A daganat nem vár arra, hogy a politikusok egyszer majd megtalálják a megoldást

–

Van az a mondás, hogy „ha valami működik, ne nyúlj hozzá”. Ehhez képest nálunk az egészségügyben rendre az történik, hogy ami működik, azt szétverik, ami pedig nem működik, azt hagyják rohadni. Most éppen a képalkotó diagnosztika került sorra. A kormány úgy döntött, hogy a magáncégek CT- és MR-gépeit felvásárolja, és innentől kezdve a társadalombiztosítás terhére csak állami intézményben lehet vizsgálatot végezni.

Ez a döntés első hallásra akár még jól is hangozhat. Hiszen miért lenne baj, ha mindent központosítanak, és az állam kezében futnak össze a szálak? Miért ne lenne jó, ha egységes rendszer működne? Csakhogy a valóság nem ilyen egyszerű.

Ami most történik, az nem előrelépés. Nem arról szól, hogy a beteg hamarabb jut vizsgálathoz. Nem arról szól, hogy jobb lesz az ellátás. Ez kizárólag tulajdonváltás.

Papíron egy nagy összeget kiírnak, elköltik, és közben a rendszer, aminek működnie kellene, pont ugyanott tart: szakemberhiány, végtelen várólisták, átláthatatlan szabályok. És a végén ki marad hoppon? Hát persze, hogy a betegek. Mi, akiknek a testével és idejével játszanak. 

Hogyan néz ki mindez a valóságban?

Az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ) eddig legalább 11,19 milliárd forintért vásárolt fel magáncégektől gépeket. Olyan cégektől, amelyek eddig ott álltak a frontvonalban: Affidea, Mediworld, Pécsi Diagnosztikai Központ. Ezek a gépek napi szinten pörgették a rendszert, rövidítették a várakozást, és sokszor egyetlen esélyt jelentettek arra, hogy valaki ne fél év múlva tudja meg: daganata van, hanem most. Egy CT- vagy MR-vizsgálat sokszor nem luxus, hanem élet-halál kérdése: a korai felismerés életet menthet.

Most az állam azt mondja: majd mi visszük tovább. Közben persze nagy csinnadrattával bejelentik, hogy új gépeket is vesznek: harminc CT-t, tizennégy MR-t, mobil egységeket is, hogy mindenkihez közelebb vigyék a diagnosztikát. Szép ígéret. Csakhogy egy apró részletet elfelejtenek hozzátenni: jelenleg még a helyszínek előkészítése sincs meg. A kivitelezők nem dolgoznak, a tervek nincsenek készen, és a novemberi határidő már itt van a nyakunkban. A papíron létező gépekből tehát egyelőre nem lesz valóság. Ami azt jelenti, hogy hónapok, talán évek múlva lesz csak kézzelfogható eredménye annak, amit most nagy bejelentésekben hallunk.

És mi van addig?

Addig marad a régi történet: várakozás. Csakhogy most még az a kapu is becsukódik, amely eddig résnyire nyitva állt: a magánszektor. Az, amelyik legalább gyorsította a folyamatokat. Az, amelyikbe, ha befértél, nem kellett hónapokig rettegni a bizonytalanságban. Ez most megszűnik. Vagyis megszüntetik. Marad a közös sor, ahol a várakozás a normális állapot. 

A kormány azzal érvel, hogy így megszűnik a „párhuzamos ellátás”, és mindenki egyenlő esélyekkel várhat a sorára. Csakhogy ez egy kegyetlen egyenlőség: mindenki ugyanúgy rossz helyzetben van. Egyenlően várunk hónapokat, egyenlően kockáztatjuk a gyógyulás esélyeit, egyenlően vagyunk kiszolgáltatva egy rendszernek, amely nem bírja el a saját terhét.

Miért felháborító mindez?

Először is, mert nem szól másról, mint pénzről és hatalomról. Az állam elvesz valamit, ami működik, és a saját kezébe veszi. Nem fejleszt, nem újít, nem segít. Csak birtokol. És közben mi, betegek, semmit sem nyerünk. Egy CT-felvásárlástól senki nem fog hamarabb daganatos lelethez jutni. Senki nem fog nagyobb eséllyel meggyógyulni. Senki nem fog hamarabb tudni arról, hogy stroke-ja van, vagy hogy a gerince miért fáj hónapok óta.

Másodszor: mert közben az egészségügyi dolgozók sem nyernek semmit. Az a röntgenasszisztens, az a radiológus, aki eddig is emberfeletti munkát végzett, most sem lesz kisebb terhelés alatt. Sőt: ha a magánszektor ezen szolgáltatása megszűnik, akkor még több beteg zúdul rájuk. Az ellátás sebessége nem nő, hanem csökken. Az pedig, hogy a meglévő szakemberek túlterhelődnek, hosszú távon még több pályaelhagyót fog eredményezni. A rendszer tehát saját magát gyengíti tovább.

Harmadszor: mert ez újabb bizalomvesztés. Az emberek már eddig is érezték, hogy nem bízhatnak a rendszerben. Most még inkább. Mert hiába fizetik a járulékokat, amikor az a cél, hogy időben diagnózishoz jussanak, azt látják: bezárják az ajtókat előttük. Senki sem tudja, mennyi ideig.

És közben az idő a legdrágább. A daganat nem vár. A stroke nem vár. A szervezetünk nem vár arra, hogy a politikusok egyszer majd megtalálják a megoldást.

Milyen lesz a jövő?

Az biztos, hogy a várólisták hosszabbodnak majd. Az is biztos, hogy a szakemberek még inkább túlterhelődnek. És az is biztos, hogy lesznek, akik nem élik meg, hogy sorra kerüljenek. Ez nem drámai túlzás, hanem tény. A diagnosztika késése életekbe kerül. Egy daganat hónapok alatt is áttéteket képezhet. Egy stroke esetében perceken múlik, hogy milyen maradványtünetekkel él tovább valaki. Ezek nem statisztikák, hanem emberi sorsok. 

A mindennapokban ezennel megszűnik az a biztonsági háló, amit a magánszektor eddig nyújtott. Most is van magán- és állami ellátás, de eddig a magánintézmények egy része a társadalombiztosítás terhére is végzett CT- és MR-vizsgálatokat. Ez gyorsította a rendszert, sok betegnek jelentett esélyt arra, hogy heteken belül diagnózishoz jusson. Novembertől ez a lehetőség megszűnik. Az állam felvásárolja a gépeket, és azokat csak állami intézményben, állami várólistákon keresztül lehet majd használni. Aki tehát közfinanszírozott vizsgálathoz akar jutni, csak állami intézményben kaphat időpontot, ahol már most is hónapok, akár félévek a várakozási idők.

Ez lenne az „egyenlőség”? Inkább egyenlőtlenség: mindenki sorba áll, de csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy kimeneküljenek belőle.

Az államosítás másik súlyos következménye, hogy megszűnik a rendszer rugalmassága. Amíg a magánintézmények részt vettek a tb-finanszírozott ellátásban, addig a betegirányításnak volt mozgástere: a terhelés eloszlott, a betegek egy részét át lehetett irányítani oda, ahol gyorsabban sorra kerültek. Ez az egyensúly most felborul. A jövőben minden egyetlen csatornába terelődik, és ha az bedugul – márpedig bedugul –, nincs kerülőút. A „párhuzamos ellátás” megszüntetése tehát nem hatékonyságot, hanem merevséget hoz. Ez olyan, mintha minden autót egy autópályára terelnénk, majd csodálkoznánk, hogy dugó alakul ki. Csakhogy itt nem autókról, hanem emberekről, diagnózisokról, életekről van szó. Az állam ezzel a lépéssel nem megszüntet egy problémát, hanem súlyosbítja azt. A várólisták nem egyszerűen hosszabbak lesznek: kezelhetetlenné válnak.

Mi lenne a valódi megoldás?

A valódi megoldás az lenne, ha nem vennék el az eszközparkot, hanem hozzáadnának. Ha a magán- és az állami szektor együtt dolgozhatna, kiegészítve egymást. Ha a betegnek nem az lenne a kérdés, hogy „állami vagy magán?”, hanem az, hogy mikor és hogyan jut ellátáshoz. Ha nem az ajtók bezárásáról szólnának a hírek, hanem arról, hogy nyitnak új lehetőségeket.

A valódi megoldás az lenne, ha nemcsak gépeket vásárolnánk, hanem szakembereket tartanánk itthon. Ha nem csak milliárdokat költenénk beruházásra, hanem megbecsülést adnánk azoknak, akik a gépeket működtetik. Ha nem papíron teljesítenénk a feladatot, hanem a betegágy mellett, a rendelőben, a váróban. Ha nem az államosítás lenne a válasz minden problémára, hanem az együttműködés.

Gépeket lehet vásárolni. Bizalmat, szakértelmet, elhivatottságot viszont nem.

Ez a történet nem a CT-ről és MR-ről szól. Ez rólunk szól. Rólunk, akik egyszer betegek leszünk. Rólunk, akiknek egyszer szüksége lesz arra, hogy lássák, mi van belül. Rólunk, akik most még legyintünk, mert „úgyis másoknak rosszabb”. Csak majd, amikor ott ülünk a váróban, és azt mondják, fél év múlva van időpont, akkor értjük meg igazán, mit jelentett ez az államosítás.

Nem gépeket vettek el. Hanem időt. Időt, ami sokaknak az életet jelentette volna. Mert a diagnózis nem papírmunka, hanem az a pillanat, amikor még van esély. Ha ezt elvesszük, akkor nem csak a gépeket államosítjuk, hanem a reményt is.

WMN szerkesztőség