„Aki aznap az intenzíven feküdt, napokon belül meghalt” – A sikeres magyar járványkezelésről

–

A mi kálváriánk 2020 szeptemberében kezdődött, amikor a 64 éves apámnál nyelőcsőrákot diagnosztizáltak. Természetesen azonnal elkezdtünk szervezkedni, mit, hogyan, kinél, privát ellátás vagy állami… Sajnos ha nagy a baj, a privát ellátás nem működik (bár mostanra kisebb problémáknál is döcögősen). Ajánlottak egy csodadoktort Budapesten az Első számú kórházban. 

Az orvos azt mondta, 50 százalék, hogy a daganat eltűnik. Náluk megkapja a kemót, a Második számú kórházban a sugarat, mindennap szépen ambulánsan vigyük fel. Ezzel nem is volt semmi gond, örültünk neki, hogy nem kell befeküdnie. Én a munkahelyemről tartós home office-ra mentem, hogy tudjam hordani, és a lehető legkevesebb emberrel érintkezzek. Anyám akkor lett nyugdíjas.

Apám öt napon át kapta a kemót, és ugyanezeken a napokon délután a sugarat. Csodálkoztunk is, hogy semmi mellékhatás nem jelentkezett. Nem mehettem be vele, hiába lobogtattam a friss Covid-szűrésem eredményét (persze ezért egy pillanatig sem kárhoztatom a kórházat). Amíg vártam, kószáltam a kórház udvarán és a büfébe jártam, hogy mire kijön, meleg kávéval várjam. 

A hatodik napon, szombaton beütött a pokol. Apám hányt, összeesett, elment a hangja. Hétvégén nem volt segítség. Hétfőn felmentünk Pestre, ahol kemót már nem kapott. Sóoldatot kötöttek be neki, illetve fehérvérsejt-pótlást kapott.

Napról-napra rosszabb lett a helyzet. Utolsó nap, amikor felmentünk, már alig tudott kiszállni az autóból. Befelé sétálva bepisilt. 

Addigra külön kórtermünk volt, és bent lehettem vele a kezelés teljes ideje alatt. Mindennap vettek tőle vért, bár már alig találtak vénát. Vártunk. Aztán mivel nem volt se mentő, se betegszállító, nekem kellett átvinnem apámat egy másik kórházba. Ránéztem a nagyon szép, alacsonypadlós Sedanomra, és abban a pillanatban meggyűlöltem az autómat. Fogalmam sem volt, hogyan oldjuk meg. Hideg volt, apám köntösben. Szerencsére segítettek, hoztak egy kerekesszéket: keservesen ugyan, de be tudtam ültetni az autóba.

Áthajtottam a megadott címre. Berohantam az épületbe, kerestem egy portást, aki ridegen közölte, hogy nem ide kell hozni, és nem tud adni kerekesszéket sem. Amikor megkérdeztem, mégis hová kell menni, közölte, hogy ebbe az épületbe, csak nem ezen az oldalon. Amikor megkérdeztem, hogy az épületen belül (tekintettel a hidegre) át tudnánk-e menni, egyszerűen közölte: találjam fel magam, és keressem meg a másik bejáratot.

Addigra annyira ideges voltam, hogy egy ködfelhőn keresztül láttam csak a világot. A sürgősségi felé a rossz oldalon hajtottam be. A portán ülő hölgy láthatta rajtam, hogy nagyon nagy a baj, így csak mutatta az irányt, és jelezte, álljak bárhová a bejárathoz közel. Ott kijött egy kedves és segítőkész nővér, aki be is sietett apával a sürgősségire. Nem mehettem vele.

Amikor hazaértem, azonnal elkezdtük nézni az EESZT-t, és folyamatosan figyeltük, mi történik. Kritikus állapotban volt, elvitték a belgyógyászatra. Este viszont írt egy SMS-t. Sosem örültem annyira üzenetnek.

Másnap nem jött tőle üzenet. Felhívtuk a kórházat.

Elmondták, hogy a megemelkedett nátriumszint miatt zavart, egész nap alszik, alig van magánál. És hogy a másik helyen hatalmasat hibáztak, nem lett volna szabad nátrium-klorid oldatot adni neki.

Mindennap aggódva telefonáltunk, aztán egy este a kórházból érkezett a hívás. Az akkor bent lévő doktornő elmondta, apa nagyon nincs jól, szerez igazgatói engedélyt, menjünk be másnap elbúcsúzni. Az az érzés leírhatatlan. Talán ahhoz lehet hasonlítani, mintha az ember lenyelne egy tüzes vaskarót. Megmerevedik a nyak, az áll, a tarkó, a gyomor…

Másnap az engedélyezett időben bementünk anyámmal. Alig ismertem meg apát. Hanyatt feküdt, nyitott szájjal, a pár szál haja kócos volt. A nyakában kanül.

Bejött a doktornő, aki előző este telefonált. Apa jobban lett, jobbak az eredményei. Nem hal még meg. Valami történt az éjjel. Elmondta neki, hogy bemehetünk hozzá, talán ettől lett jobban. Ezért külön igazgatói engedélyt kaptunk, és mindennap látogathattuk. Szigorúan nem jártunk társaságba. Minden napra megvettük az FFP3-as maszkokat, fertőtlenítettünk.

Apa javult. Napról-napra jobbak lettek az eredményei. Közölték, hazaadják. Kap gyomorszondát, amin keresztül tudjuk táplálni. A mentő 70.000 Ft lesz, természetesen vállaltuk. Bármit vállaltunk volna.

Aznap, amikor haza kellett volna érnie, nem hozták. Vártunk estig, majd telefonáltunk a kórházba, ahol közölték, hogy apa véletlenül kiszedte éjjel a gyomorszondát. Ja, és covidos. Megkérdezték, mi legyen. Letolják a Covid-osztályra, ahonnan információ nem áramlik se ki, se be, vagy hazaadják egy új gyomorszondával. Ők azt javasolják, vigyük haza. Egyértelmű volt. Közölték, valószínűleg tőlünk kapta el. Ez azóta kiderült, hogy nyilvánvalóan nem igaz, a tüneteink jóval később jöttek ki.

Anyámmal beszéltem, megkértem, költözzön a nővéremékhez a Covid miatt, tisztában voltam vele, hogy aki otthon van, el fogja kapni. Felhívtam a tápszer beszállítóját, megrendeltem az adagot. A hölgy elmondta, sosem volt még olyan helyzetben, hogy nem tudja megmutatni, hogyan kell pontosan adagolni. Elmagyarázott mindent.

Este megérkezett apám. Járni nem tudott, gyenge volt, a hangja sem jött vissza. De otthon volt. 

A leírtaknak megfelelően elkezdtük az ápolást. Beszereztük a rengeteg pelenkát, gumilepedőt (anyámék hordták a kapuig, mi természetesen azonnal karanténba kerültünk), vitaminokat. Lázat mértünk, beszélgettünk… épp akkor derült ki a Szájer-ereszcsatorna ügy, ezen még jót derült.

Eltelt három nap. Mindennap jobban lett.

A negyedik nap aztán elkezdte kapkodni a levegőt. Szóltam apának, hogy ki kell hívnom a mentőt. Biztos én izgulom túl, megvizsgálják, hagynak itt egy oxigénpalackot, aztán ennyi.

Megérkeztek. A helyzet nem volt megoldható egy oxigénpalackkal, bevitték a vidéki kórházba. Ezalatt kiderült, hogy anyám is elkapta a Covidot. Sietett haza, de körülbelül fél órával elkerülték egymást. Ismét az EESZT felületén követtük, mi történik. Ismét kritikus állapot… Kiderült, hogy a vérzést a második gyomorszonda okozta, ami után nem volt képalkotó vizsgálat a Harmadik számú kórházban. Megigazították, megszűnt.

Lélegeztetőgépre került.

Ismét csak telefonálni tudtunk. Sok jóval nem kecsegtettek.

A doktornő másnap telefonált, egy embert be tudnak engedni elbúcsúzni, de most már tényleg vége.

Anyám ment be. Nem lehetett vele az utolsó napokban, a búcsú legyen az övé. Több mint egy órát bent lehetett. Szkafanderben szorongatta a lélegeztetőgépen lévő, öntudatlan apám kezét, és kérte, ha van egy hajszál, amibe kapaszkodni tud, tegye meg.

Nem sokkal azután, hogy hazaért, a doktornő hívott. Apa meghalt. Elcsuklott a hangja.

Megköszöntem neki azt a gondoskodást, amit tényleg megadtak neki az utolsó másfél napban. Kiderült, apám öt perccel azután ment el, hogy anyám eljött mellőle. Örökké hálás leszek azért, hogy ezt biztosította a kórház. Tudom, sokaknak elbúcsúzni sem volt lehetősége. 

Később kiderült, minden ember, aki aznap az intenzíven feküdt, meghalt napokon belül.

Tudom, hogy volt alapbetegsége. Hisz mindennap ezt hallgattuk a híradóban. Tudom, hogy nem volt fiatal, 64 éves volt. Egy 64 éves, életvidám, humoros, végtelenül empatikus és művelt ügyvéd. Imádott enni, imádott társaságban lenni. Minden védencével egyformán, tisztelettel beszélt. Mindig becsületes volt. Még élnie kellett volna. 

Azokban a napokban több ezer ember halt meg minden 24 órában. Mindennap több ezer család roppant össze úgy, ahogy akkor mi.

Mindennap több ezren éreztük mi, hozzátartozók úgy, hogy nem tettünk meg mindent, hogy lehetett volna még mást… Latolgattuk, vajon hol hibáztunk, és hol döntöttünk jól.

Hallgatom, hányan be sem jutottak az intenzívre. Hogy a 16000 lélegeztetőgépet be sem üzemelték. Hogy sokan a saját elfolyósodott tüdejükbe fulladtak bele, és ennek tudatában voltak. Arra gondolok, apám talán szerencsés volt? Szerencsés volt, hogy nem kellett megélnie a fulladást és a fájdalmat? Hogy altatásban halhatott meg?

Akkor, amikor kidobtak rengeteg elesett, beteg embert a kórházkiürítések során, akik otthon haltak meg, sokan a saját vizeletükben, ürülékükben… Hogy ennek ellenére fuldokló covidosok nem jutottak ágyhoz, folyosókon és otthon haldokoltak. Közben persze „világbajnok járványkezelésünk” volt.

Eközben van képük azt mondani, hogy az eutanázia vallási okokból tilos? Ez nem volt az? Nem volt az azt mondani, hogy 50 év feletti beteget nem vihetnek az intenzívre?

Igaz, ez legkevésbé sem nevezhető „kegyes halálnak”. Kegyes lenne az, hogy fulladj meg? Nyugodt a halála annak, akinek elfogy a levegője? Nem, nem az.

Egyszerűen megcsömörlöttem ettől az undorító hazugságáradattól. A visszataszító propagandától. Kedves Politikusok, Ti még elhiszitek, amit ilyenkor elmondtok? Tényleg egyedülállóak vagyunk Európában. Arroganciában és egyéb negatív mutatókban. 

Sosem voltam Fidesz-szavazó. Sosem voltam senkinek szavazója. Sosem leszek Fidesz-szavazó. De leszek másnak a szavazója. Annak, akinek terve van arra, hogy a Magyarországon haldokló ágazatokat feljebb hozza. Nem csodát várunk. Nem várunk megoldást egyik napról a másikra. De elvárjuk, hogy fejlesszék azt, amiben a világon utolsók között kullogunk. Elvárjuk, hogy a hozzá nem értő emberek ne szóljanak bele abba, amiről fogalmuk sincs. 

U.i.: Soha többé nem lesz és nem lett alacsony Sedanom.

WMN szerkesztőség