„Van, hogy az alapvető kemoterápiás szerből sincs már” – Egy kórházi gyógyszerész az omladozó rendszerről

–

Álmom: másoknak segíteni

Végzettségemet tekintve gyógyszerész vagyok. Azért jelentkeztem erre a szakra, mert szerettem a kémiát. 18-19 évesen az embernek általában nagy álmai vannak, szeretne másokon segíteni. Valami hasonló gondolat vezérelt engem is a pályaválasztásban.

Az egyetem elvégzése után kicsit keresgéltem a szakmai utamat, míg rátaláltam a kórházi-klinikai területre, ami pont annak tűnt, amiért én anno ezt a hivatást választottam: beteg embereknek segíteni, egy sokszínű csapat tagjaként dolgozni. Őszinte lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába.

Valóban nagyon szerettem volna az egészségügyben dolgozni, és tovább fejlődni szakmailag.

Ehhez egy hároméves posztgraduális képzést kellett még elvégeznem az ötéves osztatlan gyógyszerészképzés után. 

Szürreális körülmények

A covid környékén kezdtem dolgozni. Ez mindenkinek ijesztő és bizonytalan időszak volt, ám utólag visszatekintve: nem csak a járvány miatt volt teljesen szürreális az a közel négy év, amíg az egészségügyben dolgoztam. Az a fajta tehetetlenség, eszközhiány, bürokrácia, bizonytalanság, amit a saját bőrömön tapasztaltam, ráébresztett: így ebben a formában nem szeretnék az egészségügyben dolgozni, mert így nem tudok.

Több helyen volt már szó a médiában arról, hogy a betegeknek maguknak kell bevinni a vécé papírtól kezdve, a gyógyszereken át az étkészletet is, amikor be kell feküdni a kórházi ellátásra. Ez sajnos igaz. Nem tud az intézmény mindent biztosítani, ami az ellátáshoz kell.

És nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy tudja mindenki: ennek az oka az egészségügy alulfinanszírozottsága. 

Bürokratikus útvesztőben

Ha csak a gyógyszereket nézem (én ezzel foglalkoztam): a beszerzésük nagyrészt közbeszerzési eljárás keretében, központosítottan történik. (Vannak speciális finanszírozási esetek is, de a lényeg, hogy az egész rendszer rendkívül bonyolult, bürokratikus). 

Csak olyan gyógyszert rendelhet a kórházi gyógyszertár, ami benne van a keretszerződésben, ettől eltérni csak indokolt esetben (pl. orvosszakmai indokkal, vagy gyógyszerhiányok miatt) lehetett. Ha rendelni akartunk, akkor először a vezetőségnek kellett iktatva, papír alapon elküldeni a rendelést, jóváhagyásra. Csak az aláírás után adhattuk le az igényeinket a gyógyszer-nagykereskedőnek. Ez az egész procedúra általában 5-6 munkanap volt, a kiszállítással együtt. Ha valami gyorsan kellett, pl. életmentő gyógyszerek, ezt külön fel kellett tüntetni a dokumentumon, ebben az esetben általában 1-2 nap alatt megvolt a jóváhagyás és kiszállítás. 

A vezetői jóváhagyás egyébként nem minden esetben jelentette azt, hogy az általunk beírt mennyiségeket jóváhagyták, előfordult, hogy a gazdasági vezető csökkentett rajtuk, pénzügyi megfontolásból. Vagyis gyógyszerészként a gyógyszerkészlet menedzselése, úgy éreztem, nincs teljes mértékben a hatáskörünkben.

Pedig ez az egyik legfontosabb szakmai feladata egy gyógyszerésznek a kórházban: hogy legyen megfelelő és elegendő gyógyszer.

Mi van, ha valaki a hónap második felében betegszik meg?

Szerintem a készletgazdálkodás az egyik olyan pont, ami nem jól működik. A közbeszerzési faktoron kívül az is nagyban limitálta a mindennapi munkánkat, hogy a gyógyszerekre rendelkezésre álló havi pénzügyi keret sokszor kevésnek bizonyult. Gyakran előfordult, hogy már a 2-3. héten elfogyott. Ez hatalmas frusztráltságot okozott a gyógyszertárban:

nagyon nyomasztó azon izgulni, hogy vajon elég lesz-e a készlet – mi van, ha azon kívül lesz valami extra gyógyszerigénye a kórházi osztályoknak, és ha igen, akkor hogy fogjuk beszerezni.

Amíg adósság van, addig nincs gyógyszer

Az igen szűkös havi kereten kívül pénzügyileg az is megnehezíti a mindennapi munkát, hogy a kórház elmarad a számlák kifizetésével, úgyhogy az is többször előfordult, hogy egy-egy gyógyszer-nagykereskedő időszakosan nem szállított a lejárt tartozások miatt. Ilyenkor a főgyógyszerész ment a pénzügyre, és próbálta kieszközölni, hogy a kiutalásoknál prioritásként kezeljék a lejárt gyógyszerszámla-tartozásokat, hogy tudjunk rendelni.

Emlékszem, mindig nagy öröm volt a konszolidáció, mert az azt jelentette, hogy az intézmény ki tud fizetni néhány lejárt tartozást, vagyis pár hónapig ismét van szállítás és tudunk rendelni – persze csak addig, amíg újra fel nem gyűlik a következő adag lejárt tartozás…

Készlethiány mindenütt

Minden hónapban újrakezdődött ez a cirkusz, és eddig „csak” a gyógyszerekről ejtettem szót. Hasonlóan nehézkes az egyéb anyagok: a fertőtlenítőszerek, a kesztyűk, maszkok, műtősruhák, fecskendők, reagens oldatok, vécé papír, szappan, stb. beszerzése is. Szóval semmi extra, csak a munkavégzéshez szükséges alapvető dolgok. 

Engem fiatalként ez az egész helyzet nagyon frusztrált, úgy éreztem, hogy ez a sok kínlódás a készletezéssel elveszi az időt a valódi szakmai munkától, hogy

állandóan a túlélésért küzdünk, hogy a minimumszint meglegyen, azért, hogy csak a következő havi keretig tartsunk ki,

és közben tehetetlenek vagyunk, mert nem rajtunk múlik, ha nincs valami. A kollégák is ki voltak égve, elfáradtak a mindennapos szélmalomharcban.

Amikor az alapvető kemoterápiás szerből sincs már

Valószínű, hogy valamennyire jobban vagy eredményesebben csinálhattuk a készletgazdálkodói munkánk, vagy csak szimplán szerencsénk volt, de egyszer egy onkológiai beteg mondta elismerésképpen, hogy nálunk legalább még mennek a kemós kezelések, mert más kórházakban előfordul, hogy nincs hozzá gyógyszer. Persze az általános országos gyógyszerhiányokat mi is megtapasztaltuk, és kerültünk olyan helyzetbe, amikor egy alapvető kemoterápiás szer lett hiánycikk.

Volt olyan daganatos beteg, akit a kezelőorvosa nehezen, de meggyőzött a terápiába való beleegyezésbe, mire pont elfogyott a kezeléséhez szükséges alapszer. Ez nagyon kellemetlen és igazságtalan helyzet volt mindenkinek.

Volt egy eset, amikor az orvos át akarta állítani a betegét intravénás antibiotikumról szájon át szedhetőre, hogy hamarabb mehessen haza a páciens, de nem tudtuk neki odaadni a tablettát, mert nem volt, így maradnia kellett az infúziós kezelésen. (Az intravénás kezelésről tablettára váltás egyébként egy szakmai alapelv antibiotikum kezelésnél – sokkal előnyösebb, mint infúzióban adni, hiszen a betegnek nem kell bent feküdnie, kényelmesebb tablettát szedni, hamarabb szabadulhat fel az ágy, és sokkal költséghatékonyabb is.)

Tudok több olyan helyzetről is, amikor a betegnek nem tudott a kórházi gyógyszertár valamilyen gyógyszert/tápszert biztosítani, úgyhogy felírták neki az eeszt-be és elküldték a hozzátartozót, hogy váltsa ki valahol és hozza be.

Egészségügyi dolgozó, egészségtelen munkakörnyezetben

Én abszolút együttérzek a betegekkel, és sajnálom, hogy az ellátásukkor be kell hozni a kórházba magukkal lassan szinte mindent. De higgyék el, hogy nem a dolgozók tehetnek róla. Itt szeretném elmondani: az intézmények nemcsak a betegeknek nem biztosítják a vécé papírt és a szappant, hanem néha a saját dolgozóiknak se.

Volt olyan, hogy a legolcsóbb egyrétegű vécé papírt kaptuk, a szappant felvizeztük, hogy tovább tartson. Én inkább saját vécé papírt vittem be. 

A munkaállomásaink koszosak és elavult gépeken kell dolgozni, kényelmetlen széken ülve (ami ki tudja, hány éve van használatban). Nemcsak a betegek próbálnak gyógyulni az omladozó épületekben, ahol penészes az álmennyezet, hanem mi, a dolgozók is ott vagyunk minden nap, ebben az egészségtelen környezetben, és próbáljuk végezni a munkánk.

Fel kellett adjam az álmaim

Az évek során be kellett látnom: amit én szeretnék csinálni, az a szakmai munka, sajnos nem kivitelezhető. Folyamatos a bizonytalanság, nem látom a perspektívát, nem tudok az általam helyesnek vélt és amúgy szakmailag is elvárt szintű módon dolgozni. Én sokkal többet szeretnék tenni, mert az emberek megérdemelnék a méltó egészségügyi ellátást, de önhibámon kívül egy ilyen rendszerben nem tudok. 

Megszoksz vagy megszöksz – szól a mondás, és én úgy döntöttem: továbbállok. Nem akartam kiégni és megkeseredni úgy, mint a kollégáim. A szakvizsga után felmondtam, és egy kis szünet után elhelyezkedtem egy közforgalmú patikában. A Munka Törvénykönyve által létrejött szerződéssel, nem egészségügyi szolgálati jogviszonyban, világosan lefektetett munka- és jogkörrel, egyértelmű és konzekvens vezetői utasításokkal, stabil háttérrel dolgozhatok, tudok értelmes készletgazdálkodást és korrekt betegtanácsadást folytatni, tiszta és rendezett munkakörnyezetben. 

Lehet, hogy nem ez volt az álmom, de mentálisan végre kiegyensúlyozott vagyok, és a munkám megelégedéssel tölt el, mert a betérő betegek visszajelzései alapján van értelme annak, amit csinálok.

WMN szerkesztőség