–

Nem kérdez vissza. Nem mondja, hogy „kicsit még várjunk, nem vagyok kész”. Csak fekszik ott csukott szemmel, átadva magát a gyógyszereknek – és nekünk.

Nem ismerem igazán. Talán három perce találkoztunk először. Nem tudom, mit szeret, kit szeret, mitől fél. De ott vagyok, amikor már nem tud szólni, és én figyelek helyette.

A test mindig beszél.

A szív dobbanása, a légzés ritmusa, a bőr színe, a pupilla.

Az altatás világa különös csend. Nem a nyugalomé, hanem az éber figyelemé.

Kívülről úgy tűnhet, mintha nem történne semmi. De bennem közben dolgozik minden tanult reakció, reflex és ösztön.

Itt nincs helye hibának. A másik ember teste rám van bízva – még akkor is, ha közben szinte észrevétlen vagyok.

A láthatatlant figyelem.

Az a dolgom, hogy ne legyek látványos.

Hanem észrevegyem, amit más nem.

Ha leesik a vérnyomás. Ha változik az oxigénszint. Ha a test szól – nekem hallanom kell. Mert ő már nem tudja elmondani.

Van, akinek a teste harcol. Kapaszkodik az ébrenlétbe, mintha még lenne mondanivalója.

Másoknál az elengedés szinte túl gyors. És bennem mindig ott a kérdés: vajon készen állt?

Senkiföldje: ébrenlét és öntudatlanság között.

Nem tudom, mi történik azután. Ki gyógyul meg. Ki kezd új életet.

Az én munkám csak egy szakasz – a senkiföldje az ébrenlét és az öntudatlanság között.

De ott, abban a rövid időben néha a legapróbb dolgok a legfontosabbak: egy halk szó, egy nyugodt kéz, egy biztos mozdulat.

Azt szeretném, hogy amikor valaki elalszik, ne a félelemmel tegye – hanem a bizalommal.

Egyszer az egykori főiskolai oktatómat altattam. Kemény volt, szigorú, a legtöbben mumusnak tartották. De amikor betolták a műtőbe, és meglátott, elsírta magát. Megkönnyebbülten csak annyit mondott: „Viki, de jó, hogy maga van itt!”

Abban a mondatban minden benne volt. A szerepeink megszűntek. Csak két ember voltunk.

Ő tanította meg nekem, hogy az emberek nem akkor a legkiszolgáltatottabbak, amikor fáj valamijük – hanem amikor már nem tudnak szólni.

És hogy nem kell nagy dolgokat tenni ahhoz, hogy valaki érezze: nincs egyedül.

Ez nem hősiesség. Ez emberi kötelesség.

A legtöbb arc már csak emlékkép. A nevek gyakran el is vesznek. És mégis, mindegyik ember nyomot hagy.

Nem kell ismernem őket ahhoz, hogy törődjek velük.

Ez a munka megtanított látni a láthatatlant. Meghallani, amit nem mondanak ki. Érezni, ha valaki nem is a fájdalomtól fél – hanem attól, hogy egyedül van.

És én ott vagyok. Abban a pár percben, amikor már nem szólnak – és még nem szólnak. 

Ez a jelenlét a legtöbb, amit adhatok. Néha ez elég. Néha ez minden.

Sokan azt gondolják, hogy az altatás csak technika. Azt hiszik, csak ott ülünk. De addig jó, amíg mi csak ülünk. Mert ha fel kell állnunk – az bajt jelent.

A beteg nem tudja elmondani, ha valami fáj.

Mi a néma jelekből tájékozódunk: egy rezzenésből, egy értékből, egy furcsa ritmusból.

Gyakran kérdezik: miért csinálom még mindig? Ennyi feszültség, ennyi bizonytalanság, ennyi mellőzöttség után.

Mindig azt válaszolom: azért maradok, mert még mindig számít.

Mert valakinek számít.

És ha a páciens később semmire sem emlékszik belőlem – de végig biztonságban volt –, akkor jól végeztem a dolgom.

Lelkes Viktória, aneszteziológus szakasszisztens

WMN szerkesztőség

A kiemelt kép forrása: Getty Images/Maskot