Krekó Péter a Zsolti bácsizásról: „Ha felülünk a törzsi gondolkodásnak, a politika eszközévé válunk”

–

Milanovich Domi/WMN: Milyen szociálpszichológiai tényezők járultak hozzá ahhoz, hogy a Szőlő utcai ügy a múlt héten ekkorára duzzadt?

Krekó Péter: Szerintem négy tényező járult ehhez hozzá a leginkább. Az első a kegyelmi botrány, amelyben szintén volt eltussolási szál, és amelynek egyes körülményei máig tisztázatlanok. Az ügy, mint tudjuk, politikai lavinát indított el: minden, ami lendületet adott az ellenzéknek – beleértve Magyar Péter szerepvállalását –, az ennek a folyománya. A második a kormány általi kettős kommunikáció, illetve egyes nehezen magyarázható körülmények a Szőlő utcával kapcsolatban is (miért kapott felterjesztést és kitüntetést Juhász Pál Péter annak ellenére, hogy a szexuális visszaélésekről akkor már volt gyanú). A harmadik a Válasz Online interjúja Kuslits Gáborral, aki szakmai körökben ismert pletykákra utalt, illetve Káncz Csaba posztja, aki leírt konkrét feltételezéseket. A negyedik pedig – és ezt nem tudom máshogy nevezni – egy hisztérikus lelkiállapot, ami mindkét politikai oldalra jellemző.  

Mert mégiscsak arról van szó, hogy van egy sztori, a miniszterelnök-helyettes megvádolása, aminek a megalapozottsága erősen hiányos. Sokan mégis tényként kezelik, mert tökéletesen beleillik abba a törzsi mitológiába, hogy a másik oldal szereplői eredendően gonoszak.

Ha pedig valaki nagyon utál valakit, hajlamos minden rosszat elhinni róla. Ez lényegében egy QAnon-sztori (a QAnon egy, főleg a republikánusok körében népszerű amerikai mozgalom, ami 2017 óta terjeszt összeesküvés-elméleteket egy vélt sátánista elitről, amelynek tagja szerintük számos liberális politikus és hollywoodi színész – a szerző). A QAnon története is arról szólt, hogy Trump ellenfelei milyen gonoszak, gyerekkereskedelmet folytatnak, pedofilok, a gyerekek agyalapi mirigyéből kivont adrenokrómmal kábítják magukat, stb. Attól még, mert bizonyos visszaéléseket mintha igyekeztek volna eltussolni, nem következik, hogy magas szintű kormányzati politikusok is érintettek.

M. D./WMN: Ellenzéki, liberális érzelmű emberek hajlamosak azt gondolni, hogy a jobboldaliak hiszékenyebbek, inkább rezonálnak álhírekre, összeesküvés-elméletekre. Ez valóban így van? Mennyit számít a politikai beállítódás?

K. P.: Ez izgalmas és összetett kérdés. Az általunk végzett empirikus kutatások alapján azt látjuk, hogy a konspirációs mentalitásban – abban, hogy valaki mennyire hajlamos közéleti eseményeket összeesküvés-elméletekkel magyarázni –, az ellenzéki oldal legalább olyan erős, mint a kormányoldal. De tegyük hozzá: ezt a mentalitást 15 év hatalomtól való megfosztottság és a Fidesz autoriter stílusú kormányzása együtt termelte ki. A Fidesz-KDNP kormányzási filozófiája és gyakorlata nem mindig a transzparenciáról és a közérdekekről szól, vegyük csak példának a Transparency International adatait, melyek szerint Magyarország az EU legkorruptabb országa. 

Ami az álhírekre való fogékonyságot illeti, volt egy olyan kutatásunk, amelyben olyan álhíreket generáltuk, amik akár igazak is lehetnének. Például hogy Az ellenzék politikusa hatalmasat nyert a legutóbbi időközi választáson, vagy Orbán Viktor a Vatikánból kapott támogatást a politikai kampányban. Ezekre a típusú vágyteljesítő álhírekre mindkét oldalon van fogékonyság a méréseink szerint. Más kutatások szerint a klasszikus politikai álhírekre viszont erősebb a fogékonyság a kormányoldalon. A kormányoldali szavazóknál továbbá kevésbé jellemző, hogy a kognitív reflexió (cognitive reflection) visszafogja az álhírekbe vetett hitet. 

Az, hogy a kormányoldal és médiája megalapozatlan információkkal árasztja el az embereket, mintha gyengítené az immunitást, a választók mintha kevésbé lennének ellenállóak az álhírekkel szemben. Ugyanakkor a nagyotmondó narratívák, amelyek kifejezik az indulatot a másik oldallal szemben, mindkét oldalon népszerűek.    

M. D./WMN: A jelenlegi információs környezetben és politikai klímában mennyi esélye maradt a komplexitásnak az érzelmekkel szemben? Mennyien fogják átlátni Juhász Péter Pál bonyolult kapcsolatrendszerét a NER-ben később magasra jutott vezetőkkel, és mennyi ember ragad le a „Zsolti bácsizásnál”, ami eredeti kontextusában még csak nem is a Szőlő utcai ügyre vonatkozott? 

K. P.: Az, hogy az emberek szeretik leegyszerűsíteni a bonyolult politikai összefüggéseket, nem magyar és nem is újkeletű jelenség. Általában a népmesei egyszerűségű történetek azok, amelyek nagyon sikeresek tudnak lenni. A már említett QAnon-mozgalomnak és a Pizzagate-történetnek (amely egy, a Demokrata Párt tagjait soraiban tudó titkos mélyállami pedofil hálózatot vélelmezett – a szerző) is komoly szerepe volt Donald Trump 2016-os és 2024-es győzelmében. Az a helyzet, hogy hazug történetekkel, ha azok jó történetek – olyanok, amik mozgósítanak és kifejezik az indulatokat –, könnyen lehet választást nyerni, néha még könnyebben is, mint az igaz történetekkel. A hatékonyság és a moralitás itt gyakran egymással szembemegy.

Arról is lényeges beszélni, hogy azért van itt egy olyan politikai felfogás, ami a tekintély tiszteletét helyezi előtérbe, míg a gyengék, elesettek, a nők, gyerekek, kisebbségek jóllétét és jogvédelmét finoman szólva nem tekinti prioritásnak. A körön belüli normaszegést viszont, legyen az korrupció vagy bármilyen más típusú visszaélés, szereti inkább a szőnyeg alá söpörni. Ez a fajta tekintélyelvű világnézet áthatja a Fidesz kormányzását, ami megágyaz a Szőlő utcai botránynak is. Tehát

amíg a körön belüli emberek védelme fontosabb, mint az elesettek védelme, addig ennek a kormányzati stílusnak szerepe lesz abban, hogy milyen sztorik terjednek.

És ha csak azt nézzük, hogy a kormány hány közszereplőt vádolt meg pedofíliával, és ez hogyan terjedt centralizáltan, politikai akarattól vezérelve a kormánymédiában sok, utólag a bíróságok által is valótlannak minősített álítás, akkor azt is mondhatjuk, hogy részben annak a politikai stílusnak a csapdájába esett bele a Fidesz, amit ő maga honosított meg. Ennek tükrében kell értelmezni azt a fajta áldozati pózt, amibe most a kormányoldal vágta magát, és a rendkívül agresszív és elnyomó politikai és rendőrségi ellenlépéseket – ami persze egyáltalán nem legitimálja a megalapozatlan állításokat, és nem jelenti azt, hogy ezeket ne kéne visszafogottan kezelni.

M. D./WMN: Nemrég cikkeztek arról, hogy a politikai ellenfelek lepedofilizása Nagy-Britanniában is lehangolóan gyakori taktika. Miért ennyire erős ellenségkép a pedofil? És hogy jutottunk el odáig, hogy ma már/megint nem szakmai viták zajlanak, hanem mintha egymás mély, eredendő gonoszságát igyekeznék bebizonyítani a felek?

K. P.: Mi azt találtuk, hogy

a populista, törzsi gondolkodás gyökere a tekintélyelvűség és a manicheus gondolkodás, mely utóbbi a jó és rossz közti metafizikai harcként írja le a politikát. Tehát azt vizionálja, hogy ha a másik hatalmon marad vagy hatalomra jut, akkor nemcsak nemzetvesztés lesz, hanem a gyerekeket is bántani fogják.

Ebbe a sorba illeszkedett a 2022-es, gyermekvédelminek nevezett népszavazás is a nemváltó óvodásokkal való riogatással. A gyerekekkel való visszaélés valami olyan morális trigger, amivel nagyon könnyű hatni. Ezt ismerték fel sokan, és abban teljesen igazad van, hogy ez egyébként egy olyan kor tünete, ahol a szakpolitikai ügyek valójában nagyon keveset számítanak. A másik eredendő, sátáni gonoszként való lefestése és politikai közösségből való kirekesztése egyre általánosabb. De ebből a szempontból ezek a történetek szintén nem újak: a diabolizálás (ördögként, ördögiként való beállítás – a szerző), a dehumanizálás, a kriminalizálás, a patologizálás régóta ott vannak a magyar politikában, és azok is sokat tettek ezek terjedéséért, akik most magukat áldozatnak látják és láttatják. Ez egy kétélű fegyver.

Azt gondolom, hogy Amerika is nyújt itt mintát, és a kormányoldal is (részben) az amerikai recepteket követi a kampányolás során. A tengerentúlon is azt látjuk, hogy a törzsiesedő politika miatt a szakpolitikai kérdések teljesen háttérbe szorulnak, maradnak az indulatok, a felhergelt, értékalapú viták. Az amerikai példát viszont abból a szempontból is érdemes alapul venni, hogy ez még lehet ennél rosszabb is. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de lehet, hogy ez egy olyan pont, ahol érdemes elgondolkodni – elsősorban a kormányoldalnak, mert az ő kezükben van a fő hatalom, de az ellenzéki oldalnak is –, hogy milyen eszközrendszert vetnek be a politikai küzdelembe annak érdekében, hogy a hatalmat megszerezzék, megtartsák, mert mindez hat a választói közegre is. És

ahol a politika nyelve, kifejezésmódja erőszakosabbá válik, ott általában a választók és az alkalmazott eszközök is erőszakosabbá válnak.   

M. D./WMN: A közbeszéd egyre tényszerűtlenebbé válik, amit tovább fog fokozni az, hogy technológiailag egyre könnyebben lehet digitális képeket, videókat manipulálni. Mi lesz a társadalmi megosztottsággal, ha már nem hiszünk a tényekben, vagy közömbössé válunk irántuk, és a közös világunk végképp elveszik?

K. P.: A polarizációt könnyű a közösségi médiára fogni, és ezt sokan meg is teszik. De ez leegyszerűsítő, a kutatások ugyanis azt mutatják, hogy ez a folyamat már jóval előtte megindult a politika, illetve a hírmédia polarizálódásával. A közösségi média nyilván felerősíti a megosztottságot, az ott zajló kampányoknak természetes nyelve a polarizált nyelv. Ma már közhely véleménybuborékokról beszélni, de az érdekes, hogy egyébként ezekben is találkozunk a mieinknek ellentmondó nézetekkel, csak azok már úgy szűrődnek át, hogy „mit mondott az a hülye a másik oldalon”. 

Magyarország európai viszonylatban kiemelten polarizált. Ha az angolszász országokat is belevesszük, akkor már nem annyira kiugró módon. De ha megnézzük azoknak az újságoknak a címlapját, amelyeket nem szoktunk olvasni, azt látjuk, hogy nem ugyanazokról a témákról írnak mást, hanem maguk a témák is teljesen eltérőek. Mások a történetek, az agenda. Pedig igen, a demokratikus vitának lenne egy olyan előfeltétele, hogy azért bizonyos ténybeli kérdésekben legyen konszenzus.

Mert ha sem a tényekben, de még az érdeklődésben, témákban sincs konszenzus, akkor kollektív monológok alakulnak ki: a demokratikus közbeszéd elvész. Ennek egyre több jelét látjuk Amerikában, Magyarországon is. Megintcsak tegyük hozzá, hogy a kormányzati kommunikáció sokáig eleve csak monológokban gondolkodott.

Ha nem lehet szóba elegyedni kormányzati politikusokkal, kimaradnak a vitákból, akkor a kommunikációs vákuumot részben a képzelet szüleményei töltik ki. A demokratikus vitának tehát az a funkciója, hogy az erőszakot háttérbe szorítsa a politikában. Ha ez eltűnik, az komoly veszélyekkel jár. Én optimista vagyok, szerintem ez részben visszafordítható, de ahhoz a politikai elitnek kéne a viselkedésén változtatni. Ahhoz pedig olyan visszajelzést kell kapni a választásokon, hogy ez nem működik. De per pillanat Magyarországon és nemzetközileg is ott tartunk, hogy sajnos ez a törzsi megosztottságra alapuló politika az, ami sikeres.  

M. D./WMN: Mire számítasz áprilisig, milyen kampányunk lesz? És mit tudunk tenni egy várhatóan eldurvuló időszakban, hogy megőrizzük a józanságunkat, és a valódi, rendszerszintű problémákon tartsuk a fókuszt?

K. P.: Én azt tudnám mondani a know your privilege (ismerd a kiváltságaidat) analógiájára, hogy „know your bias”, tehát vegyük észre, ha irányíthatóvá válunk az elfogultságaink alapján. Ha felülünk a törzsi gondolkodásnak, végső soron a politika eszközévé válunk. Érdemes tehát a számunkra jól hangzó, erős történeteket is forráskritikával kezelni. A másik, hogy azokat a hírforrásokat, ahol rendszeresen a zsigeri indulatokra játszanak rá, érdemes kerülni. 

Az viszont nehezebb kérdés, hogyan lehet visszaterelni a szakpolitikai kérdésekre a szót. Ehhez azért kell egy politikai akarat. De ha most lehántjuk a Szőlő utcai ügyről a politikai vádaskodásokat, akkor ennek természetesen van szakpolitikai jelentősége, hiszen

a lényeg mégiscsak az, hogyan bánnak a javítóintézetekben, gyerekotthonokban a gyerekekkel.

A valásztókban van igény arra, hogy a megélhetési kérdéseken túl foglalkozzanak az egészségüggyel, oktatásüggyel, ezek mind előkelő helyen szerepelnek a problématérképükön. Nem gondolom, hogy a választók érdeklődését kizárólag zsigeri indulatokkal lehetne fenntartani, és ha megnézzük, az ellenzéki oldalon, a Tisza kampányában is rendszeresen előkerülnek szakpolitikai kérdések – és a gazdaságról egyébként a kormányoldal is sokat beszél. De igen, szakpolitikai témákról még többet kell beszélni, hogy reakciókényszerben legyenek azok, akik a döntéseket hozzák. 

M. D./WMN: Az is nagy kérdés, hogy egy ennyire eldurvult politikai csatatérben ki fog áldozatként újra előállni a történetével a nyilvánosságban. 

K. P.: Igen, ez igaz. Az áldozatok kiállásának a mostani politikai környezet biztosan nem kedvez. Fontos ugyanakkor hozzátenni, hogy a közelmúlt egyes botrányai (például a kegyelmi ügy) éppen azt mutatták, hogy egyes ügyek eltussolása visszaüthet, és jelentős politikai-közjogi következményekkel járhat. Az áldozatok hangja ezért nagyon fontos – és kényes kérdésekben a nyilvánosság nemcsak veszélyt jelenthet, de védelmet is nyújthat.

Milanovich Domi