„Úgy voltam vele: egy évet hajléktalanként fél lábbal is kibírok” – Aranka története

–

Sorsfordító találkozás

„Három évvel ezelőttig nagyon jól kormányoztam az életemet, teljesen önálló egzisztenciával rendelkeztem” – kezd bele a történetébe a hatvanadik életévét taposó Aranka. Rendes munkahelyei voltak világ életében, a médiában is dolgozott szerkesztő-riporterként (többek között a magyar Televízióban és Rádióban), de volt állásban a Parlament gazdasági kabinetjében is, mint tanácsadó.

Ez utóbbi helyen mutattak be neki egy férfit: egy Nyugat-Európából frissen hazatelepült karmestert. „Akkor még úgy volt, hogy indul egy program, amibe tehetséges, de szegény sorsú gyerekeket segítenek koncertlehetőségekhez. A kormánypénz azonban valahol eltűnt.”

Aranka és a karmester azonban úgy döntöttek, megcsinálják ők a projektet, csak kicsiben. Ehhez létrehoztak egy alapítványt, ami az első pár évben jól is működött. A férfi a koncerteket szervezte, Aranka a marketingért volt felelős. Egyikük sem ebből élt, ez inkább afféle szerelemprojekt volt a részükről.

Hirtelen jött vállalkozás

Ekkoriban történt, hogy Aranka egyik barátnője hirtelen szívhalálban elhunyt, így ő lett az egyetlen tulajdonosa a cégének, amiben addig – baráti szívességként az asszony válása után – csak megbízható csendestársként vett részt. „A cég vendéglátással foglalkozott, amihez én egyáltalán nem értettem. Egy éjszaka alatt, ráadásul pont karácsony előtt, el kellett döntenem: kiteszek ötvenvalahány embert az utcára vagy tovább folytatom a barátnőm vállalkozását.”

Aranka az utóbbi mellett döntött. A kis családias étterem a Budai Várban volt a Mátyás templom mellett. Izgalmas váltás volt beleugrani valami teljesen újba, meséli Aranka, akinek nagyon jó kapcsolata lett az étterem munkatársaival is. Azok hálásak voltak, amiért neki köszönhetően megmaradt a munkájuk, teljes mellszélességgel Aranka mellé álltak.

„Nagyon nagy forgalma volt a helynek, csak úgy ömlöttek be a turisták. Ez is lett aztán a hátránya.”

Az önkormányzat visszavette a hely bérlei jogát (több más, akár évtizedek óta működő egységhez hasonlóan), és odaadta másnak. „Ebben az egy évben nekem nem sok időm volt más munkákkal vagy az alapítvánnyal foglalkozni. Volt, hogy este tízre jött a könyvelő.”

Kölcsönpénzek

Aranka tehát munka nélkül találta magát, pár hónappal később pedig beütött a Covid is. Nem tehetett mást: el kellett kezdenie felélni a tartalékait. Közben megbetegedett az édesapja (az édesanyját már jóval korábban elveszítette), a karmester apját pedig tüdőrákkal diagnosztizálták. „Azt javasolta nekik az orvos, hogy vegyenek vidéken házat, ahol jobb a levegő, hátha azzal meg tudják hosszabbítani az életét. Úgyhogy elkezdett tőlem kölcsönkérni pénzeket. Először egy milliót, aztán még egyet… mindig volt valami, amire nagyon kellett. Mivel az én édesapám is haldoklott, át tudtam érezni a kétségbeesését.”

Végül mindketten elveszítették az apjukat. A zenész férfi, aki a világjárvány alatt elveszítette a bevételi lehetőségeit, újra munkához jutott. Ám Aranka arról számol be, hamar kiderült: a férfi arról hallani sem akar, hogy akár egy fillért is visszaadjon neki abból az ötmillió forintból és 4500 euróból, amivel Aranka szerint tartozott neki. „Ennek az lett a vége, hogy feljelentettem őt a rendőrségen, miután kijelentette, soha nem akarja visszaadni. Muszáj volt kezdenem ezzel a helyzettel valamit.”

Mivel a férfit időközben felvették a Belügyminisztériumba dolgozni, Aranka bement a főnökéhez, hogy a segítségét kérje az ügye rendezésében. Elmondása szerint ott aztán alá akartak vele íratni egy titoktartási nyilatkozatot, cserébe ígéretet kapott: minden el lesz rendezve. „Másnapra megszűnt a telefonom. Robival egy flottában voltunk, és ennek ő volt a vezetője. Ahelyett, hogy elrendezték volna a dolgot, figyelmeztették: jártam bent a minisztériumban.”

Gyanús jelek

A férfi fenyegetőzni kezdett – emlékszik vissza Aranka –, a viszonyuk pedig annyira elmérgesedett, hogy a nőnek még az albérletéből is ki kellett költöznie, méghozzá az ügyében eljáró rendőr tanácsára.

„Mivel tudta, hol lakom, és ismerte a kódokat is, okosabbnak tűnt elmenni onnan.”

Hogy a férfi valójában milyen, arra már korábban is voltak ráutaló jelek. „A mi kapcsolatunk korábban kezdett megromlani, miután sokszor volt abból probléma, hogy az alapítványi pénzek kezelőjeként megígérte a zenészeknek, hogy bizonyos számú koncert után fizetést kapnak, ami aztán elmaradt – ő pedig eközben lecserélte az autóját. Visszaélt a pénzekkel. Én már korábban is ki akartam szállni, de ő nem engedte.”

A nyomozás során Aranka állítása szerint arra is fény derült, hogy a közösen vitt alapítványukban a férfi aláírásokat hamisított a nevében. „A rendőrség hivatalos írásszakértője nem tudta megállapítani, hogy ő írta-e alá a papírokat vagy én. Ebbe pedig a hivatalos szervek belenyugodtak. Közben az egyik főrendőr elárulta nekem: kifejezetten próbálják őt hátráltatni a nyomozásban, hogy minél lassabban folyjon az ügy.”

Eltelt egy év, Arankának már nem maradtak tartalékai. Egy ismerőse airbnb kiadásra szánt lakásában élt, ám amikor véget ért a Covid, Aranka nem érezte igazságosnak, hogy továbbra is úgy használja a gyerekeit egyedül nevelő nő lakását, hogy nem igazán tud érte fizetni. „Egyik nap összepakoltam, elvittem a holmijaimat egy barátnőmhöz és bejelentkeztem a Podmaniczky utcai éjjeli menedékhelyre.” 

„Minden rendben lesz.”

„Volt ebben egy kis vadromantika is. Gimnazista koromban olvastam egy német író, Günter Wallraff könyvét, aki leköltözött a hajléktalanok közé, és ebből írt egy dokuregényt. Emlékezetes olvasmányélmény volt. Amikor feljelentést tettem a rendőrségen, azt mondták: egy év alatt lezajlik az egész ügy, a javamra fognak dönteni, és minden rendben lesz. Úgy voltam vele: egy évet hajléktalanként fél lábbal is kibírok. Éreztem magamban annyi erőt. Amellett az ügyemben is hetente történtek előrehaladások, biztató volt.”

Aztán másképp alakult minden. „Az elmúlt két évben háromszor dobta vissza az ügyészség pótnyomozásra az anyagom.

A végén már azt kezdték el vizsgálni, hogy nekem honnan volt pénzem, amit kölcsön tudtam adni. Átvizsgálták minden könyvelésemet. Persze semmi olyat nem találtak, ami terhelő lett volna rám nézve.

A végén a rendőrség elégtelen bizonyítékok híján beszüntette a nyomozást.”

A kölcsönről ugyan szabályos szerződést nem írtak, csak „sajtcetliket”, ahogy Aranka fogalmaz, de ott volt a rendőrségen minden olyan üzenet is, amit a férfi neki küldött, köztük olyanok is, amikben fenyegetőzött, vagy elismerte a tartozását. 

Csótány, poloska, borzalom

Aranka felidézi, milyen volt hajléktalanná válásának első időszaka. „Amikor összepakoltam a cuccaimat, egyáltalán nem voltam vele tisztában, hogyan működik a hajléktalanellátó rendszer. A Podmaniczky-n okosított ki egy nagyon kedves szociális munkás, elmondta, mennyi időt kell itt tölteni, hogyan lehet bekerülni a Dózsa György úti szállás női részlegébe. Ami a körülményeket illeti: szörnyű volt minden.” Aranka elmondja, milyen volt a szállás, ahol a pincehelyiségben látszott a lehelletük is, úgyhogy kabátban kellett nyugovóra térniük. Hogy mennyire súlyos a rovarhelyzet a legtöbb szállón, kenyérből előmászó csótányokról, az ágyakat könyörtelenül és kiírthatatlanul elborító poloskákról is mesél. A szobatársakról, akik elvonási tünetekkel küszködnek, és emiatt nem tudnak aludni, de civakodásokról is beszámol.

„Elborzasztó volt a helyzet, de úgy voltam vele: ha már belevágtam, kibírom valahogy.”

Dolgozni… de mit?

Hajléktalanként a munkalehetőségek is igen szűkösek és olykor bizony veszélyesek is. „A legtöbb hajléktalan ember takarításból él. Én is elmentem takarítani, de az ipari tisztítószerektől, amiket használnunk kellett, befulladtam. Amikor másodszorra kerültem emiatt kórházba, mondták, hogy sürgősen hagyjam abba ezt a munkát.” 

Egy darabig a Budapesti Vízműveknél is állásban volt. „Azt ígérték, hogy marketingesnek vesznek fel, csak menjek el először betanulni, ismerjem meg a közeget, mindezt havi 140.000 forintért. Több hónapig ott voltam, majd felvették a megígért pozícióra az igazgató huszonéves keresztlányát.”

Aranka úgy érzi, így, hogy a hatvanadik életévét tapossa, a társadalom (és a munkáltatók) java része számára láthatatlanná vált. „Mindenhol azzal kell megküzdenem, hogy hiába van rengeteg szakmai tapasztalatom, túl idős vagyok. Legfeljebb fizikai munkára vennének fel…”

Arankának egy húga van, ám ő megszakította vele a kapcsolatot. „Remélem, ez egyszer majd megváltozik. Nekem ez nagyon fájó pont, mégiscsak a testvérem.”

Erőt adó múlt

Most abban bízik: az ügyvédjével, akit nemrégiben fogadott fel, sikert érhetnek el, és ha a teljes összeget nem is, de legalább a felét visszaszerezheti.

Az elmúlt három év legnagyobb tapasztalatának azt tartja, hogy mennyire nehéz kievickélni a hajléktalan létből.

„Volt egy normális életem, amibe visszakapaszkodni borzasztóan keserves. Minden attól függ, hogy találok-e munkát és azzal mennyit tudok keresni.”

A három évet, amióta fedél nélkül él, azért bírta ki viszonylag jól, mert sok időt tudott barátoknál tölteni. „Rengeteget jelent, hogy a barátaim is igyekeznek engem egy kicsit megtartani, és segítenek, kinek amennyire telik.”

Ezen kívül abból tud erőt meríteni, hogy tudja: a közelmúltig jó élete volt, sok pozitív élménnyel, utazással. „Ez maradt meg muníciónak: van mire visszaemlékezni.”

Fiala Borcsa