Megüt a 2 éves gyereked. Visszaütsz?

–

A reakciók után készült posztot (amelyben a szakértő kiemelt néhány kommentet) ITT tudjátok megnézni – ebben a tartalmat készítő gyerekpszichológus konkrét tanácsokat is mond arra vonatkozóan, hogyan lehet elkezdeni megtanítani az ilyen korú gyerekeket az indulatkezelésre. Ugyanis 

ha megüt a gyereked, és visszaütsz, attól nem azt tanulja meg, hogy nem szabad ütni. Azt tanulja meg, hogy visszaütni oké. És bocs, de nem, visszaütni nem oké. Akkor sem, ha mindkét szereplő gyerek, hát még akkor, ha az egyik felnőtt. 

Amellett, hogy tisztában vagyok vele: egy felnőttet kevesen tudnak úgy kihozni a béketűréséből, ahogy a saját tulajdon – egyébként imádott – gyereke (a legtöbbször más közeli családtagok még esetleg), de ez SEM legitimálja a fizikai erőszakot.

Ahogy a felnőtt-felnőtt konfliktushelyezetekben sem oké a szándékos tettlegesség, úgy az élet semmilyen területén nem az. Akkor sem, ha „ő kezdte”, ami tényleg óvodás szintre alacsonyítja le az egész diskurzust – és nem azért mondom a lealacsonyítást, mert lenézem az óvodásokat, hanem azért, mert tudom, hogy indulat- és konfliktuskezelésben mit lehet várni egy óvodástól.

Mindig nagyon megdöbbent, amikor egy felnőtt is ezt a szintet képviseli, ráadásul nevelési módszernek tekintve a törvény által is tiltott szülői fizikai tettlegességet. Nem azt mondom – ahogy a videóban megszólaló szakember sem –, hogy az egyszer előforduló fenékre ütés, pofon, kiabálás börtönnel sújtandó bűncselekmények lennének. Megesik, hogy az ember hibázik. De nagyon károsnak tartom, amikor valaki konzekvensen azt képviseli, hogy gyereket nevelő célzattal megütni minden esetben oké.

És ahogy a már említett videó alatti kommentekből kiderül: nagyon sokan vannak még, akik tudatosan nem akarják meghallani a törvényt (Magyarországon ugyanis 2005 óta törvény tiltja a gyerekbántalmazást), a tudományos érveket, az új kutatásokat, és feljogosítva érzik magukat arra, hogy a véleményüket tényként közöljék egy olyan témában, amelyben szakértők által hitelesített információk tömkelege érhető el. Ha ezek az emberek az élet más területein hisznek a tudománynak és elfogadják az új kor vívmányait, akkor ebben a kérdésben miért nem? 

Az ütés nyomot hagy – de nem fizikailag

Az ütés nem csak ott és akkor fáj a gyerekeknek. Ahogy dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakember fogalmazott korábbi cikkében: 

„Az erőszak mindig nyomot hagy. Mindig. Beég az emlékeinkbe, és muszáj kezdeni vele valamit. És persze, túl lehet élni (bármit túl lehet élni, amibe nem hal bele az ember). De a túlélés még nem feltétlenül az az élet, amire úgy egyébként születtünk. 

Ahogy a megragasztott porceláncsészén mindig látszódni fognak az apró repedések, úgy hagy nyomot a lelkünkön minden olyan eset, amikor épp az okoz fájdalmat, félelmet és sérülést, akit szeretünk, akiben megbízunk, akitől az életünk függ. 

A gyerekkori élmények pedig óhatatlanul mélyebb nyomot hagynak, ezért nagyon fontos, hogy mi történik életünk első 18 évében, és ezért elképzelhetetlenül lényeges, hogy a gyerekünk érzelmi biztonságát soha ne sértsük meg azzal, hogy bántjuk kézzel… vagy verjük szavakkal. [...] Az erőszaktól még senki nem kapott szárnyra, és ha felnőttként is emlékszünk még arra a pofonra, akkor az bizony komoly trauma volt. Bárhogy is érzünk ezzel kapcsolatban ma.”

Továbbá nagyon hiteltelen azt állítani, hogy valaki egy–öt vagy akárhány „iránymutató” pofonnak köszönhetően lett „rendes ember”, mert valójában nem tudhatjuk, hogy milyen ember lett volna a pofonok nélkül – az is lehet, hogy „rendesebb”.

Gyurkó Szilvi egy másik, szintén nagyon fontos cikkét is ajánlom a témában, amiből sajnos az is kiderül, hogy a gyerekek megütése nevelési céllal még mindig túl széles körben elfogadott Magyarországon – ahogy arra a már említett kommentek is rámutatnak a Gyermekpszichológusblog oldalán.

Nem megütni gyereket és nem közbeavatkozni fizikailag, két teljesen külön dolog

Sokan érveltek a kommentelők közül azzal, hogy az „iránymutató pofonnal” a fizikai veszély felismerésére nevelik a gyereket.   „Akkor hagyjam azt is, hogy égesse meg magát a sütővel, szaladjon ki az autók elé... stb?” – természetesen NEM. De egy háromévest elkapni, amikor nem áll meg a zebránál vagy egy egyévest indulat nélkül (vagy akár mérgesen, mert már 358-szor elmondtad) elvinni a forró sütőtől, nem bántalmazás, hanem egyszerűen a fizikai megakadályozása a nagyobb bajnak.

Ütéssel tanítani arra valakit, hogy nem ütünk (vagy amúgy bármi másra) azonban minimum kétesélyes, de inkább totális önáltatás. 

Biztos nagyon sok gyerek megtanulta a szüleitől kapott kurva nagy pofonból, hogy mit lehet és mit nem lehet csinálni, ha nem akarjuk felbosszantani úgy anyát vagy apát, hogy egy kurva nagy pofon legyen a vége. De pontosan ennyit, nem azt, hogy mit lehet és mit nem lehet csinálni (amikor anya vagy apa nem látja). 

Ráadásul a szülőket megütő gyerekek (akikről az indulatokat kiváltó videó szólt) általában olyan kicsik, hogy ők még ezt az egyszerű összefüggést sem látják rögtön, és vélhetően még be fognak próbálkozni ugyanezzel, ha mérgesek.

Mert az indulatkezelésre elsősorban saját példával tanítasz.

És igen, ez egy hosszú folyamat. De nem mindegy, hogy amíg eljutsz bizonyos pontokig, addig egy indulatait kezelni nem tudó gyerekkel, vagy egy indulatait kezelni nem tudó, ám megfélemlített gyerekkel maradsz-e ott. Ne legyenek illúzióid: az utóbbi nem a jobb verzió, hanem a rosszabb.

Azért sem érdemes felpofozni a gyereket: mert nem működik mint nevelési módszer

Tudom, vannak, akik legendákat mesélnek arról, hogy mi mindent tanultak meg egyetlen pofontól, de valójában szülőként, pláne kisgyerekes szülőként szerintem mindenki tudja, hogy 

nagyon kevés dolog van, amit a gyerekek gond nélkül megtanulnak első hallásra. A „bazdmeg”-en meg a telefonod nyitókódján kívül minden más fontos nevelési dolgot kismilliószor kell elmondani és megmutatni, hogy átmenjen.

Persze, lehet, hogy valamit a gyerek nem csinál meg másodszor a szülei előtt, mert felméri, hogy másodszor is pofon lenne belőle, de ez nem azt jelenti, hogy belsővé tette volna a retorzió mögött rejlő okot, és a pofon hatására egyetlen perc alatt elvégzett volna egy komoly agyi fejlődést és indulatkezelési munkát igénylő feladatot.

Készítettünk a Ki vele! sorozatból egy teljes epizódot az úgynevezett „atyai” pofonról, amit február 3-án láthattok a Viasat3-on (nézzétek meg, mert iszonyú izgalmas, és több nézőpont ütközik benne). Ebben a műsorban mondja el Gyurkó Szilvi, hogy 

a legjobban működő módszer, ami a gyerekverés ellen bevált, az egy krízisvonal – a szülőknek. Akik akkor, amikor iszonyú indulatosak lesznek, mert a gyerekek néha tényleg rettentő bosszantóak, fel tudnak hívni egy számot, és elmondhatják, mivel borította ki őket a gyerekük. 

A legtöbb esetben szerintem sem az a baj, hogy nem tudjuk szülőként, mit kellene mondani, milyen légzéstechnikákat kellene mutatni a gyerekünknek, hogy ő is kezelni tudja az indulatait, hanem az, hogy mi magunk akkor is eszköztelennek érezzük magunkat, amikor valójában lennének eszközeink – csak adott pillanatban nem tudjuk őket használni a dühtől.  

Azért is kell „irányba rakni” a gyerekeket, hogy ne nőjenek a fejünkre?

Erre számtalan ellenpéldát tudok hozni, az első én magam vagyok. Mivel a kilencvenes években nőttem fel, én is kaptam néhány „iránymutató” pofont, azért, hogy ne legyek olyan szemtelen. 

A szüleim nem értek vele célt, közel 40 évesen is pont olyan szemtelen vagyok, mint korábban, csak mivel nem egy 13 éves gyerek homloklebenye van a fejemben, már sokkal jobban tudom kezelni az érzelmeimet. Ez viszont sem időben, sem térben semmilyen összefüggésben nem volt a pofonokkal (évekkel később történt meg ez a fejlődés). És azt a tiszteletet, amit sokan szeretetteljes nosztalgiával emlegetnek a felnőtt világgal kapcsolatban, ami még jelen volt a „mi időnkben”, alapvetően a félelem és az azóta már felszínre került traumák mozgatták. Nem egyetlen (vagy x darab) pofon, hanem az egész oktatási és társadalmi berendezkedés (ami szerencsére ma már nincs, bár nyilván van más probléma helyette – de semmiképpen nem az, hogy talán már kevesebb szülő fegyelmez veréssel). Ennek a szuper tiszteletteljes világnak 

a mai harmincas és negyvenes generáció tagjai jelenleg is isszák a levét: járnak szakemberhez, ismernek fel pszichoszomatikus okból jelentkező, úgynevezett stresszbetegségeket. És közben hallgatják, hogy sokan visszasírják azt az időszakot. Hát, ha ennek pánikbetegség, reflux, aranyér, depresszió meg még ki tudja, mi a pár évvel későbbi ára, akkor ez tényleg egy szuper rendszernek tűnik. (Nem.)

De tény és való, hogy kevesebb volt a magát földhöz verő gyerek a boltban. Szülőként szerintem egy ilyen nehéz pillanatban a legrosszabb az elítélő tekintet, nem a gyerek úgynevezett hisztije. Ha több szülő kapna megerősítő, támogató pillantásokat, akkor könnyebb lenne nyilvános és otthoni helyzetekben is alkalmazni azokat a technikákat, amik valóban segítenek egy ilyen helyzetben. Ennek a folyamatnak a része az is, hogy sokan és sokszor beszélünk arról, hogy a pofon nem megoldás, és még csak nem is csökkenti a gyerekek életkorából adódó nehéz helyzeteket, csak gyorsabban lekeveri őket. Egyszerűbbnek tűnik visszaütni, és így tanítani meg, hogy mit nem szabad, mint 1500-szor elmondani és példát mutatni indulatkezelésből. Mégis érdemes az utóbbi utat választani.

Tóth Flóra