A földi istennő státusz kimerítő és megterhelő – 180 éve született Sarah Bernhardt színésznő

–

Pedig hogy nagy színésznő, sőt a legnagyobbak egyike volt az 1844. október 22-én Párizsban világra jött Rosine Bernardt, az vitán felül álló színháztörténeti tény. Amiként az is, hogy a drámairodalom megannyi nagy női főszerepe mellett a művésznő Hamletként is diadalmaskodott, Edmond Rostand pedig a múlt századfordulón egyenesen számára írta A sasfiók nevezetes (nadrág)címszerepét. Csakhogy mindez mára alig több lexikális adatnál, fájdalmas bizonyságául annak, hogy a színészi halhatatlanságról a hangosfilm térhódítását megelőző korszak kapcsán igen korlátozott értelemben lehet csupán beszélni.

És mégis – Sarah Bernhardt nevét mindmáig emlegetik hazájában és szerte a nagyvilágban egyaránt. Életrajzi regények, bulvárdarabok, bazsarózsák meg édességek őrzik a nevét és idézik meg az alakját, immáron 101 évvel a halála után is. Mert a színpad egyeduralkodó császárnőjének volt egy, a drámabélieknél sokkalta maradandóbb szerepe és alakítása: maga az isteni Sarah. Egy kurtizán gyermekéből nagy színésznővé válva, kikeresztelkedve, meggazdagodva, szobrászként is tevékenyen, s nem mellesleg a férfiak által szexuálisan is uralt színházi világ erőviszonyait saját maga körül radikálisan átrendezve,

Bernhardt megteremtette a modern díva-celeb (egyik) legelső mintapéldányát.

Imponáló, aprólékosan kidolgozott és jókora statisztériától környezett alakítás volt ez, és a díva entourage-ához gyakorlatilag egy komplett, habár igencsak változó összetételű állatsereglet is tartozott. Sarah egzotikus menazsériájában farkaskutya, gepárd, valamint aligátor, óriáskígyó és teknősbéka is akadt, jóllehet a felelős állattartás nem volt éppenséggel a művésznő erőssége, hiszen például az Ali-gaga nevű krokodil halálát a felettébb egyoldalú, tejből és pezsgőből álló étrend okozta.

Ám az állatok csupán a kíséret töredékét alkották, s hogy ilyesformán a dívával való találkozás milyen tömény élményt is jelentett, arról a századvég magyar dandy-írója, a legelőkelőbb körökbe is saját jogán bejáratos Justh Zsigmond kínál beszámolót. Ő 1888-ban, miután a díva előtermeiben találkozott pincsikkel és macskákkal, vénasszonyokkal, színésznőkkel és inasokkal, a következőképp keríthetett sort megismerkedésére Bernhardt asszonnyal:

„Az ebédlőben. Egy óriási asztal tele ételmaradékkal, úgy látszik, ezek mind a reggelitől jöttek. Az asztalfőnél egy gótikus trónszékben Sarah – a senkihez sem fogható. Fehér selyem preraffaelisztikus selyem neglizsé, arannyal hímezve. Fején egy aranysál.

Sokkal szebb, érdekesebb és fiatalabb, mint a színpadon. Gyönyörű hosszú szempillák, bársony lágyságú tekintet. Mindene fáradt, lágy és stilizált. Egy álom!

Egyik oldalán egy öregebb dáma, ki autográfot kér tőle, e mögött egy inas, ki tálcán kávésfindzsát tart. Másik oldalán egy másik öregasszony, ki keresgél az asztalon. Előtte egy csomó újság, egy virágbokréta, egypár levélpapír.

Aranyhangján fogad engem. Frázisok, de – à l la Sarah Bernhardt. Leülök vele szemben. Minden percben megzavar valaki.”

A találkozás ünnepélyességéhez és szertartásosságához persze az is odaértendő, hogy Justh naplójában már a megelőző napokban-hetekben is az isteni Sarah volt az egyik állandó téma. Merthogy Párizsban tényleg mindenki róla beszélt: túl a színpadi győzedelmein ekkoriban épp arról, hogy egy szem fiát, a törvényes kapcsolaton kívül született Maurice-t miként házasította össze egy festőként is aktív lengyel hercegnővel.

Sarah ugyanis örökkön téma volt: hol a szerelmi élete, hol a vegetarianizmusa, hol meg épp a színpadi ruhaválasztásai okán. Több arisztokrata, marsall, diplomata és egyéb szerető után a díva 1882-ben egy magánál bő évtizeddel fiatalabb férfit vett férjül, akiből aztán megkísérelt színészt is faragni – e tetteivel inkább akarva, mint akaratlanul érzékeltetve, hogy mennyire maga mögött hagyta kora konvencióit és erőviszonyait.

Ám amíg szerelmi és szakmai téren nyíltan nemigen követhették őt kora hölgyei, addig színpadi és civil ruhaviseletét lelkesen másolták a nők – és akár még a férfiak is. Így amikor 1882-ben a Victorien Sardou által szolgálatkészen és menetrend szerint legyártott újabb címszerepében, Sarah mint Fedora orosz hercegnő a két oldalán bevasalt, széles karimájú puhakalapban jelent meg a dráma egyik jelenetében, akkor ez rögtön divatot teremtett. Méghozzá olyat, amely nemcsak e kalaptípus máig használatos elnevezését, a fedorát vitte be a köztudatba, de amely utóbb – a leendő VIII. Eduárd közbejöttével – a férfiviseletet is meghódította. 

A tudatosság és – ezzel összefüggésben – a mesterkéltség, amellyel Sarah Bernhardt betöltötte a maga színpadi és színpadon kívüli szerepkörét, a földi istennő státuszát természetesen igencsak kimerítő és megterhelő lehetett. A díva és környezete számára egyaránt. Az utóbbit a maga keresetlenségében tette érzékletessé az ifjú Jean Cocteau, aki immár

a huszadik században ekképp jellemezte az idősen is (hiper)aktív művésznőt: szent szörnyeteg.

Míg Sarah Bernhardt nemcsak saját múltja át- meg átszínezésének fáradságos munkájával, aztán szűnni nem akaró búcsúföllépéseivel és -turnéival áldozott önnön legendájának oltárán, de azzal a szinte emberfeletti teljesítménnyel is, hogy színpadi pályafutása utolsó évtizedében amputált lábbal (és műláb nélkül) játszotta szerepeit és fogadta a függöny előtt közönsége elmaradhatatlan hódolatát.   

László Ferenc