Kovács Kati: „Aki nagyon félti a hangját, annak rossz élete lehet” – Interjú

–

Kovács Kati az identitásunk része, mondta a fotósunk, Goti, és igaza volt! 

Hogy milyen élőben Kovács Kati? Pont olyan emberi és természetes, mint amilyen te vagy én. Ahhoz képest, hogy gyerekkorom egyik idola volt, körülbelül egy perc alatt elmúlt az elfogódottságom, miután találkoztunk.

A fotósunk, Csiszér Goti is épp így volt ezzel. Úgy beszélgettünk mind a hárman, mintha mindig is ismertük volna egymást. Lehet, hogy nehezen hiszitek el, de két perccel azután, hogy Goti megérkezett, együtt dudorásztuk a kedvenceit, ugyanis a playlistje tele van Kati dalaival, úgyhogy a nagy találkozás örömére fel is idéztünk néhányat még az interjú előtt, és néha közben is.

Katit arról kérdeztem elsőként, hogy a mai tehetségkutatók vajon mennyiben mások, mint annak idején a Ki mit tud? volt, amivel 60 évvel ezelőtt országos ismertséget szerzett.

Ezt azóta persze felváltotta az elismertség, hiszen minden létező szakmai és művészeti díjat megkapott.

Both Gabi/WMN: Annyi tehetségkutató van mostanában, és olyan sok tehetséget feldobnak, aztán… 

Kovács Kati: …Elengedik a kezüket.

B. G./WMN: Ez a ti generációtoknál még másképp zajlott?

K. K.: Akkor sem volt ez másképp. Ugyanúgy elengedték a kezünket. Csak engem a Ki mit tud? után személy szerint meghívtak a Táncdalfesztiválra, a zeneszerző, Gyulai Gál János kérésére. Valaki meglátott ott, utána pedig hívtak filmezni. Ki kellett harcolni mindenkinek a továbbjutást, vagy el kellett ismernie, hogy mennyit tud, illetve mennyit nem tud.

Most is sok jó énekes van a korábbi tehetségkutatókból, például Oláh Ibolya vagy Gubik Petra, akiket szerencsére sokan ismernek. De mostanában nem követem figyelemmel a hasonló műsorokat.

B. G./WMN: Nem is csodálom, ugyanis pályafutásod 60. évfordulója alkalmából most először lesz önálló nagykoncerted az MVM Dome-ban, és ez rengeteg tennivalóval jár. Lesznek-e fellépőként régi pályatársaid a jubileumi koncerten?

K. K.: Ó, persze! Charlie mindenképpen ott lesz velem, akivel majdnem együtt kezdtük a pályánkat, még egy közös játékfilmben is szerepeltünk, de Karácsony Jánost is elhívtam, ők maradtak a régiek közül. Demjén Rózsit is szívesen hívtam volna persze, és még vannak páran, de egyetlen koncertbe nem fér bele olyan sok fellépő.

B. G./WMN: Hogyan készültök a koncertre?

K. K.: Ha itt végeztünk nálatok, utána megyünk próbálni, és ma még 50 dalt el kell énekelnem a nagyzenekarral. Már az is nehéz volt, hogy kiválasszam ezt az 50-et abból az 500 dalból, ami a repertoáromon van. De most még ezt is le kell szűkíteni maximum 30-ra. Ebben Kovács Felicián segít nekem, aki sokkal fiatalabb nálam, mégis kicsit olyan nekem, mint a szakmai apám, hallgatok rá. Ez lesz az első olyan próba, amikor megnézzük, hogy mi szól jól vagy kevésbé jól. A saját zenekarom kísér majd, akik minden hülyeségemet ismerik. Meg a komolyságomat is. A Monarchia együttes vonósai is ott lesznek, vendégfúvósokkal kiegészülve. 

A zene összehoz mindenkit. Akár így, akár úgy, de mindenhol valamilyen zene szól. Most tudatosan figyeltem az interjú előtt, amikor jöttünk hozzátok, és tényleg az van, hogy bárhova mész, mindenhol zene szól, vagy valaki énekel.

B. G./WMN: Hogy viseled ezt a hatalmas strapát, ami ezzel az életmóddal jár?

K. K.: Sokszor előfordul, hogy este tízkor ebédelünk. De ehhez hozzá vagyunk szokva. Azt szoktam mondani, hogy „csak az menjen katonának, aki bírja”. Elképesztően nagy fegyelmezettséget igényel ez az életmód. A szintén Kovács Kati nevű unokahúgom, aki nagyon jól énekel, a pedagóguspályát választotta. Ő és a testvéreim sem szeretik ezt az állandó változatosságot, engem viszont ez szórakoztat.

Erre születni kell, hogy az ember bírja ezt a pályát.

B. G./WMN: Mégis építésznek készültél.

K. K.: Tényleg nem akartam énekesnő lenni, az építészi pálya vonzott, de nem vettek föl, mert úgymond „politikailag megbízhatatlan” voltam. Egerben én voltam az egyetlen, aki nem lépett vissza a KISZ-be. Eger egyetlen partizánja voltam akkoriban. (nevet) A kamaszok sokkal bátrabbak, mint a felnőttek, mert még nincs veszítenivalójuk. Azért harcolnak mindenütt az egyetemisták, mert még nagyon fiatalok.

A mostani fiataloknak sokkal nehezebb megtalálniuk a saját útjukat, nekünk könnyebb dolgunk volt, mert akkoriban nagyon erősen meghatározták a kereteket.

Az egész életemet a sors alakította, nem én formáltam magamat. Csak tanultam szorgalmasan, gyakoroltam, énekeltem, autót vezettem, így alakult, és hirtelen elrepült az egész hatvan év.

Körülbelül olyan, mintha csak öt-hat év lenne mögöttem a pályán. Olyan sűrű életet éltem, és olyan sokat utaztam, vezettem…

B. G./WMN: … És rengeteg dalszöveget is írtál.

K. K.: Legalább hetven dalnak vagyok a társszerzője, amit talán kevesebben tudnak rólam.

B. G./WMN: A Vangelis-albumra írott szövegedet azóta is sokan emlegetik!

K. K.: Az nagyon szépre sikeredett. Nem a filmről írtam, azt csak később láttam. De teljesen illett hozzá a szöveg, amit a bosznia-hercegovinai háború váltott ki belőlem. Egyszer Szegeden léptünk fel egy szabadtéri előadáson, és a közönség kérte, hogy énekeljem el a Vangelis-dalt, aminek akkor még nem volt szövege. Erre azt mondták, hogy írjak rá. Éjszakánként, amikor a koncertekről hazaértem, gyakran néztem a híradásokat, és el-elsírtam magamat. Azután megírtam a szegediek miatt a szöveget.

Olyan volt, mint egy haditudósítás. Ha nincs a közönség, ez soha nem születik meg. Még Vangelisnek is tetszett, írt egy levelet a Szerzői Jogvédőnek, hogy gratulál, és a következő lemezemre szívesen ír ajánlást, annyira tetszett neki a szöveg. Ez volt az első szöveges változata az egész világon.

B. G./WMN: Úgy tudom, ez az ajánló sajnos nem született meg végül.

K. K.: Azért, mert a Szerzői Jogvédő nem vette komolyan. Nem tartották meg a faxot, amit Vangelis küldött, így nem tudtam enélkül kapcsolatba lépni vele.

B. G./WMN: Azóta is nagyon a szíveden viseled a világ sorsát.

K. K.: Persze. Mi hárman vagyunk testvérek, és aki nem egykeként nő fel, az mindig szociálisabb hajlamú, mert gondoskodnod kell másokról. Azóta is így vagyok ezzel. Az egész családot a lelkemen viselem, és törődöm mindenkivel.

B. G./WMN: Ezt az érzékenységet halljuk belőled akkor is, amikor énekelsz.

K. K.: Állandóan sírva fakadok. Ha meglátok egy árva cicát az utcán, már akkor sírok.

Úgy nőttem fel, hogy gondoskodni kell valakiről, valamiről. A családcentrikusságom megmaradt.

B. G./WMN: Azt olvastam, hogy nagyon szegények voltatok gyerekkorodban.

K. K.: Édesanyám nagyon nehezen nevelt föl bennünket, háborús gyerekek vagyunk. Akármennyire furcsa, de most, utólag jöttem rá, hogy mindent édesanyámnak akartam törleszteni vagy visszaadni. Csak addig volt érdekes a világ meg a hiúság, amíg meg nem mutattam a családnak vagy édesanyámnak. Sajnos nem érte meg a Kossuth-díjat. Ő annyira bízott bennem, hogy úgy éreztem, tartozom neki.

Szigorú volt, de megtanultuk egy életre, hogy fegyelmezetten kell élni.

Mostanában jöttem rá, mióta nincs már, hogy mindent az ő kedvéért csináltam. Neki adtam a díjakat, és csak azért voltam büszke rájuk, mert neki is megmutathattam.

B. G./WMN: Pedig magadra is igazán büszke lehetnél, kevesen mondhatják el magukról, hogy ennyire töretlen volt a pályájuk.

K. K.: Milyen furcsa, hogy az ember folyton valami elszámolási kötelezettséget érez valaki felé. Legyen az a gyereked vagy zeneszerető szomszéd. Valakinek az ember mindig bizonyítani akar, de nem biztos, hogy önmagának.

Mindent alárendeltem a koncertezésnek, az éneklésnek és a zenének.

B. G./WMN: Honnan van benned ez a hatalmas elkötelezettség és tudásvágy?

K. K.: Szeretek tanulni. Szerintem anyukámtól örököltem. Ő volt ilyen érdeklődő.

Sosem bocsátom meg a világnak, hogy ő 91 évesen elment.

Sokszor kritizált engem, amikor nem tetszett neki a frizurám vagy a ruhám, megmondta, hogy „nem áll jól, fiam!”

Amikor egyszer elénekeltem Honthy Hanna toalettjében, eredeti hangnemben egy operettdalt, anyukám azt mondta: „kislányom, ha így tudsz operettet énekelni, akkor miért ordibálsz összevissza?”

B. G./WMN: Hogy vigyázol a hangodra?

K. K.: Sehogy! Ahogy esik, úgy jön. Olyan persze előfordult, hogy be voltam rekedve, de akkor sem mondtam le a fellépést. A közönség ilyenkor a legaranyosabb.

Két-három évvel ezelőtt egyébként elkaptam egy rövid lejáratú Covidot. Azóta sincs szaglásom és ízérzékelésem. Szörnyű! Felnőttkorban ezt a legnehezebb megemészteni. Az összes teniszpartnerem orvos, beszedtem mindent, amit javasoltak, de semmi nem segített. Nagyon nagy veszteség, ehhez hozzá kellett szoknom. Hosszú hónapokig sírtam.

B. G./WMN: Viszont a négy oktávodat szerencsére nem befolyásolta. Vagy lehet, hogy egy kicsit több mint négy?

K. K.: Négy és fél. Egyszer egy hangmérnök és az egri zeneiskola igazgatónője is bemérte. De nyilván változik a hangod. Valamennyit elveszítünk, és valamennyit nyerünk.

A kollégám szerint most jobban énekelek, mint valaha.

Már érzem azért, hogy a rockos hangok egy kicsit finomodtak. A mélyéből egy picit veszítettem, de a magasságából nem. Az még hozzá is jött.

Azt szeretném mondani, hogy aki félti a hangját, annak nagyon rossz élete lehet.

B. G./WMN: Hogy bírod ezt az elképesztő pörgést?

K. K.: Jól. Mindent kibírok. Ha keveset alszom, másnap bepótolom. Ma is hajnalban ébredtem, elláttam a cicákat, akiket csak „vendégművészeknek” hívunk. A saját cicánk egy hónapja ment el, 19 évesen. A párom szerint már nagyon beteg volt a cica, de nem akartam észrevenni. Inkább kiszolgáltam, dédelgettem, sétáltattam. A szomszéd néni cicáját mi gondozzuk most, és még egy másikat is. 

B. G./WMN: Azt hiszem, te vagy az egyetlen a generációdból, aki egyáltalán nem megosztó, mert olyan művész vagy, akit mindenki szeret.

K. K.: Nem vagyok művész, csak énekelek, meg időnként szövegeket írok. Belecsöppentem ebbe a világba. Nem tettem érte semmit, csak sokat gyakoroltam és sokat olvastam.

B. G./WMN: Mit érzel, amikor énekelsz?

K. K.: Csak a szövegre koncentrálok. Az emlékek felvillannak bennem arról, ahogy és amikor készült a dal. De nem gondolok másra. Igyekszem a magam számára is hitelessé válni.

Sok érdekesség van a világban, csak nyitott szemmel, füllel és szívvel kell élni. 

Nagyon szerencsés vagyok, mert tényleg azt csinálom, amit szeretek – mondja Kati búcsúzóul.

–

Talán mondanom sem kell, hogy mennyire lenyűgözött Kovács Kati természetes kedvessége, póztalansága és nyitottsága. A gyerekkori példaképem, akiből már akkor is áradt a szabadság, most bebizonyította, hogy nem véletlenül ragyog hatvan éve a csillaga ezen a nehéz pályán. Dalai összekötik a generációkat. A Kovács Kati koncerten az egész család vele együtt énekelheti feledhetetlen slágereit. Kár lenne kihagyni! Szóval ha nem tudjátok, mivel készüljetek anyák napjára, ami igazán maradandó ajándék lehet, akkor van egy remek TIPPEM! Tudjátok, a közös élmények elvehetetlenek!

Both Gabi