Én és a csendem – 20 napig gyalogolt egyedül a Himalájában a 24 éves Kovács Csenge

–

Bár nem vagyok tagja a Túrázók csoportnak a Facebookon, az én falamon is megjelent pár hete Kovács Csenge posztja, amelyben budapesti helyszínt keresett a nepáli utazásáról szóló előadásához, és amely pillanatok alatt rendkívüli népszerűségre tett szert a közösségi médiában (több mint 11 ezren lájkolták). A fiatal nő története sokak kíváncsiságát felkeltette – közte a WMN-csapatét és az enyémet –, így el is határoztam, hogy interjút kérek tőle. 

Végül online tudtunk beszélni, de videochaten keresztül is érzékelhető volt Csenge barátságos, vibráló személyisége, miközben sugárzó arccal, kedvesen és jóízűeket nevetve válaszolt a kérdéseimre. 

Tulajdonképpen ennyi az élet?  

Minden egy nyugtalanító gondolattal kezdődött, de erről majd egy kicsit később. 

Kovács Csenge egy kis mezővárosban, a 8-9 ezer lelket számláló Érmihályfalván nőtt fel, a magyar-román határtól mintegy 9 kilométerre. Kolozsvárra jár, az International Business Administration pénzügyi mesterszakára, ám mivel tavaly Erasmusszal külföldön tanult, két tantárgyat nem tudott felvenni, ezért plusz egy évet maradt az egyetemen, amely év viszont így szellősebbnek ígérkezett. A lehetőséget kihasználva Csenge először egy diákoknak szóló csereprogrammal, a Work and Travellel Amerikába utazott, ahonnan 2024 októberében tért vissza. 

Ekkor történt, hogy egy nap ült a kocsiban, és merengve nézett ki a hátsó ülésről az ablakon, mint a filmekben. „Na jó, nem szólt romantikus zene, és nem esett kint az eső” – kuncog. – „Én mégis azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen ennyi-e az élet. Hogy most egyetemre járok, utána munkát keresek, aztán dolgozom, megházasodom, szülök két gyereket vagy hármat, tovább dolgozom életem végéig, és kész, meghalok. És akkor rájöttem, hogy szeretnék valami olyan élményt, ami igazi szabadságot ad.”

Csenge fejében sokféle opció, köztük régóta dédelgetett álmok is végigcikáztak. Lovagolni Mongóliában? Ellátogatni Új-Zélandra vagy Ausztráliába? Bár több terv megvalósításába is belekezdett, mindegyikkel elakadt. Ekkor jött szembe vele egy este, miközben a telefonját görgette, egy sorsfordító Instagram-bejegyzés. 

Nyugi, a legrosszabb, ami történhet, hogy visszafordulsz

Az Instagram-poszt szerzője egy fiatal nő volt, aki arról írt, hogy egy nepáli jógastúdióban önkénteskedett, és milyen pozitív tapasztalatokat szerzett. Több sem kellett Kovács Csengének, ő is bejelentkezett a Pyramid Jógaközpontnál, hogy mehet-e hozzájuk. Bár több emailjére nem kapott választ, végül Instán elérte őket.

„Nem írtunk alá semmilyen szerződést, csak rábólintottak, hogy mehetek. Kérdeztem tőlük, hogy mikor. Azt mondták: amikor csak akarok.”

Csenge 2025 márciusában meg is érkezett Katmanduba, Nepál nyüzsgő fővárosába, ahol pár napot töltött. Innen buszozott át Pokharába, ami elvileg csak 200 kilométerre van, de mivel hegyen-völgyön át vezet a változó borítású út, 10 óráig tart megtenni. Még induláskor írt a jógastúdió vezetőjének, és akkor is, amikor leszállt a járműről, de a jógi nem reagált neki. „Végül kiderült, hogy vártak, csak elfoglaltak voltak. Annyira azért nem ijedtem meg, úgy voltam vele, hogy akkor keresek valami helyet, ahol alhatok, és egy idő után hazajövök. Később, már a túrázás közben is azt mondogattam magamnak, hogy a legrosszabb, ami történhet, hogy visszafordulok” – meséli, bár eleinte nem volt benne biztos, hogy túrázni is fog… csak egy hátizsákot vett hozzá.

Itt gyorsabban barátkozik az ember 

Kovács Csenge egy hónapot önkénteskedett – a jógastúdió honlapját szerkesztette napi 6 órában szállásért és élelemért cserébe –, és ezalatt rengeteg emberrel beszélt: helyiekkel, turistákkal egyaránt. Úgy véli, ez a típusú kapcsolódás sokkal hasznosabb információforrás, mint amikor a neten mindenfélét összeolvas az ember. Ráadásul a legtöbben, akikkel találkozott, kifejezetten segítőkésznek bizonyultak. 

Volt, aki a túrabotját ajándékozta neki, más tételesen felsorolta, ő miket vitt magával az úthoz, a harmadik azt árulta el, honnan bérelt hálózsákot.

„Azt fontos viszont megemlíteni, hogy az Annapurna-körút mentén végig teaházak helyezkednek el, ahol ételt, szállást lehet kapni. Tehát nem kellett több heti élelemmel készülnöm, és sátrat cipelnem, ami jelentősen megkönnyítette a dolgomat” – mondja. 

Ezzel együtt, én előzetesen azt képzeltem, Csengével majd hosszan fogunk beszélgetni a felkészülése részleteiről: hogy miként igyekezett szoktatni magát a magaslati levegőhöz, hogyan edzett, étkezett, pihent a fizikai igénybevétel előtt. Ehhez képest egyfajta fiatalos lendülettel, hamar elintézi a kérdésemet: „Mindennap jógáztam, és világéletemben sportos voltam” – válaszolja, hozzátéve: míg a legtöbben dzsippel mennek fel 2600 méterre, és onnan kezdik a túrát, ő direkt alacsonyabbról, a 760 méteren fekvő Besisaharból indult, hogy fokozatosan szokjon hozzá a magassághoz. Később akklimatizációs útvonalakat is megtett, tehát többször felment 4000 méter feletti gleccserekhez, ott töltött egy-egy napot, aztán mindig visszatért egy alacsonyabban elhelyezkedő kiindulási pontra aludni, ahogy napról napra haladt az 5416 méteres csúcs felé.

A hőségből a fagyba 

Mivel nyáron monszun van, télen pedig rettenet hideg, Nepálban túrázni ősszel vagy tavasszal érdemes, tudom meg Csengétől, aki szerencsés volt: pont a túrája megkezdése előtt esett az eső, ami némileg kimosta a légszennyezést a levegőből, holott korábban volt olyan, hogy a tejszerű szmogban az orruk hegyéig sem láttak. Cserébe viszont a 31-32°C-os időben, bár lényegesen tisztább volt a levegő, nagyon megült a pára. Ehhez képest, ahogy gyalogolt felfelé, a csúcson már mínusz 15°C-os hideg várta. Téli dzsekire, termofelsőre mindenképp szükség volt, és a „sapka-sál” intelem is új értelmet nyert. 

„A legviccesebb egyébként, hogy mivel nem akarsz pizsamát cipelni magaddal, hiszen kábé minden bugyi számít, sokszor abban a ruhában alszol, amiben másnap indulni fogsz.

Én amúgy, ahol volt melegvíz, ott mindig kézzel kimostam pár ruhámat. Persze 3400 méter felett, ahol összesen 4-5 napot töltöttem, örül az ember, ha egyáltalán van víz, és az a víz nincs befagyva” – árulja el a kulisszatitkokat. 

Mint megtudom, Csenge 160 centiméter és vékony testalkatú, így eleinte nagyon dühös volt magára, hogy biztosan nem jól pakolt, valamit elrontott, mert a hátizsákja 13 kilogrammot nyomott. „Aztán rájöttem, hogy igazából életemben először megyek ilyen túrára, és minden tőlem telhetőt megtettem. Minek ostorozom magam most, és más helyzetekben? Ráadásul az is kiderült, hogy végül mindent használtam, amit magammal vittem, a gyógyszereken kívül, szerencsére” – osztja meg az egyik, de korántsem az egyetlen önismereti tanulságot, amellyel gazdagodott. 

Lecke arról, mi mindenen nem érdemes stresszelni

Ahogy talán az eddigiekből is sejthető volt, Kovács Csenge nem tervezte meg napról napra a nepáli gyalogtúrát. (Elbeszélését a saját, eléggé magas kontrolligényemmel különösen élveztem hallgatni. Jókat nevettünk közben.) A lány leghasznosabb útitársának egy túrakönyv bizonyult, amely tartalmazta a legtöbb falu, útvonal, látnivaló leírását. Csenge minden nap, miközben reggelizett, felcsapta a kötetet, és napról napra döntötte el, a testére is hallgatva, mennyit, merre menjen. „Egyetlen szabályom volt csupán, hogy délután 5 fele azért legyek szálláson, vagy legalábbis legyen egy gondolatom arról, hogy kábé hol fogok aludni, mert utána hamar sötétedik” – emlékszik vissza. 

Történt ugyanis, hogy egyszer a 4919 méteren fekvő Tilicho-tótól indult vissza, hogy megpihenjen, de az első faluban nem volt szállás. Látta a térképen, hogy van még egy falu, de mire odaért, szembesült vele, hogy a hely teljesen kihalt, mindenütt csak romok vannak. Így végül 25 kilométert gyalogolt aznap, mire egy kis menedékházban álomra tudta hajtani a fejét. Mikor arról kérdezem, nem félt-e, azt feleli: „Ilyen téren nem volt bennem szorongás. Nem mondhatom azt, hogy nagyon nyugtalan voltam.” Ezen azért mindketten jót derülünk, és mielőtt könnyelműnek tartanátok Csengét, arra is rámutat: ha a maradék energiáit is idegeskedésre pazarolja, csak tovább ront a helyzetén. A képet tovább árnyalandó pedig egy újabb történetet oszt meg. 

Útja első napjai egyikén észrevett egy kilátót, ami nem szerepelt sem a térképen, sem az útikönyvben. Bár kitérőt jelentett, úgy döntött, arrafelé veszi az irányt. Miközben a gondolataiba mélyedve lépdelt, egyszercsak arra lett figyelmes, hogy elfogyott az út. De azért még haladt tovább, kézzel-lábbal kapaszkodva ki is vergődött egy rétre, ahonnan gyönyörű panoráma nyílt a kanyonra. Ott megpihent, olvasott egy kicsit, ám jött az újabb meglepetés, dörögni kezdett az ég. 

Sietve elindult vissza, de a talpa alatt sűrű volt az aljnövényzet, nem tudhatta biztosan, hova lép. „Ott elkezdtem pánikolni, hogy Úristen, rám fog szakadni az ég, bezuhanok egy szakadékba, senki nem fog megtalálni, itt fogok meghalni. Amikor egyedül van az ember, nagyon el tudják árasztani ezek a gondolatok.

De mondtam magamnak, hogy »Csenge, itt most megállunk, mély levegőt veszünk«. Ekkor jöttem rá, hogy az egyetlen dolog, amit irányítani tudok, a saját elmém. Az időjárásra, a sziklákra, a hóviharra nincs hatásom, csak arra, hogyan viszonyulok hozzájuk.

Talán ez volt a legnagyobb leckéje az egész útnak” – eleveníti fel, hozzátéve: azóta a mindennapi életében is figyel arra, mi az, amit ő tud irányítani, és mi az, amihez alkalmazkodni érdemes.

A TikTok hatalma

Kovács Csenge a nepáli emberek kedvességéről, vendégszeretetéről, segítőkészségéről csupa jókat mesél, azt mondja, fiatal nőként egyedül utazva sem érezte egyetlen pillanatra sem, hogy ne lenne biztonságban. A helyiekkel való találkozások közül a legemlékezetesebb élményét is elmeséli. 

Ellátogatott egy Nache nevű faluba, ahova a turisták nem szoktak elmerészkedni, mivel a hozzá vezető 1,4 kilométeren mintegy 400 méteres szintemelkedés tapasztalható. Mire a kaptató tetejére ért, Csenge is eléggé kimerült, és látva kifulladt ábrázatát, egy nő behívta magához egy teára. A házban három másik nő is tartózkodott, abból kettő tiktokozott. Egymás között beszélgettek, Csenge pedig csak ült, szürcsölgette az italát. Végül, miután a helyiek is megerősítették benne, hogy érdemes, továbbállt egy elvileg fél, valójában másfél órányi gyalogútra lévő kolostorba. 

Újabb emelkedőn haladt, és az eső is zuhogni kezdett. Csenge pont kezdett némileg tanácstalanná válni, mikor a kolostorból kilépett egy szerzetesnő, és behívta magához a kis konyhájába.

Apró helyiség volt, két macska tekergőzött benne, középen égett a tűz, a földön pedig csótányok futkostak. Csenge végül itt is aludt, az asszony főzött neki, étellel kínálta.

„Átjött egy másik szerzetesnő is, együtt vacsoráztunk, és bár mutogatva beszéltünk, remekül megértettük egymást. Mutattam nekik képeket Pokharáról meg Katmanduról, nagyon tetszett nekik. A vendéglátómat különösen közel éreztem magamhoz, mintha a nagymamám lenne. Mikor reggel elindultam, megáldott engem, és megajándékozott egy buddhista sállal” – emlékszik vissza Csenge, aki távoztában többször visszanézett a kolostorra, és az asszony még mindig ott integetett. „Meg is fogalmazódott bennem, hogy Európában milyen sokan közömbösek vagyunk más vallásokra” – mondja.

Összekapcsolódni a természettel

Bár a spiritualitásban nem mélyedt el, Kovács Csenge megfigyelte, hogy a nepáli út óta a természethez való viszonya megváltozott. Úgy véli, bár ma már le tudnánk élni úgy egy életet, hogy otthonról dolgozunk, és házhoz rendelünk mindent, tehát ki sem lépünk otthonról, ez nincs jól így. „Ha van olyan nap, amikor nem tudok a természetben időt tölteni, már hiányzik” – jegyzi meg. – „Valójában a köztünk és a természet közti falat akartam legyőzni, és ebben az ottani élet rengeteget segített.”

Győzelem volt persze az is, amikor két hét gyaloglás és nagyjából 250 megtett kilométer után feljutott az 5416 méteres Thorong Láig. Mint mondja, a legnehezebb dolog az volt számára, hogy megtanulja, hogyan tartson egyenletes tempót még úgy is, hogy közben sűrűn megáll pihenni, és a teste nem mindig akar engedelmeskedni neki. Az időjárással viszont szerencséje volt, hiszen havas tájon, de szikrázó napsütésben kelt át a hágón. „Amikor felértem, az elején fel sem fogtam, hogy itt vagyok.

Készítettem egy videót a szüleimnek, és akkor öntött el az érzés, hogy megcsináltam, hogy milyen büszke vagyok magamra. Körülöttem a többi túrázó is ujjongott, volt, aki a 70. születésnapját ünnepelte ott.”

Lejövőben

Kovács Csenge arról is beszél, hogy a célja teljesítésével járó eufória után a visszaút sok szempontból mennyivel keservesebb volt. Nehezen viselte a zajt, hogy újra sok ember között van, beütött a fáradtság is, a hirtelen rátörő letargia. Már több napot követően, jócskán visszafelé baktatott – a poros dzsipúton, sivatagi részen, sehol egy jó kilátás, csak a szembeszél –, amikor eltörött a mécses. 

„Megindultak a könnyeim, hogy ezt miért csinálom magammal, ez már nem is élvezhető. Ez volt a legnagyobb mélypont. Le is tettem a túrabotomat, és lestoppoltam egy autót. Később gondolkodtam azon, hogy ez feladásnak minősül-e. Aztán meg azon, hogy kinek akarok már megint megfelelni” – mondja Csenge, aki egy kisebb csúcsot, a 3210 méteres Poon Hill-t azért még beiktatta, hogy fokozatosan tudja lezárni, elengedni magában az élményt. „Viszont ha most, a mából nézek vissza az utamra, az, amikor sírva mentem, ugyanolyan szép emlékké vált, mint amikor átkeltem a hágón” – összegzi, kiemelve, hogy végül minden úgy volt jól, ahogyan történt.    

És hogy mennyibe került mindez?

A húsz napnyi túra felszereléssel, engedélyekkel, élelemmel 480 dollárból, azaz körülbelül 165 ezer forintból kijött. A két és fél hónapnyi nepáli tartózkodás összköltsége pedig 2800 dollár, azaz körülbelül 950 ezer forint volt. „De ez 2400 dollár is lehetett volna, ha visszafelé nem az utolsó pillanatban veszek repjegyet (ami az odaút duplájába került), illetve ha Szaúd-Arábiában nem kell 100 eurót fizetnem a 17 órás reptéri várakozásért” – osztja meg Kovács Csenge, aki augusztus 30-án a Magnet Közösségi Házban személyesen is tart további élménybeszámolót (egy mozijegy áráért lehet meghallgatni).  

Azt persze ő sem mondja, hogy akkor robogjunk mindannyian Annapurnát mászni, vagy „más elvetemült dolgot csinálni”, azt viszont mindenkinek szívből kívánja: „töltsön egy-két napot úgy a természetben, hogy az ő és az ő csendje”. 

Milanovich Domi