Akár egy vaníliarúdból font BDSM-korbács, olyan a Jókislány című film

–

Suttyomban orgazmus

Még el sem kezdődött a film, még sötét a filmvászon, de mi máris a házaspár, Romy (Nicole Kidman) és Jacob (Antonio Banderas) hálószobájában vagyunk, és fül-, majd persze szemtanúi lehetünk annak, ahogy elélveznek – egyszerre, ahogy a filmekben szokás.

Banderas szerető férjet alakít, akinek az odaadását egy kicsikét sem koptatta meg a közösen lehúzott két évtized. Kidman orgazmusa tökéletes, az arca szép, még közben is, a hangja izgató, a mozdulatai erotikusak. Ám, amint a férje kielégülve álomra hajtja a fejét, már szalad is át a másik szobába, hogy valóban eljusson a csúcsra. Rutinos mozdulatokkal kikeres egy BDSM-pornó-jelenetet, hasra fekszik a padlón, magához nyúl, majd amikor – immár valóban – elélvez, az arca eltorzul, a torkából pedig állatias hangok törnek fel. (Mint a legtöbbünknek, teszem hozzá gyorsan, mielőtt elrettenteném az ártatlan hajadonokat és azt képzelnék, ők csinálnak valamit rosszul.)

Vágy a normalitásra

Amilyen a szexuális életében, Romy ugyanolyan az élet többi területén is. Nagyjából mint egy TEDx-előadás: a könnyed, laza, mégis tökéletes felszín alatt grammra pontosan ki van számítva, alaposan be van gyakorolva minden, mérhetetlen tudatosság, és önfegyelem jellemzi. Az arca meg sem rezzen, amikor fájdalomcsillapítás nélkül beszúrják a botoxot, vagy a kamasz lányai élcelődését kell hallgatnia. Ahogy maga is megjegyzi: „Fejet fel, mosolyogj, ne mutass gyengeséget!” Hogy az életben (főképp a szexuálisban) más vágyai vannak, mint amiket művész alkatú, széplelkű férje ki tudna elégíteni, azt nem árulja el senkinek.

„Normális” akar lenni, jelentsen ez bármit is, és készséggel belenyomorítja magát egy tökéletesnek hitt létformába.

Hatalmi játszmák

E mögé a szinte makulátlan maszk mögé pillant be Samuel (Harris Dickinson), a frissen verbuvált gyakornokfiú. Neki még játék az élet, a vezérigazgató asszony szemtelen becserkészése is inkább a vadászösztönét izgatja fel. Hamar felismeri, hogy a mindenható vezető valójában arra vágyik, hogy vezessék, irányítsák. Kettejük kapcsolata olyan lesz, mint a tangó. Romy némi kezdeti ellenkezés után önfeledten adja át az irányítást a fiatal férfinak, térdel és szeret, illetve megfogadja: bármit megtesz, amit csak a másik kér tőle.

Vaníliarúdból font korbács

A rendező, Halina Reijn, a film hitelessége érdekében maga is sokat tanulmányozta a BDSM műfaját, a film azonban óvatos, és vanília lett. Az ominózus tejes jelenet igen jellemző az őszinte alkotói vágyra, hogy egy túlfűtött, a hatalmi viszonyok szexiségét bemutató alkotás szülessen, és hogy ez hogy néz ki aztán megvalósítva: Romy beugrik a bárba, ahol a kollégái lazítanak, velük együtt természetesen az új gyakornok is ott lebzsel. Mire a nő kettőt pislog, már ki is hozott neki a pincér egy pohár tejet. Elég Samuelnek csak egyet laposan odapillantania, és Nicole Kidman már le is húzta az italt mindenki nagy ámulatára. Ami persze…

átkozottul veszélyes, ha az ember laktózérzékeny, és ez esetben igazán nem lennék Romy helyében. De máskülönben nem tűnik nagyon vadnak.

A jelenet azonban érzelmileg is nagyon közel áll a forgatókönyvíró-rendezőhöz, ugyanis egy igen hasonló történt vele, ami inspirációul is szolgált. Ahogy az Indiewire-nek elmesélte: egyszer régen egy belgiumi előadás után egyedül ment be egy bárba, ahol összefutott egy nála legalább 15 évvel fiatalabb belga színésszel, aki aztán flörtölésképp egy pohár tejet rendelt neki. „Azt gondoltam, hogy ez egy hihetetlenül dögös dolog, és rendkívül bátor, úgyhogy meg akartam jutalmazni őt azzal, hogy megiszom az egészet.”

Ma én a szolga és te az úr

A filmnek határozottan nagy értéke a két főszereplő alakítása.

Nicole Kidman tényleg egészen zseniális, abszolút hitelesen tud egyszerre esendő, sérülékeny, ambiciózus, törtető, vágyakozó, dühös, megvető, gondoskodó, alárendelt és uralkodó lenni.

Méltó párja a fiatal Harris Dickinson, akinek elhisszük, hogy zsebre vágott kézzel leuralja a nála jóval idősebb, és hatalmi szinten is tőle beláthatatlan magasságokban lévő nőt. Dickinson is úgy tud homlokegyenest ellentétes arcokat felvonultatni, hogy azokat nem dobja le a karaktere. Az egyik pillanatban egy kutyaidomár határozottságával irányít, a másikban pedig előbújik belőle a magával is viaskodó, esendő lélek, akit az ember legszívesebben a karjába venne, és elringatna.

Színészből rendező

A holland forgatókönyvíró-rendező Halina Reijn színházi, televíziós és filmszínésznőként kezdte pályafutását, mielőtt átállt volna a kamera másik oldalára. Rendezőként a 2019-es Instincttel debütált, majd ezt követte a Bodies Bodies Bodies Bodies című horrorkomédiája 2022-ben, illetve a most bemutatott Baby girl, azaz Jókislány, amellyel úgy érzi, lehetőséget kapott arra, hogy a szexualitásról szóló, a hollandságából származó felszabadultabb elképzeléseit megmutassa a jóval visszafogottabb amerikai közönségnek – mondta el egy interjúban.

„Az életben minden a szexről szól, kivéve a szexet, ami a hatalomról szól” – ez az idézet volt a forgatókönyvéhez tűzve, amíg dolgozott rajta, hogy minden alkalommal emlékezzen rá mint a filmje kiindulópontjára.

Nem kell belehalni a szabadságba

Reijn a színházi szerepei okozta hiányérzet miatt is fordult azokhoz az erős női karakterekhez, akik végül meg merik élni a vágyaikat, és ez nem pusztítja el őket. „Valójában a legtöbb szerep, amit a színházban játszottam, szabadságot kereső nőkről szólt, akik ezt sosem kapják meg igazán – és furcsa módon mindannyian megölik magukat” – mondta, példaként sorolva Hamlet balsorsú Opheliáját, és Ibsen Hedda Gablerét. Így a filmjét figyelmeztetésként is készítette: meg akarta mutatni, milyen veszélyei vannak annak, ha megpróbálsz a tökéletesség maszkjával élni, elnyomva magadban a vadállatot, ami aztán egy nap mégiscsak felébred.

Intimitáskoordinátor nélkül egy csókot sem!

Reijn színészi hátteréből és az ebből jövő érzékenységből is fakadhatott, hogy a Jókislány forgatása során ő is intimitáskoordinátorral dolgozott együtt. „Mivel színésznő voltam, a biztonság mindig a legfontosabb számomra – mondta. – Sok férfi rendezővel volt tapasztalatom, akik North Face dzsekiben ültek fenn egy magas széken, miközben én a földön kúsztam-másztam. Ettől mindig nagyon bizonytalannak éreztem magam, kínos volt, hogy őszinte legyek. Úgy éreztem magam, mint egy nyílt seb.”

A rendező nem is akármilyen intimitáskoordinátort szerződtetett: Lizzy Talbot addig főleg harcos-verekedős jelenetek koreográfiáján dolgozott. „Kaszkadőrkoordinátor nélkül nem lehet bunyót csinálni. A színészeid megsérülhetnek, és az egész bénán fog kinézni kamerában. Ugyanez a helyzet a szexjelenetekkel. Nagyon hasznos, ha van valaki, aki ismeri az összes apró trükköt, és mindenkit biztonságban tud. Egy koreografált terv struktúráján belül a színészek elengedhetik magukat, és teljesen szabadok lehetnek. Vicces módon gyakran az intim jelenetekkel töltött napok a legtisztábbak. Persze, mindenki izgul, de azért felkészülten érkezik a forgatásra.

Azt akartam, hogy ezek a jelenetek hihetetlenül izgatónak tűnjenek, de egyúttal valódiak legyenek.”

És hogy sikerült-e, amire törekedtek az alkotók? Nem rossz film amúgy a Jókislány, még úgy is, hogy szerintem a legerotikusabb rétege inkább a zenéjében van. Ám a végén önkéntelenül felsóhajtottam: de jó lett volna, ha ez a film nem Hollywoodban, hanem, mondjuk, Francia- vagy Spanyolországban készül el. Vagy akár Hollandiában.

Fiala Borcsa