Hosszával és címszereplőjével nyomaszt a Nosferatu
A több mint százéves, fekete-fehér némafilm, a Nosferatu mai színes-hangos remake-jét elnézve, Drakula biztos forog a sírjában. Bill Skarsgård kaméleonszemű bohóc helyett Vlad Tepesként gázol át Németalföldön, emberen és szerzői jogon, hogy végre „karóba húzhassa” mátkáját. A mátka meg csőbe a kiszipolyozóját. Rossz az, aki rosszra gondol. Hidd el, ez messze nem egy „win-win” helyzet! Bányász Attila írása.
–
Egy álom vált valóra – a végeredményt tekintve ráadásul egy hagymázas rémálom! – azzal, hogy Robert Eggers a viking eposza után a német expresszionizmus viharos múltú ékkövéhez nyúlt. Igazán ráfért már a megviselt Nosferatura némi vérfrissítés, mert a feledés évszázados plakkja vonta be a vámpírfogakat, amelyek ma már szemet nem, legföljebb kontúrtalan árnyékot vetettek a társadalmi tudatra. És bár F. W. Murnau 1922-es némafilmje csupán „koppintás”, mint arra a Drakula írójának, Bram Stokernek az örökösei annak idején vérre menő jogi perekben igyekeztek rámutatni, egyben korát meghaladó klasszikus is, amelyet hiába tiltottak be, sőt próbáltak elpusztítani, hal(l)hatatlanságával is biztosította helyét a filmtörténelemben.
„Minden idők leghatásosabb némafilmjéhez” pedig csak olyasvalaki nyúlhat, aki az egyedi atmoszférateremtésben és a szürrealista nézőpontban is bizonyított: Eggers A boszorkánytól A világítótornyon át Az Északiig – a mitológia és a folklór elemeit becsempészve – fektette le a modern horror alapjait.
Az új Nosferatu mégis archaikusnak tűnhet, mivel egy gótikus történetet beszél el, a mellékkarakterek megalapozásával pedig
Eggers még jobban kibontja a világát, amelyben a címszereplő mintha elveszne.
A film sztorija hűen követi az eredetijét, amely – kisebb változtatásokkal (vonatkozik ez például a nevekre) – megegyezik Bram Stoker klasszikusával. Az újházas Thomas Hutter Erdélybe utazik főnöke, Knock megbízásából, hogy nyélbe üssön egy ingatlanüzletet Orlock gróffal, aki a németországi Wisborgban kíván letelepedni. Gyenge idegzetű feleségét, Ellent hátrahagyja a Harding család felügyelete alatt. Az ifjú asszonyt megnevezhetetlen borzalom kísérti álmaiban, és félti újdonsült urát az utazástól, de nincs mit tenni, ez az üzlet nagyot lendíthet a Hutter család szekerén. Thomasra azonban csak a földöntúli szörnyűség vár a Kárpátok bércei közt, amelyet akaratán kívül rázúdít Wisborgra, nem beszélve szeretett hitveséről.
A Nosferatu brutális nyitójelenete alig néhány perc alatt megágyaz a filmet körbelengő atmoszférának. Eggers stílszerűen, már az indításkor kimutatja a foga fehérjét. Szerencsére nagymértékben támaszkodhat production designer múltjára, akinek pont a koncepció megalkotása a feladata. Fölmerült, hogy az előző filmjéhez, A világítótoronyhoz hasonlóan ez is fekete-fehér produkcióként kerüljön a mozikba, hűen az eredeti műhöz, de egyrészt – meglepő módon – az tovább növelte volna a költségvetést, másrészt a színek így eszközként szolgáltak a hangulat és a feszültség fokozására. A Nosferatu költségei így is 50 millió dollárra rúgtak, ami szerzői filmként fehér hollóvá teszi.
A Nosferatu csak annyira lehet ijesztő, amennyire a címszereplője is az. Az 1922-es eredetiben a színész Max Schreck zseniális átlényegülése Orlock gróffá, valami egészen elképesztő. Nem véletlenül teremtette meg pont az ő alakítása a vámpírtoposzok alapjait. Schreck patkányszerű vámpírja (amelynek alapja minden bizonnyal az Orlock grófot kísérő pestisjárvány, amit a rágcsálók terjesztettek) és Lugosi Béla főuras Drakulája után,
Eggerséknek sikerült valami eredetivel előrukkolni: a Kárpátok arrogáns Vlad Tepesével, aki bocskoros nemesként olyan súlyos akcentussal bír, hogy minden kiejtett angol szóba undorral törli bele a nyelvét. Kétszer.
A Stephen King-féle Az után Bill Skarsgård újabb lidércet zsákolhat be remek alakításainak pantheonjába.
Azonban a filmet mégsem a címszereplő uralja, de még csak nem is a Hutter karakterét kitűnően alakító Nicholas Hoult, hanem a történet valódi főszereplője, a vámpír ellenpólusa, és egyben vágyainak tárgya, Ellen Hutter. Vanessa Paradise és Johnny Depp lánya, Lily-Rose Depp pedig anyait-apait belead a játékába: hol szende, hol őrjöng, hol gyönge, hol pedig a végzet asszonya. Mintha ezernyi nő bújna meg e filigrán testben. Ellen és Orlock gróf kapcsolatában nyoma sincs a Coppola-féle Dracula emberöltőkön átívelő szerelmének,
érzelmek helyett a szinte már vadállatias, erotikusan túlfűtött vágy dominál.
Ez a bestialitás a film lezárásában tetőzik.
A Nosferatut eleve belengi a determinizmus légköre, amelyre csak ráerősít, hogy a néző már ismeri a sztorit. Eggers cserébe alaposabban kidolgozta a mellékkaraktereket. A Harding család, akik vigyáznak Ellenre, míg Thomas Erdélyben tartózkodik, saját kis történetet kapott. Aaron Taylor-Johnson és Emma Corrin játéktere így nagyobb, akárcsak a Van Helsing alteregóját, von Franz professzort alakító Willem Dafoe-é. Ki is használják. Az őrület felé kacsingató ingatlanügynök, Herr Knock a gonosz szolgájává válik, így osztályrésze csak a bukás lehet: Stoker Renfieldjét megidéző karakterben Simon McBurney brillírozik.
A Nosferatu nyomasztó mozi.
Ez a deprimáltság minden egyes képkockáját megüli, mind a 133 percnyi játékidejét áthatja. Emiatt hosszúnak is tűnik, az ember szívesen rövidebbre szabná egy ollóval (vagy hamarabb pontot tenne a végére egy karóval). Beillesztve egy picivel több explicit jelenetet a grófnak, aki meglepően keveset szerepel. Nosferatu egy évszázad után visszatért, hogy a vérünket szívja. Vajon lesz-e annyira kommersz ez a szerzői film, hogy árnyékot vessen a popkultúrára?
Kiemelt képünk forrása: Universal Pictures