–

Mindig is az empátia segített át a legnehezebb időszakokon

Már a dackorszakban észrevettem, hogy ha a gyerek helyébe próbáltam képzelni magam, sokkal hamarabb megtaláltam a megoldást, amivel le tudtam nyugtatni az épp tomboló fiamat. Ám ahogy nőtt, úgy kezdtem el egyre inkább relativizálni a problémáit. Hiszen kilenc-, tíz-, tizenkét évesen már semmi nem indokolja az „ovis hisztit” – mondatják velünk a társadalmi berögződések, a belénk ivódott szokások és elvek. 

De mi van azokkal, akik nem férnek be a társadalom szabta jól ismert keretekbe? Mi van, ha a gyerek éjjel-nappal pattanásig feszül és a legapróbb dolog is azonnal a plafonig repíti? Mi van, ha minden unásig ismert szülői frázis ellenére úgy viselkedik, akár az űzött vad? Hogy mi van ilyenkor? Kétségbeesés. Kutakodás, egyik szakember, másik szakember, tesztek, konzultációk, közben a környezet szajkózza, hogy régen nem volt ilyen, hogy SNI, következetesség kell a gyereknek és máris nem lesz vele baj. Ez bizony nem könnyíti meg a helyzetet.

Ha végül megvan az irány, a gyerek hivatalosan is rajta van a spektrumon, és kapunk néhány kapaszkodót, hogy mire figyeljünk, azt hihetnénk, mostantól minden oké lesz. Ám nálunk valami mégsem stimmel. 

Azt mondja a szakember, különösen ügyelnünk kell, hogy katonás rend legyen körülöttünk, hogy kiszámítható napirend szerint éljünk, hogy a gyereknek az esti rutinon túl is legyenek biztos pontjai, amik ünnepektől és helyszínektől függetlenül stabilak – például minden délután legyen egy óra csendes pihenő, ami nem alvás. Ügyeljünk a táplálkozásra, hogy miből, mikor, mennyit adunk, vásároljunk táplálékkiegészítőt, kerüljük bizonyos ételeket. Azonban bárhogy igyekeztünk, nem vagy csak nehezen tudtunk megbirkózni a tanácsokkal.

Ostoroztam magam, hogy milyen anya az, aki képtelen azt a fajta rendet és napirendet megteremteni, amire a gyereknek szüksége lenne. Ha megszakadtam, akkor se ment. Nem tudtam összeegyeztetni a munkával, a programokkal, feladatokkal az új napirendet, és ami a katonás rendet illeti, az már akkor se ment, amikor még gyerekem se volt. 

Az önmardosásban eljutottam odáig, hogy lusta, szar anyának érezzem magam, amiért nekem nem megy, ami másoknak igen.

Egy nap viszont egy barátnőm kezembe nyomott egy könyvet. Első ránézésre csak egy ADHD-s gyerekek szüleinek szóló könyv volt a sok közül, de aztán lapozgatni kezdtem, hátha. És akkor egyszer csak ott volt egy fejezet arról, hogy ha nagyon nehezünkre esik megteremteni a gyereknek ideális feltételeket, érdemes utánanézni, nem érintettek-e a szülők is az ADHD-ban. Ez szöget ütött a fejembe, így elkezdtem utánaolvasni, milyen tünetei vannak a felnőttkori figyelemzavarnak.

Elmondani sem tudom, milyen érzés volt!

Mintha magamról olvastam volna 

Miközben valamit csinálok, mindig ötszáz másik dolog mocorog a fejemben, ezért állandóan feszült vagyok, mert úgy érzem, sehol nem teljesítek elég jól. Ha elkezdek valamit, megakasztom tizenkét mikroprojekttel, ezért szanaszét hagyom a cuccaimat, és végül semmit sem találok. Mérhetetlenül félek attól, hogy nem felelek meg, hogy nem szeretnek, ezért állandóan szerepet játszom, úgy teszek, mintha, hátha akkor könnyebben elfogadnak. Ebben viszont iszonyúan elfáradok és persze csak erősítem magamban a fals feltételezést, hogy magamért nem szeretnének úgy. Étkezni egyáltalán nem tudok rendesen – általában megfeledkezem róla, és csak akkor eszem pár szelet sajtot, felvágottat, amikor már kopog a szemem az éhségtől. Akkor eszem normális ételt, ha más is van itthon, egyébként képes vagyok totálisan elfelejteni. Mindemellett elég komoly szenzoros érzékenységem van, nehezen viselem a zajokat, bizonyos textúrákat, szagokat. Amiben pedig mindez a sok dolog kicsúcsosodik, az a bennem folyton forrongó tűz: bármikor kész vagyok felrobbanni, kiabálni és/vagy sírni. 

Azt hittem, csak rossz a természetem. Hogy nehéz személyiség vagyok, rigolyás alak, akinek csak meg kellene erőltetnie magát.

Lenyomtam a torkomon az ételt, amit majdnem kihánytam, szó nélkül elmentem az adventi vásárba, ahol lábon kihordtam a pánikrohamot. Profin megtanultam álcázni, szóval ha épp szorongós, pánikolós napom volt, a munkahelyemen sem vették észre, mert csak annál szélesebbre húztam a mosolyom. Ha itthon felcsattantam és kiabáltam, elintéztem annyival, hogy bassza meg, de gáz vagyok, nem kerestem okokat. Soha nem jutott eszembe, hogy van egy egységes ernyő, ami alá beférnek a furcsa és zavaró dolgaim, az meg pláne nem, hogy az ernyő hasonló lehet a gyerekeméhez. Szépen összeállt a kép.

Balatoni József: Két tartalmas és nyugis hét suli nélkül

WMN Life – 2024. december 27. – BJ

Sokkal jobban értem a gyerekem, mint amennyire valaha gondoltam

Amióta felismertem a helyzetet, egészen más szűrőn át látom, hogy milyen a gyerekem számára, amikor épp rajzol, én pedig rászólok, hogy ne felejtse el a leckéjét. Úgy ordít fel, mint akit tüzes vasvillával szúrtak meg. Hát persze, mert hozzám hasonlóan neki is olyan zaj és forróság van a fejében, mellkasában, mint nekem, és nyilván felrobban, ha zargatom, amikor végre épp fókuszál valamire. Ugyanezt érzem, amikor ülök a gépnél, dolgozom és megszólal a férjem, hogy mit vegyen a boltban, vagy ha a gyerek felkiált, hogy unatkozik.

Már értem, hogy ez a zaj a fejében az oka annak is, hogy szinte csak ordítva és hadarva tud beszélni, hogy már az utca végéből hallom, amikor megyek érte az iskolába. Túl kell kiabálnia a hangokat a fejében, és gyorsabban száguldoznak a gondolatai, mint ahogy ki tudná őket mondani, ezért hadar.

Máshogy látom, hogy mindenét elhagyja, hogy amikor átöltözik, a levett ruhákat véletlenszerű helyekre dobja, mondván, hogy a végén majd összeszedi és a szennyesbe dobja, de mire odáig eljutna, már elfelejti, mert talált magának egy mikroprojektet, ami elvonta a figyelmét.

Rengetegen mondták, hogy kizárt, hogy a gyerek rajta lenne a spektrumon, hiszen házon kívül csak annyi tűnik fel, hogy sokat beszél és nagyon hangos. De

amióta összeraktam, hogy én mennyire képes vagyok a másoknak megfelelő szerepet eljátszani, hogy aztán otthon összeroskadjak a kimerüléstől és a felgyülemlett csalódásoktól, máris tökéletesen megértettem, miért kevésbé látható a fiam problémája az itthoni környezeten kívül, és miért tikkel a suliból hazafelé vezető úton.

Mióta jobban értem a gyereket, teljesen máshogy szólok rá/hozzá

Ha épp erősen fókuszál valamire, nem zavarom, csak ha muszáj. Ha pedig muszáj, bocsánatot kérek és jelzem, hogy tudom, épp nagyon benne van valamiben, de ezt és ezt meg kell csinálni, és ígérem, utána nem békén hagyom. Nem kérem számon már, ha elhagyja a kesztyűjét, inkább befűzöm a kabátja ujjába, az iskolatáskában mindennek kijelölt helye van, hogy könnyebben megtalálja a dolgait. Próbálom sokkal több humorral kezelni a rendetlenségünket, ebben a párhuzamot neki is jeleztem, és amióta ebben közösen osztozunk, sokkal szívesebben és könnyebben pakol velem, sőt már nélkülem is. 

Hiába igyekeztem mindig empátiával közelíteni a gyerekhez, a berögzült társadalmi normák, szokások nem engedték megérteni a neurodivergencia lényegét, olyannyira, hogy észre se vettem a saját érintettségemet. Amióta viszont helyére illesztettem a kirakós darabkáit, sokkal könnyebben találunk szavakat egymással. 

Nem fogom mindenre feltartani az ADHD-kártyát, egyáltalán nem ez itt a lényeg. Sokkal inkább az, hogy

mindaz, ami eddig kizárólag küzdelmet jelentett az életünkben, az most közös nyelvvé vált. Már kevésbé érezzük magunkat sérült árunak, kevesebb a feszültség és a nyűgösködés, több a megértés, az empátia, így az alaptünetek is gyengébbek. 

Hamarosan együtt megyünk családterápiába, hogy szépen kisimogassuk a maradék ráncokat, és hosszú idő óta először azt érzem, nem reménytelen a helyzet. Jól lesz a gyerek, jól leszünk.

WMN szerkesztőség

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / David Laurens