Bánosi Eszter: Féltem belenézni a fiókjaimba, mintha a lelkem rejtett tereibe merészkednék

–

„Nézz végig a lakásodon, majd ha kell, rakj rendet. Mindkettő felér egy önismereti utazással!"” – olvasom Polcz Alaine fantasztikus Rend és rendetlenség című könyvében, mielőtt belevágok a Zöld Gardrób Szabadulj meg 100 dologtól 30 napos kihívásába.

A cikk írásakor épp a 26. napon tartok, és a pénztárcámban lévő befizetett és letépett csekkek, már rég leutazott vonatjegyek, kínai szerencsesüti üzenetek között guberálok. „Az élet olyan, mint egy gyertya lángja a viharban” – írja a sütis fecni. Ez az üzenet már előszöri elolvasásakor is baljós volt, nem értem, mit keres a tárcámban.

Minek tartom meg ezeket a dolgokat, miután már rég beteljesítették a küldetésüket és haszontalanná váltak? – ezt a kérdést az elmúlt 26. napban sokszor tettem fel magamnak, és egész sokat töprengtem azon, mégis mitől és mikortól válik egy tárgy szemétté, kidobandóvá. Ahogy az is izgatni kezdett, mit is jelent pontosan, hogy valami rendben van, és mitől válik rendetlenné.

 Ezt a kérdést az ismerőseimnek is feltettem, akik nagyon izgalmasan tapogatták körbe a rend és rendetlenség fogalmát:

 „A rend az, amiben komfortosan érzem magam, akkor is, ha az másnak rendetlenség.”

 „Rend az, amikor jó érzés körbe nézni a lakásban, rendetlenség, amikor már a „hátamon érzem” a terhét, nyomasztó…”

 „Nálam az a rendetlenség, amikor egy környezet feszültté tesz, úgy érzem, hogy nem tudok kiigazodni benne, nem találom meg a tárgyakat. A rend pedig pont az ellenkezője.”

 „A saját rendezettségem a rend, amikor minden rendben van velem. Az én rendem másnak lehet, hogy rendetlenség, mert nem az övé, nem vele rezonál.”

 „A rend az, amikor nem úgy kell áthaladnom a lakáson, hogy 10 lépés alatt 6-szor hajolok le valami elszórt játékért, zokniért, papírfecniért, random macskahányásért. Egyelőre reménytelen küldetés.”

 „Nekem az a rend, amikor tisztaság vesz körül, és minden a helyén van. Egy alapos takarítás után ez a lelkemre is visszahat. No, de mi is ennek a mértéke? Nálam az, hogy azért a lakás legyen értem, és ne én a lakásért.”

 „Rendetlenség nincs, az egy stigma a külvilágtól, mert ha nem tudatosan is, valami szervezőerő mindig van. Egy szekrényben is, meg a világ egyéb dolgaiban is. A rend meg sokszor elválik az eredeti jelentésétől, és elvárásokat tükröz a kapcsán, hogy valaki szerint mi »rendes«. Ritkán megnyilvánulhat a rend, mint béke, nyugalom, elfogadása annak, ami van. ”

 „Nekem a rendetlenség az, amikor nem találom, amit keresek.” 

És a kedvencem: „Fú de kellemetlen kérdés, more!”

Meg kellett állapítanom tehát, hogy igaz, amit Polcz Alaine ír: „rend vagy rendetlenség, önmagában mint jelenség, nem létezik, csak ember és tárgy viszonyában”.

A rend és a rendetlenség emberhez kötött fogalmak, senki sem mondja például egy ártéri erdőre, hogy rendetlen. Az is biztos, hogy mindenkinek mást jelent a rend, viszont szubjektív érzékelése minden esetben a béke, nyugalom, ellazulás érzéseivel jár, kivéve azokban az esetekben, mikor katonás, kényszeres, cél- és életellenes. Arra is többen utaltak, hogy a rend vagy rendetlenség a lelkiállapot jellegzetes kivetülése a tárgyi világra. „A rendetlenség a stressz, a változásnak az újrarendeződés előtti állapota” – írta valaki bölcsen.

Búzát az ocsútól, élőt a holttól

A kihívás első napján alapvetően rendben éreztem magam körül a kis életteremet, vagy csak nem néztem jobban körül. Életrendünk, fiókjaink, öltözködésünk, lakásunk rendjét annyira megszoktuk, hogy ellentmondásosságait, túlkapásait, céltalanságát vagy öncélúságát, értelmetlenségeit többnyire nem ismerjük fel, vagyis inkább próbálunk nem szembenézni vele. Ha belekezdünk egy ilyen projektbe, óhatatlanul felmerül a kérdés: mi az oka, hogy éppen ilyen most a fiókjaim rendje, rendetlensége? Milyen tárgyak, milyen helyek fontosak, melyek elhanyagoltak? Mi szól a külvilágnak és mi önmagamnak? Mi van a zugokban, az idegenek által nem látott helyeken? Mi zavar a saját rendemben-rendetlenségemben?

A belső átalakulást követi a külső, vagy a külsőt a belső, esetleg párhuzamosan halad a kettő.

Jelen élethelyzetben igényem volt egyfajta lelki salaktalanításra, összerendeződésre, tisztánlátásra a tárgyaim szelektálásán keresztül is, friss szemmel ránézni rendetlenségeimre, felismerni magatartásom valódi okait, összetevőit, megnézni, hogyan tükröznek engem a tárgyaim.

Az egyik legnehezebb feladatot a ruháktól, cipőktől való megszabadulás jelentette, mert ezeket mindig összekapcsolom bizonyos életszakaszaimmal. Így hiába rágta őket már meg a moly, váltak ódivatúvá, mostani személyiségemhez egyáltalán nem illővé, mindig azt érzem, ha megszabadulok tőlük, az kicsit olyan, mintha saját magam egy korábbi verziójától szabadulnék meg. Sokszor bosszankodom a párom viselkedésén, amikor a lomtalanításnál ahelyett, hogy kidobná azt, amit a kezébe adok, legalább három új kacattal tér haza, melyek aztán ugyanúgy a pincében porosodnak. De be kell látnom, hiába ítélek könnyen kidobásra dolgokat, a ruhákhoz szorosan kötődőm, nem véletlen viszem le őket először csak a pincébe, mert onnan még van visszaút, ha meggondolnám magam.

Ahogy Kelemen Nóra, a Zöld Gardrób vezetője küldi naponta a feladatokat, egyre inkább kezd megremegni az önmagamról kialakított hamiskás képem, vagyis az, hogy mennyire laza, minden felesleges, nem használt cuccot elengedni tudó, könnyed nőszemély vagyok. Meg kell állapítanom, teljesen felesleges dolgokat halmozok fel:

kiürült mosóporos dobozokból építettem tornyot a fürdőszobában (miért?), vízzel felhigított samponokat tartogattam a fiókokban, tele vagyok sehová sem való kábelekkel, haszontalan papírokkal és árva titokzoknikkal. 

Utóbbiaknak adok egy esélyt, miután a nyilvánvalóan pártalanokat kidobtam, felsorakoztatom az esélyeseket, hátha még párra találnak. Egyébként kettő közülük sikeres lesz: párjukat nem ette meg a mosógépszörny, itt-ott, leginkább az ágy alatt kallódtak csak. Esélyt adok a meglazult harisnyanadrágoknak is, felveszem őket nyilvános helyekre, hogy bizonyítsam, mégis van valami ráció abban, hogy évek óta őrizgetem őket, de nincs: majd megőrülök attól, hogy úgy érzem, mindjárt lecsúsznak a derekamról.

Ezek a hasznavehetetlen limlomok olyanok, mint az összegyűlt salakanyagok a szervezetben, de reményt adó, hogy amint a kihívásnak hála rájuk irányul a figyelmem, viszonylag könnyű már kipucolni őket. „Hamut a magtól, élőt a holttól” – hangzik el a mesékben is felhívás a válogatásra. Néha nagyon egyértelmű, máskor kihívást jelentő megkülönböztetni, mi az, ami holt, és mi az, ami még él – nemcsak a tárgyak szintjén, hanem az életünkben is.

Ahogy végzem a rendrakást, érdekes megfigyelnem a válogatás mozdulatának könnyedségét, azt, hogy

teljesen felesleges megragadnom a működésképtelen, halott vagy ártóvá váló dolgokat, hiszen könnyedén is arrébb lehet őket tenni, ki lehet őket szórni az élet(ter)emből. A folyamat során arra is rájövök, a szelektálás nemcsak az elengedésről szól, hanem az örömről is, mely abból fakad, hogy olyan hasznos dolgokat is birtoklok, melyekről már elfeledkeztem rég!

Amit nem látnak, az nincs?

A kihívásban a fiókok kiürítésére, rendbetételére való felhívás nyugtalanított a leginkább. Még most, a 26. napon is van olyan fiók, amelynek átszelektálását halogatom. Kicsit félelmetes az a gondolat, hogy a szekrény-fiók rendjére sosem törekedtem, kissé azzal a rejtett attitűddel, hogy ami nem látszik, el van takarva, az nem számít. Csakhogy ha ott rendetlenség van, az olyan mintha nekem is lennének olyan belső tereim, ahol káosz uralkodik, ahol túl sok a felesleg, amit nemtörődömségből elhanyagolok, vagy ahová félelemből nem nézek be…

Polcz Alaine azt írja, a fiók és szekrény olyan elzárt, elhatárolt, minden mástól elkülönített hely, ahová többnyire azokat a személyes tárgyakat helyezzük el, amelyeket csak a magunkénak érzünk. „Idegen csak ritkán pillanthat be ide. (…) A fiók tulajdonképpen elkülönített, saját hely a személyes holmik elhelyezésére. Az, hogy az ember hogyan helyezi el a tárgyait a fiókban, milyen sorrendben, a lényegi rendjéről, tehát a személyiségéről árulkodik. Mi jelent gondolati, érzelmi egységet számára? Mit kell elkülönítenie; mi az, amit fontosnak tart? Vagyis melyek azok a folyamatok, melyek az egyszerű létfenntartáson és a kötelező munkán kívül érdeklik? Milyen szellemi-lelki tevékenységet fejt ki, s hogyan csoportosítja az ezekhez a tevékenységekhez szükséges tárgyakat?”

Kegyetlen kérdések, főleg, hogy az én fiókjaim tele voltak kacatokkal, kiszóródott gémkapcsokkal, letört ceruzahegyekkel, rengeteg papírdarabbal, régi szerződésekkel. Leginkább a munkához köthető holmikkal találkoztam bennük, régi adóbevallásokkal, mintsem személyes tárgyakkal. Ami fontos és személyes, én azt a lakásban előtérbe helyezem, nem dugdosom el, ettől függetlenül mégis nyugtalanító volt, hogy a fiókokban túl sok tárgy halmozódott föl, melyek fölöslegesek, terhemre vannak, haszontalanok és nyomasztóak. Vagy épp feldolgozatlanságokról árulkodnak: az egykori KATÁ-s vállalkozásom számlatömbjei például egyértelműen jelzik, ezt a húzást még mindig nem tudtam megbocsátani…

Aztán ahogy a legtöbb fiók kiürül, úgy válik a lelkem egyre könnyebbé: a szembenézés olykor nehéz volt azzal, amit ott találtam, mégis felszabadító. A kihívás vége felé egyre jobban feléled bennem az igény, hogy minél kevesebb cuccom legyen. Amit nem használok, az valójában csak leköt, megkötöz, még ha nem is tudok róla.

Azon kapom magam, hogy a kihívásnak köszönhetően napról napra tudatosabbá válok: mit akarok épp feleslegesen „csak jó lesz még valamire” elv mentén megtartani – és még idejében megválok tőle, hogy ne is keletkezzen újabb felesleg. Ezzel egyidejűleg azt is belátom, vannak dolgok az életemben és a környezetemben, amelyek továbbra is teljesen feleslegesen foglalják a helyet (vagy épp a helyükön vannak – nézőpont kérdése), mégsem vagyok hajlandó megválni tőlük. Az is a tanulságom, hogy ha nem akarunk egy rigid, életellenes és frusztráló patikarendben élni, akkor

fenn kell tartanunk a jogot, hogy lehetnek megmagyarázhatatlan ragaszkodásaink a lyukas zoknikhoz, egy pókhálóhoz a sarokban vagy a tető nélküli tárolóedényekhez a konyhában.

Időről időre mindenkinek érdemes feltennie magának a kérdést: milyen rendben szeretnék élni, és ha nem sikerül megvalósítanom, vajon annak mi az oka? Polcz Alaine azt mondja, a rend puszta megtartása már önmagában is terápiásán hat a személyiségre, anélkül hogy valójában tudatosodna, hogy mi is idézte elő a pozitív változást. Én viszont most tudom, és azt is érzem, sokkal nagyobb rendben vagyok magammal, mint 26 nappal ezelőtt.

Bánosi Eszter