„Az interjúk arról szólnak, hogy az emberek tudni akarják, mekkora a farkad” – 83 éves lenne Lou Reed

–

Lewis Allen Reed 1942. március 2-án született Brooklynban, de soha nem tudott azonosulni ezzel a névvel. Apja orosz, anyja lengyel felmenőktől származott. Brooklynban, a Borough Park ortodox zsidók által lakott negyedében telt a gyerekkora. Húga, Merrill és ő is zsidó nevelést kapott. Apja könyvelő volt, és igen szigorúan fogta lázadozó fiát. 

Már kamaszkorában kiderült, hogy Lou Reed a fiúkhoz ugyanúgy vonzódott, mint a lányokhoz, ezért a szülők a tizenhét éves fiukat elektrosokkra kényszerítették, amit 1974-es Kill Your Sons című dalában is megénekelt.

Gondolj bele, mekkora pusztítást végezhet egy ember személyiségében, hogy az identitása kialakulásakor, épp a szülei utasítják el ennyire brutálisan. Ebből a súlyos traumából fakad az önpusztítás is, ami végigkísérte szinte az egész életét.

Menekülés a zenébe

A fojtogató otthoni légkörből menekülnie kellett. A Syracusa Egyetemen irodalmat tanult, és közben intenzíven zenélt is. Egy ideig abból élt, hogy a Pickwick Records nevű kiadónak készített paródiadalokat az aktuális slágerekből – ez jó kis gyakorlat volt számára, hisz később is mindig szembement a zenei trendekkel.

Egy idő után azonban már nem megrendelésre készültek a dalok, hisz minden fájdalmát költői, mégis nagyon hétköznapinak ható szövegeibe és rendkívül egyedi hangzású zenéibe szublimálta.

A Shades nevű zenekarban – ami később a Primitive nevet kapta – szerepelt először nyilvános felvételen. Zenei világuk és szövegeik abszolút fricskát mutattak az akkoriban virágzó hippikorszak népes táborának. Ebben már John Cale is részt vett, akivel termékeny, ám sok hangos jelenettel tarkított alkotópárosként az egész rocktörténelem meghatározó alakjaivá váltak.

A Cafe Bizarre nevű klubban léptek föl – már Velvet Underground néven, – de a saját dalaik miatt kirúgta őket a tulaj, hisz eredetileg feldolgozásokat kellett volna játszaniuk. Itt látta meg őket kirúgásuk előtt két nappal Andy Warhol.

Warhol elvállalta a Velvet Underground menedzserének szerepét, ő ragaszkodott ahhoz is, hogy a német modell-színész Nico vokálozzon náluk.

Bár Reed utálta ezt a felállást, első albumuk The Velvet Underground & Nico címmel jelent meg 1967-ben. Óriási bukásnak bizonyult a harmincezer eladott példány, viszont akikhez eljutott, azok állítólag mindannyian zenekart akartak alapítani.

A következő albumuk, a White Light/White Heat még ennél is gyengébben teljesített. A hetvenes években viszont minden punk-rock banda ebből a felvételből táplálkozott. Már ennek megjelenése előtt megszabadultak Warholtól és Nicótól a rengeteg vita miatt. 

A Velvet persze fontos volt Reed számára, később ezt mondta róla:

„Mindenért kiálltunk, amit a fiatalok szerettek, a felnőttek pedig utáltak. Hangosak voltunk, nem lehetett érteni a szöveget, közönségesek voltunk, drogról, szexről és erőszakról énekeltünk – amit csak akarsz. De nem ez volt a rock&roll roll »éjsötét« oldala, pont hogy ez volt a napfényes oldal.”

Zenészből gépíró

A Velvetből 1970-ben lépett ki Reed: visszaköltözött a szüleihez, és apja könyvelőcégében vállalt munkát gépíróként, hogy megélhessen valamiből. Egy évig bírta, amikor lemezszerződést kapott az RCA kiadótól. Az 1972-ben debütáló albuma óriásit bukott, David Bowie mégis meglátta benne a zsenit, és a hóna alá nyúlt az egyre mélyebbre csúszó Reednek. Producerként beszállt a következő lemezbe, ami a Transformer címet kapta: ezen szerepelt az egyik legnagyobb slágere, a Walk on the Wild Side, ami egy New Yorki-i transz prostivá válását énekli meg.

Ekkor született a ma már klasszikusnak számító Perfect Day is. Később pedig a Sweet Jane, a Satellite of Love és még jó néhány másik dala is szinte himnusszá vált a szabadságra vágyó New York-iak körében.

Reednek a hetvenes évek közepén volt egy négy évig tartó kapcsolata egy transz nővel, Rachellel, aki múzsaként kísérte őt: a Coney Island Baby című lemezt köszönhetjük ennek a szerelemnek.

Bowie támogatásának is köszönhetően, Reed bekerült a mainstream előadók körébe. Cseppet sem volt simulékony New York „utcazeneköltője”, aki miközben egyre jobban élt, egyre többet drogozott is. Ám mindez nem akadályozta meg abban, hogy maradandót alkosson.

Az 1989-es New York című nagylemezének borítóján arra kérte a vásárlókat, hogy megszakítás nélkül hallgassák végig az albumot, mintha egy filmet néznének vagy egy könyvet olvasnának. Talán ez a legszemélyesebb, bár igen karcos vallomása a városhoz, a városról és a benne lakókhoz.

A másik nagy New York-költő/zenész, Tom Waits soha nem közeledett Reed felé, és fordítva sem:

„Waits egy zseni, de én más úton járok. Az ő dalai olyanok, mint egy kocsma mélyén elmesélt történetek, én viszont az utcán mondom el őket” – nyilatkozta Lou, Tom Waits pedig csak annyit mondott róla: „Lou Reed egyike azoknak, akik nélkül a rock and roll nem az lenne, ami.”

Alkotótársak és műfaji barangolások

Legendás barátság fűzte Iggy Pophoz, akivel kölcsönösen elismerték egymás teljesítményét, bár képtelenek voltak békében megférni a másikkal. Egyszer, amikor egy közös interjút adtak, Reed szándékosan túlbeszélte Iggyt, aki végül ezt mondta: „Miért nem fogod be egy percre, és hagysz engem is beszélni?”

Amikor pedig Reed meghalt, ezt posztolta Iggy: „Lou Reed az egyik legjobb barátom volt. A világ egy mestert veszített el.”

Robert Wilson, a színházi zseni is meglátta Reedben a lehetőséget, akivel együtt színpadra vitte a POEtry címmel Edgar Allan Poe műveit. Az ebből született The Raven című lemez (2003) érdekes kísérlet volt, de nem aratott túl zajos sikert.

Néhány filmben is feltűnt Lou Reed: Wim Wenders a Berlin felett az ég-jében és az Oly távol és mégis oly közel című mozijában is zenészszerepet adott neki. A Blue in the Face című Paul Auster és a Wang-fivérek filmjének trafikosaként viszont elképesztő alakítást nyújtott színészként, és Brooklynról is írt a filmhez egy Egg Cream című dalt. De Paul Schrader Light Sleeper (1992) című filmjéhez is több zenéjét felhasználták. Abel Ferrara a Chelsea on the Rocks (2008) című dokumentumfilmjében is szerepelt.

A Trainspotting egyik kulcsjelenete is a Perfect Day zenéjére épül.

A dal eredetileg egy keserédes szerelmi ballada volt, de a filmben egy heroin-túladagolás jelenetéhez társították, ami így teljesen új jelentésréteget adott neki. Reed azt mondta egyszer, amikor erről kérdezték: „Tudod, egy dal olyan, mint egy festmény. Nem az számít, mit gondol a festő, hanem hogy mit látsz benne.”

Wim Wenders tavaly bemutatott Tökéletes napok című filmjének főcímdala sem lehetett más, csakis Reedtől a Perfect Day. Gyárfás Dorka ÍRT is korábban róla.

Az egykori Kézi-Chopin énekese, író, újságíró, összművész, Legát Tibor, Lou Reed dalaihoz saját magyar szövegeket írt a Sweet Jane nevű formációnak. Népünnepély című első számuk és klipjük a Velvet nevű helyen forgott, és véletlenül (?) épp akkor jelent meg a New York-albumról a Halloween Parade feldolgozása, amikor Reed meghalt.

A népszerűség átka

Lou Reed híresen utálta a sajtó képviselőit. Keményen védte a határait, kizárólag a zenéjéről akart beszélni, miközben folyton a magánéletről és a politikai meggyőződéséről faggatták. Egy rövid, plasztikus részletet idézek az egyik 2003. márciusi interjújából: 

A cikk címe is elég beszédes:

„Annyit hazudtam a múltamról, hogy már én magam sem tudom, mi az igazság”

Uncut: Hatvanéves lettél az album készítése alatt. Ez fontos mérföldkő volt?

L. R: Nem.

Uncut: Megünnepelted valahogy?

L. R.: Nem.

Uncut: Szerencsésnek érzed magad, hogy még élsz?

L. R.: Te annak érzed magad? Nem erről akarok beszélni. A zenéről beszélnék.

Uncut: Mit gondolsz az Egyesült Államok kormányának szeptember 11. utáni válaszairól?

L. R.: Nos, ez bonyolult. Nem akarok erről beszélni. Inkább maradjunk a zenénél.

Uncut: Mit gondolsz az újságírókról?

L. R.: Nos, az interjúk arról szólnak, hogy az emberek tudni akarják, mekkora a farkad. Minden más csak mellébeszélés.

Uncut: A Change című dalban nagyon nyersen fogalmazol az öregedésről.

L. R.: Pontosan. Képzeld el, ha Little Richard énekelné. Az én verzióm, de az ő stílusában hallom.

Uncut: Mit gondolsz a rockújságírókról?

L. R.: Mindig lenéztem őket. Nem tudnak zenélni, ezért írnak róla.

Uncut: Volt idő, amikor úgy gondolták, hogy halálközeli állapotban voltál. Igaz ez?

L. R.: És miért kéne ennek igaznak lennie? Annyit hazudtam a múltról, hogy már én sem tudom, mi az igazság.

Uncut: Mit gondolsz a tai csiről?

L. R.: Lenyűgöző. 20 éve gyakorlom, és elképesztő fizikai élmény. És persze hatalmasra növeszti a farkad. Nem vetted még észre?

Reed amellett, hogy önironikus, hülyét csinál az újságíróból. Nagyon szerethető ez a karcosság, ami sokkal inkább védekezés volt, mint támadás. Erről már életének utolsó társa, a szintén csodálatos és „szintén zenész” Laurie Anderson mesélt.

Egy szelíd, gyöngéd és védtelen kisfiú volt valójában

Laurie Andersonnal való házassága sokakat meglepett, nem verték nagy dobra, de már 1992-ben elkezdődött a viszonyuk. 2008-ban vette feleségül a neves előadót, de a kilencvenes évek közepétől nagyon sok projekten dolgoztak közösen. Ekkoriban, közel másfél évtizedig, még Sylvia Morales brit divattervező volt Reed felesége, akitől 1994-ben vált el. 

A tai chi és Laurie Anderson volt életének végső szakaszában a legfontosabb számára. Utolsó szólólemeze 2007-ben egy meditációs anyag volt, Hudson River Wind Meditations címmel, ezekre a zenékre végezte a gyakorlatokat. Tavalyelőtt jelent meg Laurie Anderson szerkesztésében egy különleges kötet, a The Art of the Straight Line: My Tai Chi című gyűjtemény, ami Reed harcművészetekről szóló írásainak gyűjteménye, és sok olyan beszélgetés szerepel benne, amiket a barátaival készített.

A két nagyszerű zenész szerelme a kölcsönös tiszteleten, a kreatív projekteken, az állatok szeretetén és a külön hálószobákon alapult. (Lauri legendás és igen muzikális kutyájának, Lolabellének története is megérne egy cikket.)

Lauri azt mondta, soha ne ismert gyöngédebb és kedvesebb embert Reednél. De ezt az arcát csak a kiválasztottaknak tartogatta.

Halálának évében májátültetést végeztek rajta, akkor még úgy érezte, újjászületett: „A modern medicina sikere vagyok, már alig várom, hogy visszatérhessek a színpadra, és hogy újabb dalokat írhassak” – mondta reménykedve, de néhány hónappal később kiszáradás miatt újra kórházba került, majd egyre romlott az állapota a hepatitisz és a cukorbetegsége miatt.

Laurie Anderson azt mesélte később, hogy East Hampton-i közös házukban, a halálos ágyán is tai chi-gyakorlatokat végzett, és – az egyik formagyakorlat közben épp a levegőben volt a keze, amikor 2013. október 27-én elhunyt.

Szerintem Isten megfogta a kezét abban a pillanatban, amikor a földön úgy tűnt, hogy lehanyatlott. És azóta is maga mellett tartja.

Both Gabi