Szerette Darvas, szerette Márai… meg az egész ország – Tolnay Klári, a „tüneményes” színésznő

–

Egész gyerekkoromat áthatotta nagymamám Tolnay Klári-imádata. Minden elérhető filmet végig kellett nézni, amiben a kedvenc színésznője játszott. Sosem felejtem el az önfeledt tekintetét, amíg őt nézte akár századjára is a Meseautóban, A hölgy egy kissé bogarasban vagy az Egy csók és más semmiben. Átszellemülten, ámde halkan énekelt vele.

Később rájöttem, hogy érdemes néha magára hagynom a szobában a tévével, mert akkor kiengedte gyönyörű, Kláriéhoz fogható hangját, és a felvidéki parasztlány megengedte magának, hogy pár percre díva legyen ő maga is.

Ez volt az első és legmeghatározóbb élményem Tolnay Kláriról: hogy volt idő, amikor egy országnyi nő nevében volt jelen a képernyőn és színházban, és szinte helyettük játszott.

„Aki a színpadi halálba belehal, az dilettáns”

Nem biztos, hogy tisztában volt játékának és jelenlétének a súlyával, de tény, hogy néha bele akart halni a szerepeibe, annyira tökéletesen akart játszani. Egy anekdota szerint 1962-ben, amikor a Madách Színházban bemutatták Tennessee Williams A vágy villamosát, és megkapta élete szerepálmát (ő volt Blanche), a próbák alatt annyira beleélte magát a szerepbe és a hősnő  idegösszeomlásába, hogy ő maga is közel került ehhez az állapothoz.

Egyik éjszaka úgy érezte, hogy menten megtébolyodik, így a Fészekben felhívta jó barátját – egyben a világ egyik legjobb humorú emberét, akit egyébként bármi áron szerettem volna ismerni –, Királyhegyi Pált, és a telefonba kapaszkodva ennyit nyögött ki: – Palikám, drága, nagyon-nagyon kérlek…

Királyhegyi csodálatos ember lehetett, mert Klári visszaemlékezése (az Egyes szám első személyben című könyvében) így folytatódik: „A vonal végén kedélyes hang: »Anyukám, ne ugorj, jövök…!« A kedves cimbora valóban perceken belül megérkezett, látta, hogy nagyon rossz bőrben vagyok. Nem kérdezett semmit. Ahogy dobálta le a kabátját, sálját, gesztikulálva mesélte, hogy útba ejtette a Lipótmezőt, ahol főorvos barátja elmondta, hogy betegei között egy színész sincsen, illetve egy talán akad, aki éppen attól »dilizett be«, hogy nem kapott szerepet. Aki a színpadi halálba belehal, az dilettáns…! A görcs azonnal feloldódott bennem.”

Kiragyogott a zárdából

Tolnay fiatal korában apácának készült, két évet a nyíregyházi angolkisasszonyoknál tanult, itt ismerkedett meg Mater Moháccsal, a parasztlányból lett apácával, aki szinte anyaként volt jelen a lányok és egyben az ő életében is. Sokszor adtak elő színházi jeleneteket, ahol Klárira – aki akkor még Rózsi volt, és csak színésznőként vált igazán Klárivá – sohasem osztott nadrágszerepet, mindig kék szalaggal átkötött, hófehér ruhás lányt játszott.

Tolnay hamar eldöntötte, hogy apáca szeretne lenni, de ahogy maga írja az Egyes szám első személyben című könyvben: „nem olyan apáca, aki csak úgy térdepel, imádkozik, meg bezárkózik. – Hát milyen? – kérdezte Mater Mohács. – Tevékeny apáca. Gyógyító valamilyen lepratelepen, vagy tanítóapáca a négerek között Afrikában. Mater Mohács félrehajtotta a fejét, majdnem szomorúan mondta: – Nem leszel te apáca… nem leszel te apáca.

– Miért? Talán rossz vagyok? – Nem – mondta tűnődve –, de benned mocorog valami. Nem, nem maradsz te apáca.” Tényleg igen okos asszony lehetett ez a Mater Mohács.

Színésznő a vérzivatarban

Végül Debrecenben érettségizett, majd Pestre költözött, üldözte az álmait, bekopogtatott Hevesi Sándorhoz, aki közölte vele, hogy meg kéne tanulnia egy verset, és feladta neki a Szép Ilonkát, hogy jelentkezzen egy hónap múlva. Tolnayban tényleg mocorgott valami, mert eközben meghallgatásokra is járt Rajnay Gáborhoz, illetve Heltai Jenőt, az akkori Magyar Színház igazgatóját is felkereste. A próbálkozások a Hunnia Filmgyárban folytatódtak, ahol pártfogásba vette Gaál Béla rendező, aki tanodájában ifjú, csinos lányokat oktatott a filmszínészi mesterség alapismereteire. Így jutott el végül a Meseautó című film Sárijának szerepéhez, ami 1934-ben elindította a karrierjét. Ezután átvették a Vígszínházba, ahol az akkori főrendező, Jób Dániel havi hatvan pengőért szerződtette, és ösztöndíjas „kvázitagnak” nevezte. Első és legfontosabb feladata pedig az volt, hogy minden próbán ott kellett lennie, és figyelnie a nagyokat: Gombaszögi Ellát, Somlayt, Csortost.

A háború elpusztította a Vígszínházat, ideiglenes játszóhelyen folytatták a játékot, a felszabadulás után részint a Vígben, részint Várkonyi Zoltán Művész Színházában játszott, és még a Nemzetiben is vállalt szerepet. 1948-ban Somló István és Benkő Gyula mellett a Vígszínház egyik igazgatójává nevezték ki, de aztán 1950-ben politikai okokból eltávolították. Eme átmeneti igazgatóságát annak tudta be, hogy egyfajta dadaigazgató szerepet kellett vinnie, akinek a feladata „a színészek közötti zűröket elintézni, a háborgókat lecsillapítani”.

A színház tele volt adósságokkal, akadt olyan pillanat is, amikor zálogba csapták az értékeiket, bundákat, ékszereket, csak hogy a színészek megkaphassák elmaradt gázsijukat. A közönség visszahódítása ilyen körülmények között is sikerült, de a csődközeli állapot mégis megmaradt. Ám a Vígszínházat hamarosan államosították, a színészeket különböző színházakhoz osztották szét, így került Tolnay a Madách Színházhoz, ahol haláláig (azaz még pontosan negyvennyolc éven át) szerepelt.

Sokat élt egyedül

Azt mesélik róla, hogy a szerelem igazán fontos szereplő volt az életében, ennek ellenére élete utolsó harminc évét egyedül töltötte, bár közel sem megkeseredve. Első férje Ráthonyi Ákos rendező volt, 1936-ban házasodtak össze, lányuk, Zsuzsanna 1940-ben született, és volt egy második terhessége is, a baba fiú lett volna, de egy bombatámadás miatt idő előtt megindult a szülés, és fent, a Mátrában a gyermeket sajnos nem lehetett megmenteni.

A második világháború után a férje külföldre emigrált, lányuk pedig 1956-ban követte. Mindezt úgy tehette meg, hogy az édesanyja személyesen Münnich Ferencnél kilincselt, és kapott a forradalom leverése után kivándorlóvízumot. Zsuzsa Bécsben telepedett le, ahol aztán televíziós szerkesztőként dolgozott.

1945 őszén mutatta be a Vígszínház Márai Varázs című darabját, amiben Tolnay Klári is játszott. Márai rendszeresen bejárt a próbákra, és menthetetlenül beleszeretett a színésznőbe. Tolnay így emlékezik vissza az udvarlás időszakára: „Szívem szerint legszívesebben Márai úrnak szólítottam volna, mert az, hogy Sándor, sose jött ki a számon, és elképzelhetetlennek tartom azt is, hogy őt valaki sanyizza. Lehetetlen. Ő Márai úr volt. […] Aztán meghívott sokszor ebédre. Akkoriban fűtetlen, hideg lakásban laktunk, egy menekült lakásban. Budáról menekültünk át Pestre. Ki is voltam éhezve. Meghívott nagyon gyakran próbák után ebédre, ahol nagyon kedvesen oktatott engem. Tőle tanultam tisztelni és ismerni Krúdyt, Thomas Mannt. Irodalmi pletykákat mesélt nekem. Ismerte az összes pesti kávéházat, de kedvenc helye a Múzeum Kávéház volt. […] Én azt hittem, hogy részéről is ez egy tanítóbácsis vonzódás, aztán kiderült, hogy ez tévedés volt. Bizony ő begurult ebbe a dologba. […] Aztán eljött 1945 karácsonya. Amikor megjelent egy hordár egy nagy csomaggal. Ebben volt egy üveg konyak, külföldi, 45-ben nagyon nagy dolog, egy doboz amerikai cigaretta és egy kézirat. És egy névjegy: Márai. Használati utasítás: Az 1 csillaggal jelöltből kell rágyújtani, a 2 csillaggal jelöltből kell inni hozzá, a 3 csillaggal jelöltből olvasni hozzá. A virágot nem kell megszagolni. És közben még énrám is lehet gondolni. A versek. Előszót írt hozzá. 10 vers, ismeretlen kínai költőtől, Kr. u. a XX. századból.”

Kettejük kapcsolata szigorúan titkos volt

Rövid románcuknak egy igazi, nagy, színpadon szövődött szerelem vetett véget, amikor 1946-ban, a Művész Színházban Tolnay megismerkedett a későbbi második férjével, a nála tíz évvel fiatalabb Darvas Ivánnal. Anouilh Euridikéjét játszották, és már a harmadik próbán fellángolt valami egészen ismeretlen és új érzés köztük, ahogy Tolnay fogalmazott: „ami nem egy szezonig tartott, hanem közel 13 évig”. 1958-ban váltak el.

Tolnay Klári mindig hétköznapi emberként viselkedett, és amikor feltették neki a kérdést, hogy vajon miért nem tanít a Színművészetin, egyszerűen csak annyit mondott:

„Egyszerű a válasz. Nappal én borzasztóan privát vagyok. Kötésminták, fűszerkeverékek, jó olvasmányok foglalkoztatnak… Milyen példát, útravalót adhatnék a növendékeknek délelőtt tizenegykor, amikor színházilag zárva vagyok?”

De nem csak ebben volt rendhagyó díva, a testével, a külsejével, a fennmaradó képek sugallata ellenére, nem igazán foglalkozott, sőt kifejezetten el tudta hagyni magát. A különféle, férfiakkal kapcsolatos csalódásai után az édesanyja mondta neki, hogy „Édes fiam, én is megcsalnálak. Így nem lehet egy férj előtt kinézni.” Néha pedig egyes rendezők lusta színésznőnek tartották, akit meg kell rúgni és alázni, hogy a szerepére találjon.

Színészi másodvirágzását már idősen, 1990 és 1998 között élte. Volt olyan évad, amikor öt főszerepet is játszott. Végül életének utolsó évében a Nemzeti Színház egy nagyon szép és méltó szerepet szánt neki, Szabó Magda Régimódi történetében egy szeretetre méltó apácafőnök megformálására készülhetett, merítve Mater Mohács emlékéből. A bemutatón végül nem állhatott a színpadon, mert ahogy egy ennyire természetes asszonynak illik, éjszaka, álmában érte a halál. Szép csendesen ment el egy hosszú korszak és Márai Tüneménye.

(Márai Sándor Tolnay Klárihoz)

Marossy Kriszta

Kiemelt fotó: Tolnay Klári 1972-ben, a Magyar Rádió stúdiójában (forrás: Fortepan/Szalay Zoltán)