Nem egy kaptafára készülnek: mit jelent ma egy kézzel készített cipő?

–

Egy egyedi cipő elkészítése rengeteg időt és odafigyelést igényel. A tervezőnek pontosan fel kell mérnie a viselő méreteit és egyéni igényeit, majd kiváló minőségű anyagokból, gondos precizitással, részletgazdag kidolgozással készíti el a lábbelit. Illés Katalin cipőtervező is napokig dolgozik egy-egy pár cipőn, a bonyolultabb esetek pedig még hosszabb időt vesznek igénybe.

A megrendelő vagy egy konkrét elképzeléssel érkezik az üzletbe, vagy kiválaszt egy fazont a több száz mintadarab közül – ezután indul a tervezési folyamat, amely során a cipőt a vevő stílusához és igényeihez alakítják. A vásárló így nemcsak megrendelő, hanem kreatív partner is a közös munkában.

„Tegyük fel, hogy eljön hozzám valaki, aki olyan színű bőrből szeretne cipőt, ami nálam épp nincs készleten, ráadásul problémás a lába, és szögletes orrú, kicsit szélesebb cipőt szeretne, mint amilyen a mintadarab. Ilyenkor először a kaptafát személyre szabom. Ezután két napig járom a bőrösöket, hogy megtaláljam a megfelelő anyagot. Néha készítek próbacipőt is, hogy kiderüljön, melyik ív állna neki a legjobban. Előfordul, hogy a szabásmintát is át kell alakítanom. Csak ezután jutok el odáig, hogy kiszabom az anyagot, megvarrom a felsőrészt – ha pedig épp nincs cipészsegítségem, akkor magam húzom fel, készítem el a branzolt (azaz a belső talpat, amelyre a cipőt felhúzzák), és ha kell, alakítok a sarokformán is, vagy rendelek egy másikat” – avat be a cipőkészítés rejtelmeibe Illés Katalin.

Egy ilyen összetett folyamat szinte magától értetődően hozza magával a személyes kapcsolat kialakulását tervező és vevő között. Illés Katalin idővel a legtöbb ügyfelével jó viszonyt ápol – sokszor már az első pillanatban tudja, milyen stílusú cipő illik hozzájuk. Ha pedig visszatérő megrendelőről van szó, nem ritka, hogy személyre szabott tervrajz alapján készíti el a cipőt. 

Manapság, amikor a tömeggyártás és az automatizált folyamatok uralkodnak, különösen értékesek ezért a kis cipőtervező műhelyek. Ezekben a cipő nem csupán tárgy, hanem egy történet is, amely az egyediségünkről szól.

Varrógép, anyaghegyek, terpentin szag

Illés Katalin gyerekkora óta divattervező szeretett volna lenni – ami nem meglepő egy olyan családi háttérrel, amelyben a művészi és kézműves hagyomány örökség.

„Nagymamám női szabóként, anyukám építészként dolgozott, de a ’80-as években „butikozott” is, apukám pedig festőművész volt. Varrógépek, anyaghegyek között, terpentinillatban telt a gyerekkorom.

Amikor anyám nem volt otthon, megpróbáltam varrni a gépén. Általános iskola 6–7. osztályában már magamnak varrtam ruhákat, és nyolcadikban csináltam egy cipőt is az egyik ruhámhoz – ugyanabból az anyagból, rendes talppal” – meséli.

Innen egyenes út vezetett a „Kisképzőbe”, majd az Iparművészeti Főiskolára, ahol bőr- és ruhaszakon tanult. Eleinte kollekciókban gondolkodott – a ruhákhoz illő cipőkben –, majd 2003-ban teljesen a cipőkészítésre váltott. Az anyagok iránti szenvedélye azonban a cipők világában is meghatározó maradt: gyakran ruhakészítési technológiákat is beépít a munkájába.

„A klasszikus cipőkészítők nem igazán dolgoznak olyan anyagokkal, mint amilyeneket én használok – például francia szegéssel, csipkével. Néha meg is lepődnek, hogy ilyen finom anyagokból is lehet cipőt készíteni.”

Kati legtöbb cipőjét nemcsak maga tervezi, hanem ő is készíti el – mert, mint mondja, ma már nagyon nehéz jó cipészt találni.

„Sokan átálltak ortopéd cipők készítésére, ahol nem elvárás a precizitás és a magas minőség, viszont állami támogatás jár érte. Nem éri meg nekik dizájncipőkkel foglalkozni. Így rákényszerültem, hogy a kivitelezést is megtanuljam. Ennek köszönhetően a Covid alatt sem kellett bezárnom a műhelyemet – ellentétben sok magyar tervezővel, akik akkor feladták a szakmájukat.”

Angyalarc és ördögi, szadista természet – a rettegett női lágerőr, Irma Grese története

WMN Life – 2025. május 24. – NP

Inspirációk: épületek, pomponok és barokk ívek

Illés Katalin számára az inspiráció bárhonnan érkezhet – egy épület, egy természeti forma vagy akár egy hangulat is becsempészheti magát a cipőterveibe. Kedvenc tervezői közé tartozik például a Dolce & Gabbana páros, elsősorban színviláguk és a mód miatt, ahogyan saját országuk jellegzetességeit mindig frissen, játékosan és jó ízléssel építik be a kollekcióikba.

A történelmi korszakok divatjából is sokat merít: különösen vonzza a barokk és a szecesszió világa, valamint az 1920–30-as évek eleganciája és formavilága. 

„Az aprólékos kidolgozás inspirál leginkább a klasszikus cipőkben. Bár formailag ma már másfelé járok, a szellemiség megmaradt: a régi technológiákat a mai napig használom. Van kézzel gyöngyözött cipőm, imádom a zsabókat, a csigás formákat, a mindenféle díszítést – pomponokat, rojtokat, csatokat, masnikat. Kézzel festett anyagokkal dolgozom: nálam a minta nem nyomott, hanem kis ecsettel, bőrfestékkel festek, a cipő fazonjához igazítva. Talán ezt nevezhetjük valódi fenntarthatóságnak, hiszen a műhelyemben egyetlen felesleges darab sem készül” – mondja Katalin, aki extravagáns, mégis kényelmes cipőit többnyire utcai viseletre szánja.

A cipők, amelyeknek nevük van

Egy cipő akkor válik időtállóvá, ha valóban egyedi. De számít az anyag, az elkészítés módja is.

„A kézzel készült technológia teljesen más végeredményt ad, mint a gyári. De a kézi készítés önmagában még nem érték, ha a cipő kényelmetlen vagy rossz a forma. És nem, ettől még nem lesz ortopédiai csodafegyver sem – nem lehet akármilyen deformitásra cipőt készíteni vele. De azt el lehet mondani róla, hogy nagyon rugalmas: sokféle igényhez tud alkalmazkodni.”

„Egy gyári cipőnél a fazonhoz 200 formatalpat kell rendelned, ugyanazt a kaptafát, mert a gép csak azt tudja felhúzni. A kézzel készített cipőnél viszont nagyon gyorsan lehet változtatni” – magyarázza Katalin. „Minden egyes párhoz a talpat magad szabod, te alakítod ki a branzolt, amire felhúzzák a cipőt, a kaptafát pedig egyedileg lehet formálni. Ez rengeteg mozgásteret ad – akár selyem- vagy bársonycipőt is lehet így készíteni.

A kézzel készített cipők mindig egy kicsit esetlegesek, soha nem lesznek olyan tökéletesek, mint a gyáriak. De éppen ez adja meg a szépségüket.”

A kézműves cipők varázsa a személyességből is fakad – abból, hogy átragyognak a hétköznapok szürkeségén. „Az ember betér a boltba, és azt érzi: itt tényleg törődnek vele. A vevők hálásak – megölelnek, van, aki verset ír, vagy nevet ad a cipőnek. Egyszer bársonyból készítettem egy különleges csizmát. A vevő hazavitte, kirakta az asztalra, és egész este csak gyönyörködött benne.”

Miért félünk a merész cipőktől?

Illés Katalin szerint ma már alig beszélhetünk cipődivatról. A sportcipők mindent visznek, függetlenül attól, hogy milyen márkanév díszeleg rajtuk – legtöbbjük Kínában készül, mégis elképesztő összegeket kérnek értük.

„Húsz éve még lehetett érezni, mik a trendek – ma vissza-visszatérünk a vintage-hez, a retróhoz, a ’70-es és ’80-as évekhez. Mintha a kreativitás eltűnt volna. A nagy divatházak kollekciói sem nyújtanak már aha-élményt. Talán túl sok mindent készen kapunk, és már gondolkodni sem kell – hát még kreatívnak lenni. Vagy egyszerűen nincs rá igény: az emberek megelégszenek a kínálattal.”

Katalin szerint a fast fashion nemcsak gyors, de kényelmes megoldás is – és sokszor olcsóbbnak tűnik, mint amilyen valójában. „Pedig egy különleges tervezői cipő néha három fast fashion darab árából is kijön, és húsz év múlva is cipő marad. Sokan mégsem merik felvenni az extravagánsabb modelleket. Érdekes módon az idősebb nők gyakran bátrabbak – mert már kialakult az ízlésük, határozottabbak, vagy egyszerűen más közegben szocializálódtak, mint a mai fiatalok.”

Volt egyszer egy magyar cipő

„Ha felszállok egy villamosra, az első, hogy végignézem: ki miben van. De ritkán akad meg a szemem egy igazán jópofa cipőn” – meséli Katalin. – „És ez nem is csoda. A boltok sem kínálnak semmi különlegeset. A ’90-es években még volt olyan érzésünk, hogy egy cipő nélkül nem tudunk élni. Ma már külföldön sincs ilyen – még Olaszországban sem, pedig az olasz cipő régen fogalom volt.”

A fast fashion áruházak tömegtermelése kiszorította a kisboltokat a városokból – a sarki cipőboltok eltűntek a mellékutcákból. És ezzel együtt eltűnt valami más is: a személyes kapcsolat, a szenvedély és a választék.

„A mi generációnkkal kezdett el átalakulni a magyar cipőipar” – mondja Illés Katalin. „Előtte a magyarok milliói hordtak hazai gyártású cipőt. Ott volt az Alföldi, a Duna, a Tisza, a Szabolcsi Cipőgyár – tucatnyi állami vállalat, amely biztosította a választékot és a minőséget.”

A gyárak eltűntek, a mesterség maradt

„Mire befejeztük a főiskolát, és elmehettünk volna cipőgyárakba dolgozni, a termelés gyakorlatilag megszűnt – pedig ezek a gyárak még valódi minőséget tudtak előállítani. A rendszerváltás olyan jó és hiteles cégeket is elsodort, amelyeket nem lett volna szabad. A múlt rendszerben Magyarország könnyűipara kifejezetten erős volt, ám ahelyett, hogy fejlesztettük volna, inkább szélnek eresztettük. Közben a lengyelek elhúztak mellettünk, és ma már egész Európát uralják az üzletláncaikkal – pedig nekik nem volt olyan szakmai hátterük, mint nekünk, magyaroknak” – mondja Illés Katalin.

A mai magyar cipő fogalma egy-egy alkotó nevéhez kötődik. Nőként azonban sokkal nehezebb érvényesülni ebben a szakmában.

„Nem könnyű egy nőnek család mellett ilyen munkát végezni. A régi klasszikus divattervezők közül is keveseknek volt családjuk. Nekem az segített, hogy otthon dolgozhattam – a műhelyemet is itt, a lakásban alakítottam ki. Így akkor tudtam dolgozni, amikor épp lehetett. Amíg a gyerekek kicsik voltak, sokszor éjszaka készítettem a cipőket. Ez viszont lehetővé tette, hogy jelen legyek az életükben. Most, hogy már kirepültek, remélem, egyszer lesz egy külön műhelyem is, ahol pár ember dolgozik majd mellettem – hogy a munka hatékonyabban haladjon.”

Bánosi Eszter