmódú környezetéből.

Hogy szakítson a sok generációs mintával, ahol a férfiak a gyárban nyomorodnak meg, ők maguk pedig a családjukat teszik tönkre az alkoholizmusukkal. És ahol a nők némán tűrnek, szolgálnak és közben zokszó nélkül szülik a gyerekeket.

Az író gyerekkori, diszfunkcionális otthona soha nem tudott menedékként szolgálni. Hiszen ahol mindig azon kell szurkolni az iskolából hazatérve, hogy az apa ne legyen otthon, ott nem tud kialakulni meghittség, szeretet.

Pedig Louis apja sem így indult neki az életnek. Benne is megvolt a vágy a változásra, hogy letérjen arról az útról, amit előtte az apja és a nagyapja jártak. Ők – ahogy a falu többi férfija is, tizennégy évesen otthagyták az iskolát és elhelyezkedtek a gyárban, hogy „a gyermeki létből azonnal a kimerültség, a halálra való felkészülés időszakában” találják magukat. Aztán mégsem sikerült az apjának szakítania a tanult mintákkal. Talán a lendület nem bizonyult elég nagynak. Öt év „fiatalság” után ő is betagozódott a mérgező (és ezzel a gyerekeit tovább kínzó) dogmákat hirdetők sorába: a fiúk nem sírnak, a legszükségesebbnél tovább tanulni férfiatlan, a táncolás buzis, orvoshoz csak a gyengék járnak, az ital mindenre megoldás.

„Nem tudtam, hogy ilyeneket gondolsz rólam (hogy szeretsz engem). Ezt korábban miért nem mondtad soha?” – teszi fel regényében a valóságban soha ki nem mondott kérdést Louis az apjának, aki gyerekkorában azt mondta a falu kávézójában mindenki füle hallatára: jobban szeretett volna egy olyan fiút, aki nem olyan, mint ő. Hogy milyen érzés lehetett nyilvánosan megtagadva lenni épp attól, aki világra hívott? „Hetekig meg akartam halni.”

Édouard Louis: Egy asszony küzdelmei és átváltozása (Napvilág kiadó, 2024)

„A kapcsolatunk megváltozása tette lehetővé, hogy immár neheztelés nélkül tekintsek vissza a közös múltunkra.”

Louis újra és újra visszatér a gyerekkorához. A Leszámolás Eddy-vel is, amiből a megjelenésének első évében 300.000 példányt kapkodtak el, a traumatikus kezdeteket veszi górcső alá, miközben újraszüli vele saját magát, leválasztva a toxikus felmenőktől.

Ahogy a fenti könyv az apja regénye, úgy az Egy asszony küzdelmei és átváltozása az édesanyjáé. És a megújulásé ugyanúgy, mint a metamorfózis korlátaié. Louis édesanyja nagyon fiatalon belekényszerült egy rossz házasságba, amiből már kétgyerekes anyaként tudott csak kimenekülni. Képzettség nélkül, egyedülálló szülőként nehezen boldogult, úgyhogy követve a sokgenerációs mintát, hamar egy másik férj mellett kötött ki, akinek aztán még három gyereket szült. Mellette nyomorgott hosszú éveken keresztül, mindennapos megaláztatásban, kitéve a rendszeres abúzusnak, belekényszerítve egy monoton, kilátástalan, strapás életbe, amíg egy nap – talán a fia példáját is követve –, de végre a sarkára állt. Új életet kezdett Párizsban, és új kapcsolatot alakított ki nemcsak a fiával, de végre önmagával is.

A gyerekek, akik a szüleiket csak a saját születésüktől ismerhetik, gyakran rácsodálkoznak azok fiatal énjére. Amin még nem látszanak a gondok véste ráncok, ahol még nincs meghajolva a hát, és nem görbül lefelé a száj sem. Épp ellenkezőleg: öröm, felszabadulstág és boldogság tükröződik egy-egy fiatalkori fotón. Így csodálkozik rá Édouard Louis is édesanyja egy korai képére.

„A fénykép eszembe juttatta, hogy ez a húsz éven át tönkretett élet egyáltalán nem volt természetes, külső erők kényszerítették anyámra – a társadalom, a férfieszmény, az apám –, ami azt jelenti, hogy a dolgok akár másképp is történhettek volna.”

Az anya társadalmilag a fia és a volt férje között marad, oda, ahová a fia felküzdötte magát, nem fogja tudni követni, ám abban sem akar benne ragadni, amire a sorsa predesztinálta. De az igyekvés, a szándék a másra már meg tud benne születni.

A kommunikáció pedig, ami nem működött apa és fia között, olykor ugyanúgy döcög Eddie és az anyja között. „Büszke voltam rád” – írja, miután az anyja bejelenti: elhagyta a férjét. – „Vajon megmondtam ezt neked?”

Babarczy Eszter: Apám meghal (Jelenkor Kiadó, 2025)

„Szeretném, ha nem te lennél az apám.”

Apám meghal – így a naplóregény drámai címe, ám mielőtt meghalna, hosszan betegeskedik, a lánya pedig igyekszik gondoskodni róla annak ellenére, hogy a kapcsolatuk igencsak ellentmondásos, és leginkább az apja iránt érzett zsigeri félelem jellemzi a lány részéről. 

Babarczy műve formailag is igen izgalmas: a mindennapos történéseket – a hajvágást, mely undorral tölti el, a hirtelen érkező segélykérő telefont, amikor az apja nem tud kiszállni a kádból, a pont megfelelő fotel kiválasztásának tortúráját és kudarcát, a születésnapi ünneplést – csillaggal lábjegyzeteli. Így kerül sok olyan gondolat egy vékony vonal alá, amit nem tudnak egymással megbeszélni. Azaz: minden. Temérdek mély (el)hallgatás jellemzi a kapcsolatot. „Nem szabad tudni, mi történt ebben a családban. Nem beszélünk semmiről.” Pedig lenne miről, hiszen ott vannak a kirakatban: a családon belüli abúzus, az alkoholfüggőség, az erőszakosság.

Babarczy hasonló gondokkal küzd, mint Louis: az ambivalens érzésektől, amik az apjához fűzik. És amiknek a jelét még a teste számos pontja is őrzi: az apja ott van a szögletes nagylábujjában, a turcsi orrában. Hogy szeretheti magát az, aki a benne lévő részektől viszolyog? Aki a saját haragjában az apjára ismer rá? „Rettegek tőled magamban.”

A viszonyuk most is felemás: míg a főhős gondoskodni próbál elesett, de még mindig zsarnok módon viselkedő apjáról, ez az óvó figyelem nem kölcsönös. Akkor sem kapja meg a törődést, amikor az öngyilkossági kísérlete miatt pszichiátrián felszik. Az apja a hír hallatán – a lánya kórházban van – enyhe meglepetéssel reagál, de nem kérdez semmit. Helyette rezignáltan beletörődik: akkor most nem fog tudni egy darabig vele foglalkozni. 

Miközben az ember, akárhogy is igyekszik, nem vetkőzheti le magáról teljesen a szülőjét, és mindazt, amit tőle – kéretlenül is – kapott, végigkíséri az életét. „Egész életemben versenyt futok az elvárásaiddal, és sosem nyerek, mert mozog a célpont.”

Még ha felismeri is a kapcsolat kártékony voltát, teljesen soha nem szabadulhat tőle meg. Inkább dolga van vele: addig rágni, őrölni kitartóan, amíg megemészhetővé nem válik minden trauma. Máskülönben csak görgeti tovább a rút örökséget.

Babarczy a naplóregénnyel gyúrja újra és újra magában az apja emlékét, miközben felkeres olyanokat, akik ismerték, hátha tőlük új szempontokat kaphat. Teszi ezt magáért is. „Lassan, két év alatt, egészen megkedveltelek. Csak az arroganciád idegesít.”

Ha bármi közös tanulságot le lehet szűrni ezekből a bátor, nyers őszinteséggel megírt énkereső könyvekből, akkor az talán ez lenne: a mások életéért nem lehetünk felelősek, a magunkéért viszont mindenképpen. A szembenézés elkerülhetetlen a teljes, testileg, lelkileg egészséges élethez, a titkok, a berögzült rossz minták követése pedig generációk sorát teszi kíméletlenül tönkre. Az örökölt stafétát azonban nem kell szükségszerűen továbbadnunk.

Fiala Borcsa