Az élsport megnyomoríthatja a gyerekeket, ha nem vigyáznak rájuk

–

A sport mint lehetőség – a sport mint nyomás

A sport képes életre szóló élményt, közösséget és fegyelmet adni. Sok család számára a gyerek sportkarrierje esély a kitörésre, anyagi biztonságra. A profi klubok pedig valóságos iparágat építettek arra, hogy minél korábban kiszúrják a „gyémántokat” – mindenhol keresik őket.

De azért tisztában vagyunk vele, hogy igazából csak ritkán történik meg, hogy egy brazil favelából és nem egy kapcsolatrendszerrel és anyagi erőforrásokkal rendelkező középosztálybeli családból érkezik a fiatal tehetség. A sport csak kevés szerencsések esélye a társadalmi felemelkedésre, ezzel együtt elvitathatatlan, hogy ez is megtörténik. Főleg azokban az országokban, ahol a társadalmi mobilitás egyébként nagyon alacsony, és a sport az egyik utolsó olyan terep, ahol a tehetség – legalább elvben – áttörheti a származás és a társadalmi háttér korlátait. Korábbi évszázadokban a papság vagy a katonaság nyújtotta ezt a lehetőséget, ami abból a szempontból is jó analógia, hogy mutatja, milyen komoly árat kell fizetni azért, ha valaki tényleg ki akar emelkedni abból az árnyékból, amit a szülei, a születéskori helyzete jelent számára.

Lemondás, kockázatok az egyik oldalon. Siker és az ambíció megélése a másikon. 

Nem könnyű a csodagyerekek élete

A sporttehetség miatti „kiemelkedés” a nyomornegyedből csak egy út. Annak a csodagyereknek se könnyű, aki a középosztályból érkezik. Egy felnőttnek se lenne egyszerű ilyen tétek mellett helytállni. 

Ráadásul a gyerekek nem apró felnőttek. Testük, pszichéjük, döntési képességeik még fejlődésben vannak.

Miközben a felnőtt világ elvárja tőlük a maximális teljesítményt, a sporttehetség gyerekek sokszor nem kapnak esélyt arra, hogy valóban gyerekek lehessenek.

Az edzések száma, a teljesítménykényszer, a médiafigyelem és a szülők vagy edzők nyomása olyan terhet rak rájuk, amit egy 14-15 éves váll nem biztos, hogy elbír.

Az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye világosan kimondja: minden gyereknek joga van a pihenéshez, a játékhoz, a művelődéshez és a fejlődéshez. Ez nem opcionális, hanem alapjog. Ha a sport kizárólag a teljesítményről szól, és elveszi az időt a szabad játéktól, a barátoktól vagy akár az iskolától, akkor már nem a gyerek érdekeit szolgálja.

A másik veszély a testi túlterhelés. Fiatalkorban a szervezet még nem bírja a felnőtt sport intenzitását. A túl korai specializáció (amikor a gyerek már 8–9 évesen csak egy sportágra koncentrál) bizonyítottan növeli a sérülések és a kiégés esélyét. Sok „ígéretes tehetség” tűnik el húszéves korára, mert a test és a lélek nem bírja tovább.

Az ifjú lélek terhelése

A „csodagyerek” lét egyfajta identitáscsapdát is jelent.

Egy gyerek, akit 15 évesen már sztárként ünnepelnek, gyakran összekeveri az önértékelését a teljesítményével. Mi történik, ha lesérül, ha nem kerül be a kezdőcsapatba, ha jön egy másik, még fiatalabb tehetség? Ki ő akkor, ha már nem az ünnepelt ifjú „zsenifocista”?

A gyerekek önképe ekkor még képlékeny. Ha a világ kizárólag sportolóként tekint rájuk, az súlyos pszichés sérüléseket okozhat. Nem véletlen, hogy több volt élsportoló beszél nyíltan depresszióról, szorongásról vagy arról, hogy a visszavonulás után teljesen elveszettnek érezte magát. 

Ha már foci, Andrés Iniesta, a spanyol válogatott és a Barcelona legendás középpályása (aki 12 évesen kezdte a futballakadémiát, és azonnal csodagyerekstátuszt kapott) nyíltan vállalta, hogy 2009-ben egy sérüléssorozat és barátja halála után súlyos depresszióval kezelték. Később könyvet is írt erről, mert fontosnak tartja, hogy a fiatal sportolók tudják: a mentális egészség legalább annyira fontos, mint a fizikai. 

Talán még nála is ismertebb az úszó Michael Phelps, minden idők legeredményesebb olimpikonja, aki őszintén beszélt arról, hogy a karrierje során és a visszavonulása után is súlyos depresszióval és öngyilkossági gondolatokkal küzdött. Egy interjúban így fogalmazott: „Voltak napok, amikor nem akartam többé élni.”

Naomi Osaka, négyszeres Grand Slam-bajnok teniszező 2021-ben több tornától is visszalépett, mert a mentális egészsége megőrzését tartotta elsődlegesnek. Ezzel elindította a nemzetközi vitát arról, hogy a profi sportban milyen nyomás nehezedik a fiatalokra, de a sor (ma már) hosszan folytatható. Míg a 20. században még tabu volt, hogy milyen érzelmi, mentális és a társadalmi normákból fakadó terhekkel kell egy gyerek élsportolónak megküzdenie, ma már egyre többen és egyre nyíltabban vállalják fel az ezzel kapcsolatos problémákat. Ha úgy tetszik, a csillogó felszín alatti sötétebb árnyalatok egy egyre láthatóbbá válnak, amivel kapcsolatban óhatatlanul megérkezik az a kérdés is:

Mi a felnőttek felelőssége ebben az egészben? 

A gyerekkori élsportról szóló diskurzusban gyakran elfelejtjük, hogy itt hatalmi aszimmetria is működik: a gyereknek nincs valódi választási szabadsága. Persze mondhatjuk, hogy „ő maga akarta”, de valójában a döntéseit szülők, edzők, klubok, szponzorok érdekei formálják.

Gyerekjogi szempontból a kérdés mindig az: vajon a gyerek legfőbb érdekét szolgálja az adott döntés? Ha egy 13 éves gyerek heti 30 órát edz, ha a középiskolában csak „átcsúszik”, ha az edzője verbálisan bántalmazza, de „mindenki” azt mondja, ez az ára a profi karriernek – akkor ki áll ki érte?

A sport világát nyilván nem lehet „gyerekbarát oázissá” változtatni egyik napról a másikra – szerintem legfőképpen azért, mert elképesztő mennyiségű pénz van benne, és a kapitalista logika (finoman szólva) nem a jóllétet helyezi középpontba.

De ezért így is sok mindent tehetnénk, amit azért érzek fontosnak itt legalább listaszerűen felsorolni, mert fájdalmasan hiányzik Magyarországon a közbeszédből ezeknek a szempontoknak gyakorlatilag mindegyike:

• Valódi gyermekvédelmi szabályok: a kluboknak és szövetségeknek kötelességük lenne biztosítani a saját belső gyermekvédelmi eljárásaikat, jelzőrendszerüket, bántalmzás-megelőzési protokolljukat. A pszichológusi támogatásról, oktatási programokról és a pihenés jogáról nem is beszélve.
• Transzparens ügynöki és szülői szerep: a gyerek érdeke nem eshet áldozatul anyagi vagy karrierépítési szempontoknak. Átláthatóvá kell tenni a szerződéseket, és a szülők, edzők, klubvezetők szerepét, helyét megfelelően szabályozni kell gyerekkorú sportolók esetén.
• Késleltetett profivá válás: a kutatások szerint azok a sportolók, akik sokféle mozgásformát próbálnak ki gyerekkorukban, hosszabb és sikeresebb pályát futnak be, mint akik túl korán specializálódnak.

  A minél korábbi életkorban való „kiválasztottságnak” elképesztő kockázatai vannak a gyerek oldalán – ezt a gyakorlatot szakmai és szülői közösségekben is végig kell beszélni, át kell értékelni, és megfelelő, a gyerekek érdekeit jól védő rendszereket kell kialakítani. 

• A média felelőssége: a csodagyerekek idealizálása helyett fontos lenne árnyaltan bemutatni, milyen kihívásokkal küzdenek. De legalábbis nagyobb empátiával fordulni feléjük. Mert a focipályán ünnepelt tinisztárok történetei lenyűgözőek. De ne feledjük: ők még mindig gyerekek. És minden gyereknek joga van ahhoz, hogy ne váljon pusztán teljesítménytermelő /a népet mulattató „gépezetté”.

A mi felelősségünk, felnőtteké, hogy úgy szeressük, neveljük és támogassuk őket, hogy a sport öröm, ne pedig teher legyen. Hogy akkor is legyen jövőjük, ha egyszer nem ők lesznek a legfényesebben csillogó tehetségek.

Gyurkó Szilvia