Egyszer ki kell nyitni a „tiltott fiókot”

–                        

Orvos-Tóth Noémi talán nem is sejtette, amikor hét évvel ezelőtt megjelent az Örökölt sors – Családi sebek és a gyógyulás útjai című kötete, hogy ezzel egy olyan „titkos fiókot” nyitott ki, amely rengeteg családnak segített abban, hogy régóta cipelt transzgenerációs terheit orvosolhassa. Az első kötet óriási sikerét követően, amikor a Covid traumáiból még épp csak felocsúdtunk, 2021-ben megérkezett a várva-várt – folytatásnak is tekinthető – Szabad akarat. (Erről írtam is akkoriban.)

Ez a két alapmű azóta is töretlen sikernek örvend, az első kötet pedig több országban is megjelent, és hét magyar kiadást ért meg eddig, mert

felszínre hozta belőlünk azt a zsigeri a vágyat, hogy megismerhessük a saját történetünk gyökereit.

Ha közelebb kerülünk a felmenőinkhez, – saját életünk addigi vakfoltjait felfedve –, könnyebben megtaláljuk az önmagunkhoz vezető utat is.

Felmenőink történetei a mi életünket is formálják

Orvos-Tóth Noémi fontos lépésre szánta el magát, amikor Egymás néven saját kiadót alapított. Néhány hete pedig az első kötet is napvilágot látott: a Sorsminták – Felmenőink nyomában: transzgenerációs örökséget rejtő családfák azóta már az eladási listák élén áll. A két kiváló szerző: Lengyelfi Edit transzgenerációs szemléletű családfakutató és Preisz Éva Eszter pszichiáter nem csupán szakmájuk elismert képviselői, hanem remek írói vénával megáldott alkotópáros is, akik ezt a két területet összekapcsolták közös művükben.

Orvos-Tóth Noémi többek között ezekkel a sorokkal ajánlja a Sorsminták című könyvet: „Ahogy egymás mellé illesztjük a különböző generációk életét, izgalmas mintázatok rajzolódnak ki, mint egy különös kirakósban: néhol hátborzongató ismétlődések és rejtett motívumok tárulnak fel. Sorsminták sora.”

Már a dombornyomásos cím és a rajta lévő rafinált grafika is – mely Rajka Mária munkáját dicséri – plasztikusan megmutatja, hogy módfelett kacskaringós életutakat ismerhetünk meg a könyvből. Valahányszor kezembe veszem, mindig végigfuttatom az ujjaimat a Sormintákon, (bizony, nem elírás!), mert a második s betű „beleolvad” az összetekeredett szálakba, és a szálakból szövődött arcokba.

Talán épp ez a hiányzó s betű az, ami minden olvasót arra buzdíthat szimbolikusan, hogy „sorminták” helyett a saját sorSmintáit is kidomboríthassa:

bízom benne, hogy akárcsak én, mindenki más is érzi majd a késztetést, hogy mélyebben belelásson a felmenői sorsába.

Tizenhat történetet ismerünk meg a három fejezetre tagolt könyvből, mindegyik előtt egy-egy nagyon rövid, de igen beszédes szépirodalmi mű részlete olvasható, amelyek kvázi, felvezetik a témát. Ezeket most én is kölcsönveszem ehhez az íráshoz:

„Nem cserélnék / senkivel, semmit”

(Fodor Ákos)

A két szerző közül Edit történetét olvashatjuk elsőként. Csak a keresztnevével szerepel, mint a többiek is, de egyértelműen kiderül, hogy róla van szó: Lengyelfi Edit abban is első volt a családfakutatók között, hogy transzgenerációs szemlélettel göngyölítette fel a családok történeteit. A saját konkrét történetét – akárcsak a többi szereplőét – nem szeretném itt hosszasan taglalni. Inkább arra biztatlak benneteket, hogy tényleg olvassátok el a lassan kibomló, rengeteg fájdalommal és elhallgatással terhelt családi meséket, mert még úgy is fontos kapaszkodókat kaphattok a könyvtől, ha nem a saját felmenőitek történeteit ismerhetitek meg belőle.

A jelenünkre nézve is nagyon sok válasz érkezik hozzánk, és nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten is megérthetjük a mostani folyamatokat.

Igazán jót tesz ez a személyes felütés a könyvnek, mert amellett, hogy felfedi a szerzők esendőségét, nehéz küzdelmeit, Edit még plasztikus ábrákkal és konkrét technikákkal, forrásokkal is beavat bennünket a családfakutatás műhelytitkaiba, folyamataiba.

Krimiszerzőket megszégyenítő módszerekkel kutatja végig a hollywoodi forgatókönyvírókat is izgalomba hozó, remek stílusban megfogalmazott nehéz történeteket.

Muszáj kiemelnem a szerkesztő, Orosz Anett nevét, akinek minden bizonnyal oroszlánrésze volt abban, hogy ez a kötet ilyen magas nívót mutat, amihez Szél Dávid is hozzájárult szakmai lektorként.

Editnek akár az ars poeticája is lehetne a következő mondat: „Ahhoz, hogy igazán megértsük önmagunkat, vissza kell nyúlnunk oda, ahol a történetünk kezdődött – a gyökereinkhez. A családfa nemcsak a múlt ábrája, hanem térkép is: megmutatja, honnan jövünk, és milyen sorsmintákat hordozunk magunkban.”

Nem meglepő módon, Évának hívják a második írás narrátorát: Preisz Éva Eszter, a másik szerző családjának története sem mondható egyszerűnek, amelyben a holokauszt is traumák sorába tartozik. Évából akkor váltotta ki ez a nehéz múlt az erős szorongást, amikor az első gyerekét várta, aki fiú lett. Ugyanakkor a lányánál ugyanezek a szorongások már nem jelentek meg ilyen erővel. Ez sem véletlen, ha elolvassátok a történetét, világosan kiderül belőle, miért.

„Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett.”

(Csukás István)

A második fejezetben négy történet olvasható, Jánoséból az derül ki, miért érzett irracionális szorongást a forró víztől, és ennek kapcsán megismerhetjük a vikariáló szorongás természetét. Ez annak a jelenségnek a megnevezése, amikor a családban régóta hordozott trauma közvetett módon, mégis sajátjaként jelenik meg a leszármazott életében, noha ő maga nem élte át, ám a környezet jelzéseiből akkor is veszélyforrásként tekint rá, ha semmit sem tud az eredetéről.

Nikolett és Zsolt története pedig filmre kívánkozik, nem is árulok el belőle semmit, csak annyit, hogy a szerelem is fontos szerepet játszik benne.

Márton történetéből a negyedik generációig kiterjedő hipervigilancia, vagyis az állandó, folyamatos éberségi állapot gyökereiről tudhatunk meg könnyfakasztó részleteket.

A kollektív, fel nem dolgozott társadalmi traumákról is ebben a fejezetben olvashatunk, és az is kiderül, miért képtelenek beszélni a túlélők a traumáikról. Ezzel sajnos épp azt nehezítik meg, hogy az utánuk jövők megszabadulhassanak annak a múlt terheitől, amelyet személyesen nem is éltek át. A szerzők részletesen kifejtik, miért marad sok családban örökre tabu egy erőszakos halál, vagy az, ha valamelyik felmenő maga volt az erőszak elkövetője, illetve bármilyen más titok.

Linda történetében a DNS volt a főszereplő, ebből gondolhatjátok, hogy az apa személyére derült fény, sok-sok homályban töltött évtized után.

„zajlik, amit életnek hívunk.”

(Parti Nagy Lajos)

Ebben a fejezetben tíz történet olvasható, nem veszem őket sorra egyenként, inkább a transzgenerációs transzmisszióról írok az esetek kapcsán, ami még nem annyira közismert fogalom, mint a transzgenerációs trauma, amit Orvos-Tóth Noémi emelt be a közbeszédbe. Persze már jóval korábban is voltak elismert kutatói ennek a területnek, többek között F. Várkonyi Zsuzsa is, aki nemrégiben hunyt el, és akiről megemlékeztem akkoriban.

Mégis Orvos-Tóth Noémi volt az első, aki valóban felnyitotta a társadalmunk szemét arra, hogy minél inkább a „szőnyeg alá akarunk söpörni” egy problémát, annál erősebben jelen van az életünkben, és még sok generációval később is komoly akadályokat képez az a bizonyos szőnyeg, ami bár látszólag ugyanúgy a földre simul, mint a többi, mégis folyton megbotlunk benne, sőt, olykor orra is esünk, és ettől az eséstől aztán szanaszét törik a testünk, ahogy a lelkünk is.

Az elhallgatás tehát legalább annyira alakít minket, mint az, amit kimondunk és megismerünk.

De ha megismertük és kimondtuk, legalább már tisztában vagyunk azzal, hogy mivel állunk szemben. Itt azonban nem állhatunk meg, mert még mindig bőven vannak feladataink azzal kapcsolatban, hogy végképp letehessük azt a zsákot, amiben felmenőink terheit cipeltük magunkkal. Sok fájdalom is a felszínre kerülhet ilyenkor, erre érdemes felkészülni.

A transzgenerációs transzmisszió (öröklés, átadás) jelenléte elég komolyan feltételezhető abban az esetben, ha valaki az addig ismert családi történetek alapján teljességgel értelmezhetetlen elakadásokat, sőt ismétlődéseket tapasztal magán, amelyek mindig egy adott élethelyzetben ütik fel a fejüket. Ez akkor is így van, ha nincs tudomásunk arról, hogy a felmenőink mit éltek át hasonló helyzetekben: mi önkéntelenül akkor is megismételjük az ő mintáikat, ha az égvilágon semmi nem indokolja tőlünk ezt a lépést.

Már Szondi Lipót is beszélt az 1900-as évek elején a kényszersorsról és a családi tudattalanról is, most ennek kapcsán idézek a könyvből: [Mihály történetében] „a vérségi kapocs szövedékként jelenik meg a családokban, melynek hálózatán belül láthatatlan módon áramlanak az élmények és információk oda-vissza, generációról generációra, vagy akár a családfa azonos szintjén belül egyénről egyénre is.” […]

Ugyanebben a fejezetben esik szó a lojalitáskonfliktusról is, amikor kényszerű választás elé állítanak bennünket a szeretteink: ez legtöbbször a parentifikált gyerekeket érinti, és sajnos felnőttkorban sem múlik el a romboló hatása.

Számomra a kötet alaptézise ez a mondat:

„Minél kevesebb titok, tabu, elfeledett vagy elhallgatott történet terheli a családi emlékezetet, minél pontosabban ismerjük a felmenőink életét, annál felvértezettebben nézünk szembe életünk kihívásaival.”

Edit és Éva sokszor közösen dolgoznak egy-egy pácienssel

Így kiegészítik, erősítik a terápiás folyamatokat, amelyek a könyvben leírt példák alapján bizony igazi megnyugvást hoznak azoknak, akik a láthatatlan és megfoghatatlan lidércektől szenvedtek egész addigi életük során. Felemelő és megrázó sorsokat, sorokat olvashatunk közös könyvükben.

Zárásként pedig ezt az erős idézetet szeretném megosztani veletek, ami revelatív felismeréseket hozott számomra: „A családi rendszerben van egy ösztönös, tudattalan törekvés arra, hogy amit kapcsolódásainkon keresztül kaptunk, azt kötelesek vagyunk visszaadni – ez az igazságtétel generációkon ívelhet át.”

Viszont az is feketén-fehéren kiderült a könyvből, hogy senki nem felelős azért, amit a felmenői követtek el.

Ismerjük hát meg a régmúlt nehéz történeteit, és szabadítsuk föl önmagunkat, hogy szabad akaratunkból végre a jelenben, a jelennek élhessünk! A Sorsminták segít abban, hogy kezünkbe vehessük az életünk fonalát, és kibogozhassuk azokat a csomókat, amelyek generációkon átívelve folyton megakasztottak bennünket. Ha bevállaljuk ezt cseppet sem fájdalommentes folyamatot, bízhatunk abban, hogy a gyerekeinknek olyan sorsmintát adunk át, amiből akár még az az átkozott második s betű is hiányozhat: így ők már biztos könnyebb sorsot kaphatnak tőlünk, mint amit ránk hagytak a felmenőink.

Both Gabi