„Találtunk magunknak kalandokat, és azok mentén haladtunk”

–

János törzshelyén találkozunk egy hűvös őszi délelőttön. Nincs mit tenni, be kell vallanom magamnak: izgulok. Most mégiscsak személyesen megismerhetem Kulka Jánost, a művészt, az embert. Amikor odaér, éppen olyan kedvességet és nyugalmat sugároz, ahogyan ti – akik valaha láttátok színházban, filmen vagy interjúkban mesélni – biztosan mindannyian képzeltek róla.

Ha vannak pillanatok, amiket igazán nagyon szeretek a munkámban, azok a hasonló bizonyosságok: amikor valaki a művészetén túl nem árul el túl sokat magáról, de mégis annyira önazonosan él és alkot, hogy egyszerűen ő az, és kész. Nincs kérdés vagy meglepettség vele kapcsolatban. Aztán befut Dorka, határozottan és mégis légiesen, a szokásos mosolyával: ők ketten pedig máris elkezdik megbeszélni az éppen aktuális dolgokat. Mint kedves ismerősök. Mint alkotótársak. Mint igazi jóbarátok.

Széles-Horváth Anna/WMN: Ha rátok néz az ember, már látja, mennyire összeszokott, jól működő páros vagytok, akik akár pillantásokból is értik egymást. Egy könyv születése nagyon intenzív és bensőséges közös munkát kíván meg. Miért éppen Dorka volt az, akiről úgy érezted, nem lesz nehéz hasonlóan közel engedni?

Kulka János: Dorka kedves, és jól ír. Öt írójelöltet mondott a kiadó. De azt mondtam: nem. Egyiket ezért, a másikat azért nem.

Gyárfás Dorka: A Corvina Kiadó beszélte rá Jánost, hogy bólintson rá a könyvre, előtte már több helyről is keresték. Aztán váratlanul megkérdezték tőlem: írnám-e én. El sem tudtam hinni!

K. J.:

Egyszer csak felébredtem álmomból: Gyárfás Dorka! Küldtem is éjjel az üzenetet. Csodálatos volt.

Sz-H. A./WMN: Dorka, te éppen előtte léptél hátrébb a WMN-től, ahol felelős szerkesztő és újságíró voltál, és nyitottál más feladatok irányába. Úgy képzelem, olyan érzés volt a megkeresés, mintha összeállt volna, miért súgták az ösztöneid ezt az előzetes döntést.

Gy. D.: Őszinte leszek: bármikor érkezik ez a felkérés az életembe, azonnal mentem volna, annyira sokat jelentett nekem. Szerencsés helyzet volt mégis, hogy amikor megtörtént, azt mondhattam: akár már holnap tudom kezdeni. Nem csak a rászánt idő miatt, jót tett magának az írás folyamatának, hogy nem vagyok már benne a napi tartalomgyártásban. Nem kellett mindennap kiadnom magamból az összes kreatív energiát, tudtam erre fókuszálni. Március végén beszéltünk először, és július végi határidőt kaptunk. Nem volt sok időnk, de mindketten azt mondtuk, belevetjük magunkat. János részéről is nagy energiabefektetést kívánt meg a munka.

Sz-H. A./WMN: Egy önéletrajzi vagy portrékönyvben általában a főszereplő maga meséli el az élete különböző szakaszait az írónak, aki emiatt, mondhatjuk, a hőse szemével lát rá a könyve alanyára. Mivel János afáziával él, ti nagyon sok időt töltöttetek jóbarátok társaságában, hallgattátok meg az ő emlékeiket, utaztatok velük együtt fontos helyszínekre a fél év alatt. János, értek meglepetések saját magaddal kapcsolatban, miközben mások meséltek rólad?

K. J.: Tíz százalékban meglepődtem. Tibi mondta (művésznevén Fekete Ernő – a szerző), hogy nagyon féltem a szövegtől. Hogy elfelejtem. Erre nem emlékeztem. Csákányi (Csákányi Eszter színésznő, Kulka János egyik legjobb barátja – a szerző) meg mondta valamire: „Dehogy a stroke!”

Gy. D.: Igen, amikor János azt mondta, „idegen vagyok magamnak”, Eszter legyintett: „Ez nem a stroke, hanem az öregedés.”

(mindketten nevetnek)

K. J.: Janina, a nővérem is meglepett. Ahogy mondogatta az emlékekre: nem így volt, nem úgy volt.

Sz-H. A./WMN: Dorka, te hogyan élted meg ezt a párhuzamos közlést: ahogy János fogalmazta meg önmagát, és ahogy a többiek?

Gy. D.: Az egészet valahogy oldalról néztem végig, és hatalmas élmény volt. Megtanultam, milyen nagy ajándék egy témában, egy portréban úgy elmerülni, hogy ránézhetsz több nézőpontból, és ez alapján állhat benned össze a kép.

A végén pedig nem kell sem felcímkézni, sem skatulyába tenni. Egyszerűen csak hagyni, hogy egy embert mindenféle helyzetben és szögből láss, és ez hasson rád.

Sz-H. A./WMN: Engem meglepett, János, mennyiszer kimondod a könyvben, hogy sznob vagy, vagy gőgös vagy. Közben senkitől nem hangzik el rólad hasonló, pedig nem udvarolnak körbe az igazi barátaid: mindenki teljesen őszintén beszél.

K. J.: Ez egy kattanásom nekem. Én sem értem, miért. Sznob vagyok. Gőgös vagyok.

Sz-H. A./WMN: Szerintem, aki sznob meg gőgös, az nem mond ilyet. Észre sem veszi, hogy az.

K. J.: Lehet. (vállat von; Dorka közben egyetértően bólogat)

Sz-H. A./WMN: Tizenegy éve találkoztatok először egy interjú kapcsán, mégis eddig a közös munkáig nem tartottátok a kapcsolatot. Hogyan emlékeztek vissza a legelső beszélgetésre kettőtök között?

Gy. D.: Akkoriban több interjút is készítettem a Playboynak, és felkértek, hogy beszélgessek Jánossal egy nagyinterjú keretében. Komoly cikket kell elképzelni, nyolc-tíz oldalas anyagot, ami tényleg részletesen mesél az alanyról. Emlékszem, nagyon izgultam, és úgy éreztem: még az a szerencse, hogy nem most kell kezdenem a felkészülést, hiszen tizenéves koromtól járok színházba, ezért teljesen tisztában voltam János pályájával. Nagyon jó élmény volt a találkozás, de álmomban sem mertem volna azt gondolni, hogy számára is emlékezetes lehetett.

K. J.: Az volt!

Gy. D.: Emlékszem, el kellett hogy kísérjelek a fotózásra, és ott szamurájnak öltöztettek.

K. J.: De jó volt!

Gy. D.: Utána leültünk beszélgetni egy étteremben, és ott megkérdeztem tőled a végén: hogyan lehet így élni? Hogy mindenki tudja, ki vagy. Te meg azt felelted: 25 alatt már senki sem tudja. Aztán búcsúzásnál fejébe húzta a baseballsapkát, és együtt kiléptünk az étteremből. Én még visszanéztem az ablaküvegen keresztül a helyre, és láttam: mindenki leesett állal nézi, hogy ott megy „A Kulka”. Úgy éreztem: ez igen, János az igazi sztár, miközben igazi művész is. Nem sok ilyen akad nálunk. De hogy ez neked jelentett valamit… azt nem hittem.

K. J.: Pedig sokat jelentett. Elolvastam az interjút. Azonnal válaszoltam: ez jó. Nem változtattam semmit. Aztán tizenegy évig nem beszéltünk.

Gy. D.: Néha összefutottunk, akkor mosolyogva, kedvesen köszöntél.

Azért is mesélem el szívesen ezt a történetet, mert hátha jó üzenet mindenki számára: sohasem tudhatod, hogy egy dolog mit hoz majd később az életedbe. Minden aktuális feladatot megéri a tudásod legjavából csinálni, beleadni a teljes jóindulatod és elhivatottságod, mert bármi kisülhet belőle.

Sz-H. A./WMN: Színészként milyen meghatározó emlék fűz Jánoshoz?

Gy. D.: Több is, de tény: velem tényleg megfordult a világ, amikor a Csárdáskirálynőben láttam kiskamaszként. Életem egyik legfontosabb előadása lett, emlékszem, a tesómmal még videóra is vettük, amikor leadta a tévé, és visszanéztük vagy százszor. Komolyan beépült a személyiségembe ez az élmény. Ahogy János dülöngélve énekli, hogy Az asszony összetör… (nevet)

János dúdolni is kezdi a dalt azonnal.

Sz-H. A./WMN: Megkaptátok a körülbelül féléves határidőt a könyvre: ezután hogyan vágtatok bele? Szabad kezet kaptatok a kiadótól a tartalmat, a szerkezetet tekintve?

Gy. D.: Azért is életre szóló élmény ez a könyv, mert mindenkitől teljes bizalmat kaptam. Jánostól és a kiadótól is: ez olyan ajándék, ami lehet, csak egyszer van egy életben.

K. J.:

Itt beszéltük meg először – mutat körbe a kávézóban János. Mondtuk, hogy kalandok kellenek.

Gy. D.: Igen, amikor először találkoztunk a könyv miatt, megbeszéltük, hogy keresünk magunknak élményeket, és azok mentén haladunk. János akkor rögtön javasolta: menjünk el a Pikler Emmi Csecsemőotthonba, ami ma bölcsődeként működik (nyolcnapos korában adták be ide, és csak kilenc hónaposan adták vissza szüleinek). Ez a látogatás tartalmilag nagyon gazdag élményt adott, éreztem, azonnal a mélyébe kerültünk: visszamentünk János csecsemőkorába, megkaptuk a füzeteket, feljegyzéseket róla. Láttuk, honnan indult az élete. Ezután már tudtam, ezen az úton kell maradni, és mindig csak egy lépéssel terveztem előre. Jánossal pedig megbeszéltük ezt a következő lépést. Felkínáltam több opciót.

K. J.: Én meg mondtam, hogy nem. Pécsre nem megyünk. Kaposvárra nem megyünk.

Gy. D.: Sokszor mondtál nemet. Csak ahová szerettél volna, oda mentünk.

K. J.: Mindig jó volt.

Gy. D.: Egyszer sem volt krízisünk.

K. J.: Soha.

Egymásra mosolyognak, összenéznek, összebújnak. Jó a közelükben lenni. Nagy köztük a szeretet.

Sz-H. A./WMN: Akkor most reméljük, nem marad ki megint tizenegy év.

K. J.: Neeem!

Gy. D.: Mondtam neki, engem már nem tud kirúgni.

Nevetnek.

K. J.: Jó ember vagy. Jaj, ne pirulj.

Sz-H. A./WMN: A könyv mégsem a csecsemőkorral indul, hanem a nappal, amikor új időszámítás kezdődött az életedben. Megtörtént a stroke, amelynek következménye lett az afázia. Erről így fogalmaztál: „Belül mindent tudok, de kifejezni, kimondani, leírni nehéz.” Nem tudott nem megérinteni a párhuzam, amikor arról olvastam, gyerekkorodban viszonylag későn kezdtél beszélni, akkor viszont folyékonyan: mint aki belül már rég tud mindent, csak addig épp nem akarta vagy nem tartotta lényegesnek hangosan is kifejezni.

K. J.:

Foszlányok maradtak róla. Ahogy hallgattam apám. Hallgattam anyám. (eljátssza, ahogy beszélnek hozzá és ő bólogat) Aztán egyszer csak azt mondtam: sziasztok, itt vagyok. Csak figyeltem.

Gy. D.: Szemlélődtél.

Sz-H. A./WMN: Milyen érdekes, ebből is mennyi minden benne van a színészetben: megfigyelni másokat és a mélyére látni a személyiségüknek. Csak ezután lehet eljátszani őket.

K. J.: (nevet) Egy színész vagyok.

Sz-H. A./WMN: Született színész.

K. J.: Ösztönösen nézem az embereket. (gondolkodik; hosszabb szünetet tart) Ez nagyon ritka betegség. Az afázia. Nem is hallottam róla.

Gy. D.: Igen és mielőtt te kiálltál, az emberek többsége ugyanígy volt ezzel. Mindig lenyűgözött, hogy te nyíltan beszéltél erről: ez nem általános. Miért álltál ki vele?

K. J.: Nem tudom. Tényleg nem tudom.

Gy. D.:

Persze, te másban sem bújsz el. János semmiben sem bújik el. Ez bátorság.

Bólogatunk. János mosolyog, de azért a szemével jelzi: elég volt ennyi szép szó róla.

Sz-H. A./WMN: Szeptember végén mutattátok be a Halál Velencében című előadást, amelyben egy karmestert játszol, aki felvételről hallgatja Thomas Mann azonos című művét, és miközben azt látjuk, hogyan hat rá ez a szöveg – ami kapcsán nem tudjuk, van-e érintettsége vele kapcsolatban, ismerős-e benne, vagy egyáltalán mi hozzá a viszonya –, élete utolsó koncertjét kési le. (A novellát korábban Kulka János olvasta fel hangoskönyvben, ezt használják az előadásban – a szerző.) Olvastam kritikákat és nézői véleményeket róla: közös pont volt bennük egy gondolat, amit Dorka is megfogalmaz a könyvben. „Gesztusok és mimikák végeláthatatlan tárháza, ami János rendelkezésére áll.” Az afázia mindenképpen nagyon nehéz helyzet, de elgondolkodtam, milyen érdekes, hogy a hivatásod miatt te sokkal kifinomultabban tudsz kommunikálni szavak nélkül. Milyen élmény volt ez a munka?

K. J.: Nagyon jó volt ez a bemutató. Jó a darab. Természetes ott lenni, jól érzem magam. Tudok mesélni a szememmel. A mozdulatokkal.

Gy. D.: Szerintem filmet kellene belőle csinálni.

K. J.: Igen, én is ezt mondom.

Gy. D.: Egyértelmű, hogy János arcára fókuszálva ez varázslatos lenne. Már amikor láttam a fotókat az előadásból, akkor gondoltam, hogy „te jó ég, mennyiféle arca van!”. Amikor megállapodtunk a könyvről, gondoltam is rá: lehet, hogy dokumentumfilmet kellene inkább készíteni, mert János arca mennyivel többet mond el, mint pusztán szavakkal. Végül a kiadótól kaptam egy kamerát, amivel felvettem több beszélgetésünket. Bár nehéz volt egyszerre benne lenni és forgatni is, de írás közben jót tett, hogy vissza tudtam nézni János mimikáját, gesztusait. Ezek a felvételek nem lesznek sehol nyilvánosak: nekem kellettek, hogy lássam utólag is, mi suhant át az arcán adott pillanatban.

Sz-H. A./WMN: János, a könyvben többször utalsz rá, hogy a stroke előtt érezted már, kicsit belefáradtál a sok feladatba. Sohasem jó kérdés a „mi lett volna, ha”, de szerinted eljött volna a pont, amikor megállsz pihenni?

K. J.: Nem tudom. Nagyon sok szorongás volt bennem. Nehéz megállni.

Gy. D.: Nagyon nehéz változtatni: valójában mindannyian megvárjuk az utolsó figyelmeztető jelet, ami már nem ad választást. A legtöbben teljesen elmegyünk a falig.

Sz-H. A./WMN: A könyvnek számomra még egy fontos témája van, ez pedig a barátság. Az igazi, ami nyers, őszinte, de épp ezért nagyon biztonságos. Mindig ez jellemezte a baráti kapcsolataidat?

K. J.:

Nem mindenkit. Sokan voltak ismerősök, érdekből is. Régebben sokat voltam egyedül. Szöveget tanultam, próbáltam, játszottam mindennap. Egy-egy baráttal telefonáltam. Ők a könyvben régi barátok.

Sz-H. A./WMN: Ezek a régi barátságok most szorosabbak lettek?

K. J.: Igen, talán. Kevés barátom maradt.

Gy. D.: Nem is fér el több barát az ember életében. Az a csúcs, ha van három-négy igazán jó barátod.

K. J.: Így van, pontosan.

Gy. D.: Ha az embernek ennyi és ilyen barátja van, mint Jánosnak, akkor az egy jól sikerült élet. Plusz egy ilyen testvére.

K. J.: (nevet és bólogat)

Sz-H. A./WMN: A könyvben Dorka elkísér egy fellépésre a Müpába, ahol Tövisházi Ambrus és Tariska Szabolcs neked írt dalát, a Pálmaszívet énekled. Nehéz elindulni és várakozni, de mégis igent mondasz, és a színpadon kérdés nélkül megtörténik a varázs. Mire mondasz igent, akkor is, ha nem egyszerű végigcsinálni?

K. J.: Nem szeretem, ha valaki erőszakos. Oda már nem megyek. Ez a dal, ez a fellépés jó volt.

Gy. D.: János ebben úgy működik, mint utoljára talán gyerekkorunkban tudtunk: nagyon erősen érzi, ha valakiből negatív energia árad, vagy erőszakkal hívja, és attól ódzkodik. Belevitték néha hasonló együttműködésbe, de nem jó emlékként maradt meg számára, ezért ma már igyekszik ezeket határozottan elkerülni. 

Sz-H. A./WMN: Az éneklés más, mint a beszéd: megkönnyíti esetleg a dallam a szavak egymás utánját?

K. J.: Inkább, ha van előttem szöveg. (közben mutatja a képzeletbeli lapot, és eljátssza, ahogy arról énekel. Dalra is fakad) Szöveggel könnyebb.

Gy. D.: A Halál Velencében előadás végén viszont felolvasol egy nem is egyszerű részt. Az milyen?

K. J.: Idegen érzés. Hosszú-hosszú mondat. Nagyon-nagyon hosszú.

Sz-H. A./WMN: Izgulsz előtte?

K. J.:

Soha. Megnyugodtam. Mindegy, mi lesz, improvizálok. Felkelek, csinálok valamit.

Sz-H. A./WMN: Érdekes, pedig ahogy mesélték, régen izgultál a szöveg miatt.

Gy. D.: Ez milyen jó! Ide kellene eljutnia mindenkinek, így menni a színpadra. Mi történhet? Úgyis megoldom.

K. J.: Tegnap álmodtam. Színházról, persze. Játszottam valami vendégjátékot vidéken. Kováts Adél volt benne, az első felvonás lement. A második felvonásban összezavartam a szövegemet. Nagy hallgatás. Kováts Adél nézett rám. Szörnyű volt. Felébredtem. Szörnyű volt.

Gy. D.: Pedig mi történt volna? Kováts Adél kisegített volna valamivel.

K. J.: Igen, biztosan.

Sz-H. A./WMN: Mondod a könyvben, hogy amikor A játszma című filmben visszanézted magadat, úgy érezted: rossz voltál. Mind tudjuk, hogy ez nincs így, de valamiért azt érzem, te korábban is elég kritikus lehettél önmagaddal. Ez nem a stroke következményeivel függ össze.

K. J.: Igen, nagyon kritikus voltam. Ha visszanéztem stábvetítésen a rendezővel, operatőrrel, soha nem tetszett.

Gy. D.: Melyik filmeddel vagy mégis elégedett?

K. J.: A vizsga, A berni követ, A játszma és a Félvilág. 
Sz-H. A./WMN: Ha viszont most a színpadon elmúlt az izgalom a szöveggel, akkor lehet, egy filmet is már végig tudnál nézni úgy, hogy azt mondod: jó voltam.

K. J.: Ez jó! Annyira sok kedvem van a filmhez.

Gy. D.: Rosszkor jött nagyon, ami a filmfinanszírozásban zajlik, hogy a filmszakma jelentős része feketelistán van. De Csuja Laci (a Halál Velencében rendezője, filmrendező – a szerző), talán még pénz nélkül is megcsinálná mozivászonra.

Sz-H. A./WMN: Szoktad érezni, János, hogy ez a része nem hiányzik az egésznek: azon izgulni, hogy mi történik a színházi és filmes világban?

K. J.: Híreket mindennap olvasok. Szörnyű a világ. Elfásulnak az emberek. Nem tudom, mi lesz így.

Sz-H. A./WMN: Most, hogy több időt töltesz befele nézve, egyébként fontosabbá válnak az emlékek?

K. J.: Nem hiszem. Nem érzem ezt. Állandóan gondolkozom, de nem ezen.

Gy. D.: Nem látom rajtad, hogy nosztalgiáznál.

Sz-H. A./WMN: Akkor valójában még nagyon fiatal vagy. Nem is volt igaz az a mondat az öregedésről. Aki idősödik, egyre többet gondol vissza a múltra.

Gy. D.:

Inkább annak a bölcsességét érzem Jánoson, hogy sokkal kevesebb is elég az élethez, mint hisszük. Elég néha csak nézni a faleveleket.

K. J.: Elég. Mindenkinek jót tenne. 

Gy. D.: Vannak ilyen emlékei a Pikler Emmiből is. Hogy csak nézte a leveleket, és kész. Nem ez a legmagasabb tudatszint?

K. J.: Nem beszélek sokat. Szemlélődöm.

Sz-H. A./WMN: Persze. Született színész vagy.

Széles-Horváth Anna