„A hónap vége felé gyakran éhes vagyok” – Olvasói írás arról, hogyan lehet túlélni a középosztályt

–

Van két diplomám, meg egy vállalkozásom, ami már két éve szünetel. Jelenleg feketén dolgozom, mert sosem volt annyi bevételem, hogy átalányadóra válthassak – egyszerűen nem jött ki a matek. Ha váltottam volna, havonta nagyjából 80–100 ezer forint maradt volna nálam, mínusz a váratlan kiadások. És végül még szerencse, hogy nem léptem meg: a válsággal a projektek elmaradtak, a jógás vendégek megfogyatkoztak, a bevételek csökkentek, a kiadások viszont nőttek. A fekete munkák csak ideiglenesek, a jóga pedig inkább szerelemprojekt, mint munka – pedig rengeteg munka van benne. A nap végén örülök, ha annyi összejön, hogy én is vehessek egy bérletet és eljárjak mozogni.

Persze tudom, hogy a kiút a nyolcórás munka lenne. Csak épp már egy éve nem találok olyat.

Vagyis: találok, de olyanokat, ahol éhbérért dolgoznék napi tíz-tizenkét órát, utazással együtt. Olyat, ahol használnák a tapasztalataimat, a nyelvtudásomat – de megfizetni nem akarnák. Tudathasadásos állapot ez: egyszerre érzed magad értéktelennek és mégis próbálkozol. Ötletelsz, pályázol, interjúzol. (Az interjúkról külön is lehetne írni – valami egészen abszurd, ahogy ezek zajlanak.) 

Itthon igyekszem kompenzálni: ha már a férjem tart el, legalább elvégzem a házimunkát – amit amúgy gyűlölök, de kemény órákat teszek bele naponta. Aztán jön a pályázás, meg a kis fekete biznisz, meg a kísérlet, hogy pozitív maradjak. Hiszen luxus, hogy szép helyen élhetek, és megtehetem, hogy délután sétálok egyet a kutyával a napsütésben. De közben gyakran átfut a fejemen, hogy gazdaságilag talán az lenne a leghatékonyabb megoldás, ha egyszerűen… nem lennék.

Ilyenkor végiggondolom a lehetőségeket, a végrendeletet is, aztán rájövök, hogy úgysem merném megtenni.

Inkább húzom tovább a belem magam után, mert a dolgok hirtelen megváltozhatnak – akár jó irányba is. Ez tényleg igaz, még ha az elmúlt évek nem is ezt mutatják. Csak egyszer kellene bejönnie egy bearable munkának. Pár havi fizetés, és már kilátnék ebből a hétköznapi pöcegödörből. Lehetne új szemüvegem az eltört helyett, elmehetnék rákszűrésre, megkérdezhetném az endokrinológust, hogy van-e ötlete a hajhullásomra. Ha egy évig lenne munkám, talán tartalékunk is gyűlne, és elgondolkodhatnánk a gyerekvállaláson.

Most viszont a hónap vége felé gyakran éhes vagyok. Figyelek minden fillérre, egyensúlyozok az anyagi tudatosság és a carpe diem között. Nem azt eszem, amit megkívánok, vagy ami belefér az IR-diétámba, hanem amit megengedhetek magamnak, és nem vagyok rá allergiás. Mert persze allergiám is van.

Állítólag értékes ember vagyok. De én ezt nem érzem. Csak azt, hogy hiába adok inputot, mintha semmi sem történne.

Nehéz érzés ez, nap mint nap. És akkor próbálom magamban oldani: hogy nem is olyan rossz, lehetne rosszabb is.

Mindezt Budapesten írom, egy szép, európai városban, középosztálybeli értelmiségiként, egy napsütéses, 65 négyzetméteres albérletből. Hát ezt hívom skizofrén helyzetnek.

WMN szerkesztőség