Tényszerűtlenné vált univerzumban élünk, amivel végső soron a közös világunk veszett el

–

A dél-koreai származású német filozófus, Byung-Chul Han korunk egyik legnépszerűbb és legnagyobb hatású gondolkodója. A posztmodern társadalommal, a technológiával, a pszichológiával és a hatalmi viszonyokkal kapcsolatos kritikai meglátásait általában 80-100 oldalas, vékonyka kötetekben fejti ki (idehaza a Typotex adja ki), németül már közel 30 könyvet jegyez. Szövegei, bár közérthetőek, rendkívül sűrűek: rövid, mélyértelmű, erős mondatokat halmoz egymásra, kommunikációja már-már kinyilatkoztatásszerű. 

De honnan lehet tudni egy filozófiai szövegről, hogy igaz?

Azt, hogy Han állításai mennyire vannak összhangban más gondolati rendszerekkel és filozófiai irányzatokkal, illetve milyen a szövegei belső koherenciája, érvelésének minősége, kellő hozzáértés hiányában nem tudom könnyen meghatározni. Azt viszont laikus olvasóként is érzem, hogy a mondandója nemcsak, hogy releváns, de mintha mindig a dolgok velejére tapintana.

Az általa leírtak tulajdonképpen inkább feltárják a valóságot, ahelyett, hogy pusztán megfelelnének neki. A mondatai segítenek máshogy látni a világot, és abban is, hogy kíváncsibb, kérdezőbb emberré váljon az, aki kapcsolatba lép velük

– ezért tartom mindenképp érdemesnek a figyelemre a magyarul nemrég megjelent Infokrácia című könyvét is (fordító Csordás Gábor, a kötet eredetileg 2021-ben jelent meg). 

Big Brother helyett Big Data

Byung-Chul Han azzal kezdi, hogy a 18. század végétől a 20. század második feléig működő, és több elemében még ma is jelenlevő ipari kapitalizmus fegyelmező rezsim volt. Foucault-hoz hasonlóan ő is úgy véli, hogy a fegyelmező hatalom elsősorban „engedelmes testeket” hozott létre: munkaállatot, termelőgépet csinált az emberből, aki csak egy fogaskerék lehetett a gépezetben. A fegyelmező technikák közé tartozott a térbeli elszigetelés (például a gyárban) és a munka szigorú felügyelete. Ennek a rezsimnek a jel- és eszményképe a Panoptikon, amely társadalomelméleti koncepciót még Jeremy Bentham dolgozta ki a 18. század végén.

A Panoptikon egy kör alakú börtönépület, amelynek közepén egy őrtorony áll, innen lehet szemmel tartani az elszeparált cellákban létező rabokat. Hasonló volt George Orwellnél a Big Brother gondolata, a Nagy Testvér, aki folyamatosan néz és ellenőriz téged. Annak tudata pedig, hogy állandó megfigyelés tárgya vagy, egy idő után beépül a pszichédbe, és már te kezded el felügyelni, fegyelmezni saját magadat. 

Ezzel szemben napjainkban információs rezsimben élünk – mondja Han –, amelyben egyre inkább a hatalmas adathalmazokat feldolgozó algoritmusokra, MI-modellekre alapoznak társadalmi, politikai és gazdasági folyamatokat a döntéshozók.

„Az információs rezsimet nem a test érdekli. A pszichét hajtja uralma alá a pszichopolitika segítségével” – írja a filozófus. 

A szabadságot nem elnyomják, hanem kiaknázzák

Az információs rezsim nem megtör, hanem manipulál; nem fegyelmez, hanem vég nélkül ösztönöz; nem bezár, hanem megnyit; nem elszeparál, hanem hálózatokba rendez. Az információs rezsimben nem kényszerítenek ránk panoptikus láthatóságot – hanem elérik, hogy belső szükségletből, önként meztelenítsük le magunkat a közösségi médiában, és a különböző applikációkon keresztül. Vagy ahogy Han fogalmaz: állandóan produkáljuk magunkat, azaz színre lépünk. „A francia se produire ige azt jelenti, látni engedni magát” – idézi fel.

Viszont minél több adatot hozunk létre, minél több mindent megosztunk magunkból, annál többet tud rólunk a rendszer, és annál hatékonyabban felügyel minket. Eközben viszont még csak nem is megfigyeltnek érezzük magunkat, hanem szabadnak, eredetinek, kreatívnak. Az információs rezsim uralma ráadásul a keresőmotorok és az okoseszközök szolgálatkészségében, a „beszédszimulátorok elringató hangjában” érkezik a felhasználókhoz. De nagy árat fizetünk a kényelemért, hiszen folyamatosan információt gyűjtenek rólunk. „Az uralmat paradox módon éppen a szabadság érzése biztosítja. Az információs rezsim ebben alapvetően különbözik a fegyelmező rezsimtől.

Az uralom abban a pillanatban lesz teljes, amikor a szabadság és a felügyelet egybeesnek” – hangzik Han baljós figyelmeztetése, hiszen akkor már semmi kétely, védekezés, ellenállás nem marad bennünk.   

Digitális börtön, átlátszó falakkal

Amikor a hatalom működését vagy pénzköltéseket igyekszünk ellenőrizni, az átláthatóság fontos értékké, követelménnyé válik. Ám az az imperatívusz, hogy a polgárok viszonylatában is mindennek rendelkezésre kellene állnia információként, ahhoz vezet, hogy a társadalom az átláthatóság társadalmává válik, és „valójában nem az emberek, hanem az információk lesznek szabadok” Byung-Chul Han szerint. Az Apple New York-i bemutatótermét hozza példának: egy üvegkockát, „az átláthatóság szentélyét”, ami „bár szabadságot és határtalan kommunikációt sugall, a valóságban mégis az információ könyörtelen uralmát testesíti meg”.

Ahelyett tehát, hogy az információs rezsim erőszakkal megtörné az akaratunkat, inkább a tudattalan szintjén irányítja azt. A Big Data és a mesterséges intelligencia ugyanis képessé teszi a rendszert arra, hogy a viselkedésünknek egy reflexió előtti, ösztönszerű, érzelmi rétegét befolyásolja. A gép, amely folyamatosan információt gyűjt rólunk, jobban fog ismerni minket (az ízlésünket, a választásainkat, a reakcióinkat), mint mi saját magunkat. Ezt nevezi Han digitális tudattalannak. Ennek megfelelően a hatalmi technikák is sokkal kifinomultabbá válnak, az elnyomó fegyelmező hatalom egy okoshatalomnak adta át a helyét. A halálba fogyasztjuk és kommunikáljuk magunkat, máskor meg a hírek mámorában élünk, de nem ébred bennünk igazi ellenállás a rendszerrel szemben. „A like minden forradalmat kizár.” 

„A demokrácia hosszadalmas folyamata a vírusszerű médiától idegen”

Az információs rezsimben nemcsak passzív szemlélőként adjuk át magunkat a szórakozásnak, hanem mi magunk is folyamatosan információt termelünk. Ráadásul míg a tömegmédiumoknak amfiteátrális szerkezete volt (tehát mindannyian nagyjából ugyanazt néztük), addig mára a digitális médiumok hálózatszerű, sokszálú formát öltenek, nincsen középpontjuk. „A nyilvánosság magánterekké esik szét” – mutat rá Byung-Chul Han arra, amit a köznyelvben buborékoknak, visszhangkamráknak szoktunk nevezni. Ez megnehezíti azt, hogy szem előtt tartsuk az össztársadalmi jelentőségű ügyeket. 

Másrészről azt is látjuk, hogy az információk csak „szűk érvényességi körrel rendelkeznek. Hiányzik belőlük az idői stabilitás, a meglepetés ereje élteti őket”. Tehát az aktualitások mámorában élünk, a hírek özöne folyamatos nyugtalanságban tartja a kognitív rendszerünket.

Viszont az, hogy az információk atomizálják az időt; a pontszerű, sorozatos jelenek korát éljük; a kommunikáció pedig ennyire felgyorsulttá, töredezetté vált, nem kedvez a demokráciának. Ez a társadalmi berendezkedés, és a hozzá szükséges diskurzus ugyanis időigényes, sok esetben pepecselős gyakorlat. A gyorsított kommunikáció kényszere azonban a racionalitástól az indulatok felé, a hosszú távú céloktól az azonnali reakciók felé sodor minket. 

Byung-Chul Han felidézi, hogy 1854-ben hogyan nézett ki a republikánus Abraham Lincoln és a demokrata Stephen A. Douglas vitája. Először Douglas beszélt három órát, majd Lincoln válaszolt három órában, aztán Douglas ismét egy óra hosszat beszélt. Hol vagyunk ma ettől, amikor sok esetben nem is az érvek, hanem az előadásmód számít, és gyakran eleve képekben, mémekben, tweetekben kommunikálunk?

„Az információk elszáguldanak az igazság mellett”

A demokrácia működtetését az is megnehezíti, hogy a törzsekre szakadt társadalomban nincs meg a közös nevező, a tényekbe vetett bizalom pedig megingott. „Tényszerűtlenné vált univerzumban élünk. A tényigazságokkal végső soron a közös világ veszett el, amelyre cselekvésünkben támaszkodhatnánk” – fejti ki Byung-Chul Han. Mára az információ és az igazság között egyre nehezebb különbséget tenni, az igazság válsága pedig mindig nyelvi válság is: már az is ég és föld, amit egyes szavak jelentésén (például „gyermekvédelem”) értünk.

Ráadásul ma kifejezetten információs háború zajlik a közhangulatot befolyásolni képes, ám láthatatlan trollhadseregekkel, és végső soron nem a jobb érvek győznek akár egy választási küzdelemben, hanem az intelligensebb algoritmusok, amelyek a legnagyobb számban és a legcélzottabban juttatnak el üzeneteket a polgárokhoz. Ebben a kontextusban különösen aggasztó látni, mekkora sebességbeli különbség van az információ és az igazság között.

„[...] az álhírek is információk. Mielőtt az igazolásukra sor kerülhetne, már teljes hatásukat kifejtették. Az információk elszáguldanak az igazság mellett, és az nem képes utolérni őket” – mondja Han. A tényszerűséget pedig tovább pusztítja a digitális fényképezés, amely manipulálható, vagy még inkább a deepfake (mélyhamisítás) lehetősége. 

Persze maga az igazság – ezt már Nietzsche óta tudjuk –, bár tényeken alapul, maga is társadalmi konstrukció, pont, hogy a közös együttélést tenné lehetővé a tágabb közösségeinkben. 

Bohózattá vált a véleményszabadság? 

Byung-Chul Han arra is felhívja a figyelmet, hogy hazudni csak az tud, aki képes megkülönböztetni az igazságot és a hazugságot, hiszen a hazugságával paradox módon az igazság létezését is elismeri. Han már 2021-ben azt írja Donald Trumpról, hogy „amikor gátlástalanul állít mindenfélét, ami az eszébe jut, akkor nem klasszikus hazug, aki tudatosan kiforgatja a dolgokat. Inkább közömbös a tényszerű igazság iránt.” Azóta Trump még azt is letagadta, hogy diktátornak nevezte Zelenszkijt, amit pedig 9 nappal korábban nagy nyilvánosság előtt mondott. 

„Aki vak a tényekre és a valóságra, nagyobb veszélyt jelent az igazságra, mint a hazug” – figyelmeztet Han, aki azt a kérdést is felteszi, hogy a véleményszabadság nem válik-e bohózattá, ha minden kapcsolatát elveszíti a tényekkel. Ráadásul egy ilyen közegben már az igazmondás sem minősül forradalmi tettnek. 

„A tények utáni információs társadalomban az igazság pátosza teljesen szertefoszlik. Elvész az információk kábulatában. Az igazság információporrá esik szét, amelyet elfúj a digitális szél. Egy rövid epizódnak fog bizonyulni” – zárja kötetét Byung-Chul Han.

És hátborzongató belegondolni, mi marad nekünk utána: hogyan tudjuk stabilizálni a létezésünket, mi nyújthat legalább fényt a digitalizációs barlangban, ahova beszorultunk... – ha már kiutat nem is feltétlenül remélhetünk. 

Milanovich Domi