–

Igaz, hogy huszonöt éve New Yorkban él, de azért a ruhatárától nem kell hanyatt esni. Van kerribredsós gardróbja, vannak dizájner darabjai, még híresebb tervezőktől is lóg benne egy-két túlárazott kiskosztüm és overál bársonyos vállfákon. A legjobb cuccokat Claire-nek adta, amikor ment az ELTE BTK-ra szabad bölcsészetre. Claire az egyetlen gyereke, akit mániákusan érdekelnek a magyar gyökerek, és hajlandó volt a nyelvet is megtanulni. Akcentussal beszéli, de érteni a szójátékokat is érti.

A szülinap rendben lezajlik, Claire is bekapcsolódik Zoomon az ünneplésbe. Mesél az első egyetemi élményeiről, Budapest szagairól és ízeiről. Megdorgálja az anyját, amiért nem főzött soha magyarosan. Az anyja mosolyog; persze, hogy nem, gyakorlatilag minden erejét felemésztette annak idején, hogy amerikaivá váljon, nem pont egy csirkepörköltön fog elcsúszni az a rengeteg befektetett munka. Amit nem mond el sem Claire-nek, sem a férjének az az, hogy amikor a gardróbot pakolgatta, hogy kiválassza Claire-nek az általa évtizedek óta nem hordott, de kiváló minőségű, és éppen újra divatba jövő cuccokat, egy régi fellépőruhájára bukkant, és azóta nyugtalanul járkál a túlméretezett szellemházban, amiben minden fal a gyerekek kirepülésével vakítja, ami mint valami reflektor tükröződik a fehér felületekben. A ruha nem nagyon extra, sima fekete szatén, de többször körbe lehet tekerni deréknál és mellkasnál egy zsinórral, amire gyöngyök vannak fűzve. Nehéz volt benne mozogni a színpadon, pedig ő szeretett ugrálni, táncolni, sőt a csúcsdalnál hanyatt is feküdt. 

A színpadnak nincs igazán plafonja, lámpák és mély feketeség, traverzek nyúlnak a semmibe, mint a sínpárok. A csúcsdalnál, hanyatt, gyakran eszébe jutott ez, hogy vajon hol is lehet a vége? Hol a plafon, és meddig tudna nyúlni, ha úgy igazán kinyújtaná a karját?

A fellépőruhája tapintása és a látványa visszarepítette ezekbe az időkbe, amikor többezres tömegek előtt énekelt. Egyszer egy ingyenes rendezvényen tizenötezren is voltak.

Akkoriban ez természetes volt. A siker organikusan jött, mire megugrottak egy szintet, jött az új. Épült, mint egy piramis. De a backstage-ek nem lettek mások a létra legmagasabb fokán sem. Ugyanazok az arcok pörögtek estéről estére. Délutáni beállások pusztító melegben, turnébuszos benzinkutazások, reklámozni ezt-azt.

Huszonhét volt, amikor egy fontos koncerten addig nyújtogatta a karját hanyatt a színpadon, amíg az ujjbegye mégiscsak kitapintott valamit a feketeségben. Oldalra fordult, hogy a közönség sziluettjei és a villogó fények között viszonylag élesen kirajzolódjon a párhuzamos élet. Az utolsó daloknál már egyáltalán nem figyelt, mert tervezgetett. Akkor beleállt, és minden követ megmozdított a másik életért. Addig mozgatta a köveket, amíg megépült belőlük a gát, és megállította a folyót. Ösztöndíjak, nyelvvizsgák, vízumok, állampolgárság és egyre jobb és jobb állások jöttek. Az új élet lassan megszilárdult, és ő elkezdte tényleg élni. Az amerikai férj és a gyerekek szinte észrevétlenül kerültek bele.

Másfél évtized volt, amíg már nemcsak tudta és élte, de el is hitte, hogy a kutyát a Central Parkban sétáltatja. Soha nem merült fel, hogy rosszul döntött volna, egészen addig, amíg le nem akasztotta a vállfáról a gyöngysoros ruhát.

A szülinap utáni este a ruha a fotelban fekszik. Napok óta ott van, de nem nyúlt hozzá, csak kering a házban, keresi a helyét, de nem találja. Amikor fölveszi, hogy végre elpakolja, eldugja a gardrób mélyére, ahol újabb huszonöt évig nem kerül a szeme elé, az elöregedett szál szétszakad, és a gyöngyök szétgurulnak a földön. Nincs ereje összeszedni őket. Elfáradt.

Később a nap folyamán a férjével folytatják a sorozatot, amit hetek óta néznek. Sokszor visszatekernek benne, mert túl gyors és bonyolult. Ma különösen sokszor állítják meg, mert folyton elbambul, képtelen figyelni. Nem lehet egyszerre sorozatot nézni és emlékezni. Ahogy nem lehet egyszerre két életet élni, és nem lehet egyszerre tüsszenteni és levegőt venni. Aztán egyszer csak a sorozat szereplői, a rendőrök, a piti bűnözők, a rövidszoknyás nők és az áldozatok furcsa flashmobba kezdenek: körbeállják, a kezüket emelik és táncolnak az ő egyik régi dalára. Ő a kanapén fekszik reflektorfényben, hanyatt, a kezében mikrofon a bögre tea, és az ablakokon New York felhőkarcolói is benéznek.

Puffanásra ébred, ezt ő nem tudja, de a férje egy takaróért ment a hálóba, amikor látta, hogy elaludt. A szétgurult gyöngyökön aztán hanyatt esett, és a következő pillanatban már a mentőben fekszik. A mentő is színpad. A mentősök is közönség. A gyér kórházi fények is tudnak nagyszínpados világítástechnikának tűnni, ha az ember nem bír elszakadni egy színes képtől. A bűntudat sem nyomja el a betörő emlékfolyamot. A gát átszakad. A bögre tea is kiborult. Claire valahol Budapest szívében éppen szerelembe esik. Magyarországon fog házasodni. A DJ, akihez hozzámegy pár év múlva, fel fogja kérni, hogy énekeljen rá egy alapra, amin a szabadidejében dolgozik. Claire hangja egyre erősebb lesz. Később beszáll a dalszerzésbe is, és az angol szövegekről lassacskán magyarra vált. Megtanul csirkepaprikást főzni, de soha nem lesz rá ideje.

A testvérei és az anyja meglátogatják, amikor az első gyereke féléves lesz, és Magyarországon ünneplik meg együtt a hálaadást. Az apja nem tud eljönni, a baleset óta nehezen mozog.

Claire a színpadon – és éjszakánként is, amikor nem tud elaludni – gyakran gondol arra, hogy ha Amerikában marad, a teltház hány fős közönséget jelentene.

Eljutott volna idáig odakint is, vagy amit épített, más építőkockákkal nem felépíthető? Ilyenkor felnéz a színpad plafonjára, ami nem látszik, egyszerre túl sötét és túl fényes a tér, és valahogy rázuhan az emberre, ha sokáig nézi. A színpad rohadt magányos egy hely, és minél többen vannak előtte, annál inkább az. De Claire elégedett. Csak a sötéten és a fényen jó lenne kicsit túllátni, és választ kapni egy-két kérdésre. Például, hogy ez a lehetséges életek legjobbika-e, vagy ha bátrabb lenne, visszatérne a régibe, és elölről kezdené? Ott messzebbre juthatna el, de semmi sem garantálja, hogy sikerülne. Gyakran gondolkozik azon, hogy az ember vajon tudja-e, mikor a lehető legboldogabb.

Amíg az anyja Magyarországon van, egyszer sem beszélnek munkáról. Claire időről időre megpróbálja elmesélni, hogy a zenekarrá bővült formációjával koncertet fognak adni az Arénában a formáció alakulásának tizenötödik évfordulóján. Ez hatalmas dolog, Claire alig harminchárom éves, és nagyöregként kezelik a zeneiparban. Milliókat fog keresni egyetlen koncerttel. Az anyja szemében mintha mindez semmi lenne. Akármikor felmerül, valami gyerekkel kapcsolatosat kérdez vissza, mintha meg se hallaná. Claire meg is sértődhetne, de nem teszi. Tépelődő személyiség, de nem sértődékeny.

Az utolsó nap az anyja közli, hogy marad a koncertig, mert meg akarja nézni. Claire örül, és bevonja az előkészületekbe is. Együtt mennek a tervező szalonjába, ahol Claire a fellépőruhát csináltatja. A ruha semmi extra: fekete, aszimmetrikus, jól kiemeli az alakját. Mindenki érzi, hogy valami hiányzik még róla. Claire kikéri az anyja véleményét, aki azt mondja, hogy mindegy, mi kerül a ruhára, de gyöngysoros zsinór ne legyen. Végül mégis egy gyöngysoros öv lesz a megoldás, amit kétszer lehet körbetekerni a ruhán. Tökéletes.

Claire hálás az anyjának, és a koncerten neki küld egy dalt. Az anyja hallgatja, nézi, nevet és sír egyszerre, mert bár két életet nem lehet egyszerre élni, nevetni és sírni igenis lehetséges.

Kemény Zsófi

A kiemelt kép forrása: Németh Botond