A mobiljaink rabszolgái lettünk – Nagy árat fizetünk azért, hogy folyamatosan elérhetőek vagyunk

–

Ha csörög, nincs mese

Nemrégiben átszaladtam a barátnőmhöz egy kávéra, no meg persze trécselni. Ezer éve nem beszéltünk személyesen, mindketten el voltunk havazva, csak pár sietős üzenetet tudtunk váltani. Nagyon jólesett végre kiönteni neki a szívemet. Illetve: jól esett volna. Amikor ugyanis a keserveim taglalásának kellős közepén tartottam, megcsörrent a mobilja. Persze felvette. Jó öt percbe telt, amíg elrendezte azt a dolgot, amiért keresték. Ám épp amikor letette volna, még valaki kereste… és aztán még valaki. Mire visszatért hozzám, már úgy éreztem: mégsem akarom a lelki életemet taglalni. Valahogy… már nem volt ott a helye. Az értő, érző figyelem megszakadt, a korábbi bensőséges hangulat elillant.

Vajon miért ugrunk azonnal, amint megszólal a telefonunk?

– tűnődtem aztán hazafelé menet. Az iménti helyzetben például miért élvez elsőbbséget az az információ, ami a készülékből jön azzal szemben, ami ott van helyben? Lehet, hogy ez a régi telefonozási szokásaink maradványa?

Én még abban a korban nőttem fel, amikor a legtöbb háztartásban nem volt telefon, vagy ha volt, akkor a diskurálás perceit komoly pénzben mérték. Sokkal körülményesebb volt elérni bárkit, a telefonhívások pedig gyakran komoly dolgokról szóltak, információt adtak át. Ha csörgött a telefon, azt fel kellett venni. Már csak azért is, mert az embernek fogalma sem lehetett róla, ki van a vonal másik végén. (Nyilván ezzel éltünk vissza akkor is, amikor telefonbetyárkodtunk anno.) Ha megszólalt a telefon, lepörgött az összes lehetséges forgatókönyv a fejedben, vajon miért kereshetnek: jó hír, rossz hír, romantikus dolog vagy vészhelyzet? Nem lehetett rá nem válaszolni.

Éjjel-nappal becsatornázva

Ma már persze más a helyzet, mint anno, amikor örültünk egy évek óta várt ikertelefonnak is. De mintha a régi reflexek megmaradtak volna. Ha csörög, akkor nincs mese: fel kell venni. Közben a másik, aki ott ül veled szemben, úgy érezheti magát, mint aki elé beálltak a kígyózó sorban. Vagy leelőzték a buszsávban. Ő hamarabb volt itt... mégis a másik ügyével foglalkoznak.

Amellett: nem lett ettől a folyamatos elérhetőségtől sokkal zaklatottabb az életünk?

A napokban egy másik ismerősömmel munkaügyben beszéltünk telefonon. Miközben épp azt taglalta, hogy mit hogyan is kellene csinálnom, egyszer csak hallom, hogy lefagy. Ennek a nagydumás csajnak, aki az imént még vidám lelkesedéssel magyarázott, hirtelen elakadt a szava. „Minden rendben?” – kérdeztem. „Nem igazán” – felelte, a hangjában hirtelen megjelenő, mély fájdalommal. „Épp most szakított velem a pasim.”

Miközben ugyanis mi diskuráltunk, a fickó küldött neki egy üzenetet a telefonjára, ami azonnal megjelent az okoskaróráján. Teljesen abszurd helyzet, ha belegondolsz… és hány ilyen esik meg nap mint nap!

Egy időben én is hordtam okosórát, de pont emiatt szoktam le róla: egyszerűen folyamatosan kizökkentett abból, amit csináltam, hogy értesítéseket kaptam az emailjeimről, a hírekről, vagy arról, hogy ideje lenne már a flow élményként megélt üldögélésemet mozgással megszakítani.

Áldás és átok

Egy szó mint száz: nagyon vegyes érzéseim vannak a telefonnal kapcsolatban. Egyrészt imádom, hogy bárki, bármikor elérhető. Másrészt utálom, hogy bárki, bármikor elérhető. Egészen odáig vagyok tőle, hogy a zsebemben ott az internet, hogy bárminek, bárhol utána tudok nézni. (A világhálónak alapból óriási rajongója vagyok. Én még úgy végeztem el az iskoláimat, hogy ha valami információra szükségem volt, kénytelen voltam elcaplatni a könyvtárba. Még mindig képtelen vagyok betelni vele, hogy mennyivel hatékonyabban, gyorsabban és széleskörűbben tud a mai kor embere tájékozódni – egészen addig, amíg van wifi.)

Másrészről utálom, hogy elhülyülünk. Hogy már mindent a telefonunkra bízunk. Nem jegyzek meg semmit, amit tudnom kell, úgyis fel van írva valahová. Komplett feladatokat dolgoztatok ki én is a mesterséges intelligenciával ahelyett, hogy megerőltetném a szürke kis agytekervényeimet – ahogy Poirot mondaná.

Így mondom el: unalmas vagy

Pár hete, pakolgatás közben a kezembe akadt egy képeslap, amit a nagymamám küldött nekem az egyik nyáron – úgy negyven évvel ezelőtt. „Boriska, most unatkozd ki magad, hamarosan kezdődik az iskola, és már nem lesz rá lehetőséged!”

Tényleg, mikor is unatkoztam utoljára? Idejét sem tudom. Egy biztos: amióta van okostelefonom, garantáltan nem.

Hiszen tele van szórakoztató tartalmakkal, ha van egy fél percem várakozás közben, már görgetem is az agyrohasztó videókat (holott én is pontosan tudom: a kreativitás melegágya az unatkozás).

Igen ám, de a szórakozás, az üresjáratok egy csettintésre való eltűntetésének kísértése hatalmas. Előveszem a telefonom, ha egy pillanatra leül a film, amit nézek, de néha akkor is, ha olvasok. Ahogy régen suttyomban a pad alatt faltam a regényeket unalmas tanórákon, előadásokon, most a telefonomat görgetem titokban, ha muszáj olyasvalamin részt vennem, ami nem különösebben köt le.

Pedig pontosan tudom, mekkora bárdolatlanság ez, és milyen frusztráló lehet annak, aki beszél… ugyanis ezt kapom vissza a gyerekeimtől is, akik nem átallják elővenni a mobiljukat, miközben együtt vagyunk, és én épp a közös minőségi időnket igyekszem minél tartalmasabbá tenni… ezek szerint olykor sikertelenül.

És persze: végül minden körbeér

„A gyerekeim utálják, hogy nyaralás alatt is mindig felveszem a telefont” – panaszolta egy vállalkozó barátnőm a minap. Nagyszerű dolog, hogy az okoseszközöknek hála bárhonnan és bármikor tudunk dolgozni… de épp ez a rákfenéje is. Bárhol és bármikor dolgozunk is. Elérhetőek vagyunk, mert erre állt rá a világ. Csak ha alszol, lehet kifogásod, amiért nem kaptad fel azonnal a telefonodat. „De muszáj, nem tehetem meg, hogy ne válaszoljak az ügyfeleimnek” – mondta még, majd ábrándosan hozzátette: „Ezért is volt csodálatos, amikor Ausztráliába mentünk a nyáron. Teljesen más időzóna. Ott végre ki tudtam kapcsolni én is.”

Lehet, ez erre a sok kérdésre a válasz? Csak akkor tudunk megszabadulni a telefonjaink udvariatlan sürgetésétől, ha kiszaladunk a világból? Vagy egyszerűen csak újra kellene írnunk a telefonálás etikettjét, miközben meghúzzuk a határainkat?

Te mit gondolsz?

Fiala Borcsa