A Nakizumo-fesztiválon babák százai sírnak versenyt

–

A japán hagyomány szerint a gyereksírás a vitalitás, az egészség és a spirituális védelem szimbóluma is. Úgy tartják, hogy a babák könnyei mágikus erővel bírnak: elűzik a rossz szellemeket, és hosszú, szerencsés életet ígérnek. Erre az ősi hiedelemre épül a csaknem 400 éves múltra visszatekintő Nakizumo-fesztivál, amelyet Japán számos városában megrendeznek minden év tavaszán.

A fesztivál neve a japán naki (sírás) és sumo (szumóbirkózás) szavak összeolvadásából született – utalva arra a különleges szertartásra, ahol a gyermeksírás és a szumóhagyomány egy egészen sajátos, szimbolikus formában találkozik.

A legnagyobb figyelem minden tavasszal Tokióra irányul: a Senso-ji templom mögötti udvaron rendezik meg az ország egyik legismertebb Nakizumo-fesztiválját. Idén például április 26-án tartották meg az eseményt, több mint száz kisgyerek részvételével. A 6 és 18 hónap közötti gyerekeket ilyenkor ünnepi ruhába – gyakran kimonóba – öltöztetik, a fejükre pedig kézzel készített, kabuto-stílusú (harci sisakra emlékeztető) fejfedő kerül. Ezután egy ideiglenesen felállított szumóringbe viszik őket, ahol amatőr birkózók próbálják – hol gyengéd ringatással, hol hangos „Sírj, sírj!” kiáltással – sírásra bírni őket. A két baba egymással szemben, a birkózók ölében tölti az egy-két perces „párbajt”, és az számít győztesnek, aki előbb kezd el sírni – vagy hangosabban.

Ha egyikük sem fakad sírva, színre lépnek a maszkos segítők, akik különböző álarcokkal próbálják megríkatni őket. A maszkok a japán folklórból ismert démonokat idézik, és céljuk a szervezők szerint nem az öncélú félelemkeltés, hanem a gonosz szellemek szimbolikus elűzése – hasonlóan a magyar busójáráshoz.

Nincs továbbjutás vagy kiesés, mindenki csupán egyszer szerepelhet.

Nemcsak a maszkos alakoknak, hanem a szumóbirkózóknak is szimbolikus szerepük van a fesztiválon. A testük méretei miatt egyfajta idealizált jövőképet is jelentenek a kisgyermekek számára.

A fesztivál mottója is ezt fejezi ki: Naku ko wa sodatsu, vagyis „A síró gyerek nagyra nő.” Ikonikussá vált mozdulataik – a tapsolások és a dobbantások – a rossz szellemek elűzésére szolgálnak, így ugyanazt a védelmi funkciót töltik be, mint a babák könnyei.

A japán kultúrában a szumósokat régóta tisztelik fizikai erejük, vitalitásuk, sőt paradox módon az egészségük miatt is. Ez utóbbi azonban ellentmondásos, hiszen kutatások szerint életmódjuk miatt körükben gyakoriak az egészségügyi problémák – például a szív- és érrendszeri betegségek, a cukorbetegség vagy a magas vérnyomás –, emiatt pedig várható élettartamuk akár 15–20 évvel rövidebb is lehet az átlag japán férfiakénál.

A tokiói eseményre minden évben rengetegen jelentkeznek, a résztvevőket sorsolással választják ki, és a családok gyakran más helyszínekre is elutaznak, ha nem jutnak be a fővárosi rendezvényre. A fesztiválnak régiónként eltérő hagyományai vannak. Hirosimában például nincs szumóring, a babákat hagyományos kimonókba öltöztetik, és párnákon ülnek egymással szemben. Hiroshima mellett történelmi szempontból különösen érdekes a Tochigi prefektúra Ikiko szentélye. Egy több mint 400 éves helyi legenda szerint itt egy himlőben elhunyt gyermek csodával határos módon tért vissza az életbe, innen ered a szentély neve is: Ikiko, vagyis „a gyermek, akit visszahoztak az életbe”. Mára a helyi rituálé országos jelentőségű eseménnyé vált, sőt Japán szellemi kulturális örökségének részévé is nyilvánították.

Milyen a japánok viszonya a síráshoz?

Azt gondolhatnánk, hogy ha a babák könnyeinek ennyire pozitív jelentéstartalmat tulajdonítanak, akkor a japán társadalomban a sírás kevésbé stigmatizált – holott épp az ellenkezője igaz.

Mózes Zsófi rámutatott arra, hogy milyen kapcsolat áll fenn a sírás társadalmi elfogadottsága és a maszkulinitás fogalma között. Ezt jól érzékelteti a cikkében hivatkozott kutatás, amelyben dán és amerikai férfiakat kérdeztek meg arról, hogyan értelmezik a férfiasságot.

Míg az amerikai válaszadók jellemzően a sportosságot, a fizikai erőt és az érzelmi visszafogottságot hangsúlyozták, és a férfias viselkedést a nőiesség ellentéteként írták le, addig a dán férfiak inkább az empátiát, a gondoskodást és az érzelmek nyílt kifejezését tartották férfias tulajdonságoknak. Számukra a férfiasság nem a nőiesség ellentéte, hanem a kisfiúságtól való eltávolodás révén értelmezhető.

Ez a különbség jól mutatja, hogy a síráshoz való viszony kultúrafüggő, társadalmi megítélése pedig mélyen összefügg azzal, hogyan értelmezik a férfiasságot.

A különbségek megértésében nyújt segítséget Hofstede modellje, amely a kultúrák közötti eltéréseket például a maszkulinitásindex alapján is vizsgálja. Minél kompetitívebb, teljesítményorientáltabb egy társadalom, és minél hangsúlyosabbak a hagyományos nemi szerepek – ahol a férfi a családfenntartó, a nő pedig jellemzően háztartásbeli –, annál magasabb az adott ország maszkulinitáspontszáma.

A legfrissebb adatok szerint toronymagasan Japán áll az élen 95-ös pontszámmal, a sort Magyarország (88), Ausztria (79) és Venezuela (73) követi. A skála ellentétes végén helyezkedik el Dánia 16 ponttal, más észak-európai országok társaságában. Japán tehát a modell szerint a világ legmaszkulinabb társadalmának számít.

Tanaka Toshiyuki, a Taisho Egyetem férfikutatásra specializálódott szociológusa egy interjúban elmondta, hogy Japánban a fiúkat már gyerekkoruktól kezdve arra kondicionálják, hogy „férfiasan” viselkedjenek – azaz ne sírjanak, ne panaszkodjanak, és ne mutassák ki az érzéseiket.

A férfiasságra vonatkozó társadalmi elvárások – mint a karrier, a családfenntartás és az önkontroll – gyakran éppen azokat az alapvető emberi szükségleteket fojtják el, amelyek a lelki egészség alapkövei lehetnének.

Tanaka szerint ez az érzelmi elfojtás hozzájárul ahhoz, hogy Japánban az egyik legmagasabb az öngyilkossági arány a világon a középkorú férfiak körében. Az évtizedeken át felhalmozódó érzelmi feszültség gyakran nem talál kiutat, mivel sem megfelelő eszközök, sem társadalmi támogatás nincs arra, hogy az emberek időben segítséget kérjenek. Nem véletlenül kritizálják gyakran a japán oktatási rendszert is, amely túlzottan versenyközpontú: a fegyelem és a lexikális tudás mellett alig fordít figyelmet az érzelmi intelligencia fejlesztésére, az érzelmek megélésére és kifejezésére.

Persze a sírás tabusítása nem csupán a férfiakat érinti – a női sírást is gyakran megbélyegezik olyan jelzőkkel, mint a hisztéria vagy a manipuláció. Pedig nem volt mindig így. Japán történelmének korábbi időszakaiban a sírás erénynek számított. A japán nemzeti folklór atyjaként tisztelt Yanagita Kunio 1940-ben megjelent könyvében a sírás kultúrtörténetét vizsgálta, és rámutatott: a 17. századi Genroku-korig mind a nők, mind a férfiak körében elfogadottnak, sőt tiszteletre méltónak tartották a sírást, amelyet gyakran olyan fogalmakkal kapcsoltak össze, mint a bátorság, a hűség vagy az őszinteség. Ebben az időszakban a szamurájok nyilvános sírása is természetes jelenség volt.

A Nakizumo-fesztivál eredete éppen erre a korszakra vezethető vissza – egy olyan kulturális közegbe, amely gyökeresen eltért a modern japán társadalmétól.

Azóta a síráshoz való viszony jelentősen megváltozott, mind Japánban, mind a világban. Yanagita szerint a 19–20. századi modernizáció, a háborúk és az iparosodás hatására a sírás fokozatosan a gyengeség, az alkalmatlanság és a közösség számára való haszontalanság szimbólumává vált.

A társadalom fokozódó versenyközpontúságával párhuzamosan egyre inkább az érzelmek visszafogása lett a norma – ez pedig hozzájárult a társadalmi elidegenedés és az érzelmi elzárkózás széles körben tapasztalható problémáihoz.

Japánban ma már a társadalmi elszigetelődés komoly gond. Külön kifejezésük van például arra, amikor valaki szó szerint halálra dolgozza magát (karósi), illetve ismert jelenség a hikikomori, amikor emberek hirtelen eltűnnek, és éveken át teljesen elzárkózva élnek, anélkül hogy kapcsolatba lépnének bárkivel. Nem véletlen, hogy egyre népszerűbbek azok a vállalkozások, amelyek az érzelmek feloldását célozzák: ilyenek például a síróklubok (rui-katsu), ahol csoportosan sírnak filmek, zenék vagy megható történetek hatására, illetve az ölelő kávézók, ahol pénzért érintést, ölelést, sőt akár hosszan tartó szemkontaktust is vásárolhatnak.

Ebben a szigorú, teljesítményorientált környezetben kettős jelentést nyer a Nakizumo-fesztivál jelensége is. Egyrészt normalizálja és pozitív jelentéssel ruházza fel a gyerekek sírását, ellensúlyozva a modern kori érzelmi elfojtást. Másrészt viszont visszás hatást is kelthet: egyrészt, mert a gyermekek sírását félelemkeltéssel váltja ki, majd ünnepli a hagyomány jegyében, a felnőttek érzékenyítését teljesen figyelmen kívül hagyja – mintha öntudatlanul is megerősítené, hogy gyermekként áldás a sírás, felnőttként viszont tabu.

Bánhegyesi-Tóth Balázs