„A tudatos olvasás része az is, amikor nem olvasunk”

–

Az életünk során dinamikusan változik, ahogyan olvasunk

„Megtanulni olvasni nem (csak) az első iskolai évek feladata. Az olvasás sokkal inkább egy olyan dolog, amit folyton újra és újra kell tanulnunk annak mentén, ahogy mi magunk is fejlődünk, érünk, változunk, és ahogy helyzetről helyzetre más motivációval, céllal, szükséggel nyúlunk egy könyvért” – írja Central Könyvek által megjelentetett A tudatos olvasás művészete bevezetőjében a kötet fordítója, Jakobovits Kitti tanácsadó szakpszichológus, irodalomterapeuta. A szerző, Ella Berthoud, szintén azt hangsúlyozza, hogy „életünk különböző szakaszaiban különböző dolgokat akarunk az olvasástól”.

Amikor a könyv Margó Fesztiválon tartott bemutatóján azt kérdezem a beszélgetőtársaimtól, miben változott a legtöbbet az, ahogyan ők ma olvasnak a korábbiakhoz képest, Ágoston Szász Katalin, a Central Kiadói Csoport szerkesztője kiemeli: ő a tizenéves olvasói időszakára a legbüszkébb, mert akkor volt a leglelkesebb, és a legnyitottabb a világra, szeretett volna mindent elolvasni.

„Mára kicsit földhözragadtabb olvasó lettem” – mondja, hiszen az olvasás részben a munkája is, de felnőtt fejjel is vissza-vissza tud kapcsolódni ahhoz az érzéshez, hogy milyen jó új dolgokat tanulni, kíváncsinak lenni, szárnyalni az olvasáson keresztül.

Jakobovits Kitti arra mutat rá, hogy középiskolás korában még nem érezte, hogy ennyire „zajlik körülötte az irodalom”, azt a nyomást és izgalmat, hogy ennyi mindent el lehetne, kéne olvasni, így könnyebb volt elköteleződnie egy-egy könyv mellett.

Fejes-Vékássy Lili pszichológus, a Pszichológus szemmel Insta-oldal létrehozója szerint gimis korunkban a kötelező olvasmányok nagyjából kijelölték előttünk az utat, ezért nem is volt akkora szerepe az egyéni döntéseinknek az olvasmányok kiválasztásában, mint felnőttként. Ma már inkább szembesülünk a hatalmas kínálattal, amiben nem is mindig könnyű eligazodni. Számára is kihívás ugyanakkor, amit sokan megélünk: hogy a telefon helyett könyv után nyúljon, és képes legyen beépíteni a rendszeres olvasást a mindennapjaiba. Közösségimédia-kutatóként azt is elmondja, az átlag figyelmi terjedelmünk az online térben 8 másodperc körül van, ami szintén nem kedvez a hosszabb szövegek befogadásának. 

Aki sokat olvas, keveset él?

Ella Berthoud élénken emlékszik arra, hogy ötéves volt, amikor Iránból Helsinkibe autóztak a családjával, és a háromhetes út alatt teljesen – és úgy tűnik, egész életére – a könyvek bűvöletébe került. A szülei eleinte nagyon örültek lányuk lelkesedésének, ám idővel az a kérdés is megfogalmazódott bennük, hogy a kis Ella nem marad-e le az életről, ha ennyit olvas. Tényleg: van olyan, hogy túl sokat olvasunk, vagy pont akkor menekülünk olvasásba, amikor nem kéne, amikor valójában mással lenne dolgunk?

Én is szoktam gondolkodni erről, például amikor a nyári szabadságom alatt könyvekbe temetkezem: nem kéne többet a családommal, a párommal lennem? Ahhoz a fizikai térhez kapcsolódnom jobban, ahova utaztam?

Jakobovits Kitti azt mondja, a túl sok olvasás létezik, bár azt máig hajlamos romantizálni a társadalom. Neki is volt olyan kliense, aki két-három hónap alatt vagy 15 könyvet elolvasott, és pont élete azon kérdéseit tette addig parkolópályára, amelyekkel a pszichológushoz fordult. A szakember szerint bár elsősorban a fantasyirodalom kapcsán szokták felhívni a figyelmet arra, hogy a valóságból való menekülés problémás is lehet (a sorozatdarálás hasonló jelenség), a lélektani ismeretterjesztő, önismereti szövegek terén is fennáll a veszély, hogy inkább csak a jóllét, a fejlődés illúzióját adják.

„Amikor kijön egy új könyv arról, amit az illető a problémájának gondol, azt elolvassa, és úgy érzi, meg is oldotta a dolgot, törődött a lelkével, hiszen az olvasás öngyógyító folyamat. Csakhogy önmagában egy könyv elolvasása nem feltétlenül helyettesíti azt a pszichés munkát, amit egy segítővel végez valaki” – hangsúlyozza Jakobovits Kitti.

Nem kilóra mérik!

Az irodalomterapeuta úgy érzi, jelentős különbség van egy könyv „elolvasása” és „kiolvasása” között. Utóbbi esetén a célunk a könyv utánra vonatkozik, hiszen igyekszünk átjutni rajta, be akarjuk fejezni. Az elolvasás, vagy simán csak az olvasás során viszont jobban bele tudjuk ereszteni magunkat a szövegbe, még ha ez lassabb tempóval jár is együtt.

Erről eszembe jutnak a különféle önmonitorozó applikációk, amelyekkel mérheted, rögzítheted a megtett kilométereket vagy az elolvasott könyveket. Az önkövetés támogathat abban, hogy kitartó legyél, ugyanakkor alá is áshatja a belső motivációdat, azt az örömöt, amit magában a tevékenységben lelsz. Elmennél-e futni, ha nem lenne nálad óra, telefon? Ha szeretnél évi X könyvet elolvasni, elkezdesz-e óhatatlanul rövidebb műveket előnyben részesíteni, hogy meglegyen az áhított darabszám?

Végigrobogsz-e egy könyvön, hogy kipipálhasd, vagy hagysz magadnak időt elgondolkodni rajta? Amikor befejezted a történetet, emésztgeted-e még, vagy már nyúlsz is a következőért?

„A tudatos olvasás része az is, amikor nem olvasunk” – írja Ella Berthoud, és Jakobovits Kitti szintén arra világít rá, hogy az olvasáshoz, irodalomhoz, könyvekhez való viszony nem csak az olvasás aktusa közben létezik. „Ez olyan, mint pszichológushoz járni. Heti 50 perc nem fog téged nagyon előrébb vinni az életedben, rengeteget számít, hogy mennyi felelősséget vállalsz a két alkalom közti időért, mennyit reflektálsz, mennyit dolgozol mindazon, amit felhozott benned a korábbi ülés.”

Ennek megfelelően a tudatos olvasás sem csak onnantól kezdődik, amikor kinyitod a könyvet, és nem addig tart, amíg becsukod: hozzátartozik a könyvekről való tájékozódás, a művek kiválasztása, beszerzése, az irodalmi eseményeken való részvétel, vagy az is, hogy mit kezdünk az olvasmányélményeinkkel: vezetünk-e róluk olvasónaplót, van-e kivel megbeszélnünk, amit átéltünk. „Olvasónak lenni életmód, világnézet” – mondja Jakobovits Kitti. 

Felszabadultan, gyerekként olvasni

Ella Berthoud nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a könyvek segítségével képesek legyünk megélni a jó értelemben vett játékos, kíváncsi, nyitott gyermeki énünket. Azt javasolja, ha teheted, néha olvass ÚGY, mint gyerekkorodban (takaró alatt zseblámpával, sátorban a kertben, vagy fán ücsörögve), illetve olvasd AZT, amit kiskorodban olvastál. Azok a vigaszkönyvek ugyanis, amelyekhez annak idején fordultál megnyugtatásért, felnőtt fejjel is segíthetnek az érzelemszabályozásban (neki Tove Jansson Múmin-könyvei váltak be). A vigaszkönyvedet letöltheted a telefonodra, e-olvasódra, tarthatsz belőlük néhány oldalt a tárcádban, vagy megtanulhatod az egyes részeit kívülről: ez azon túl, hogy fejleszti a memóriádat, lehetővé teszi, hogy mantraként tudjon működni a szöveg, mint egy ima, egy fohász, egy önszuggesztió – amit végig ismételgethetsz, miközben stabilizálod magad.

Az olvasás lehet tehát egyfajta pozitív értelemben vett regresszió, visszacsúszás egy korábbi fejlődési állomásra. Felmerült ugyanakkor bennem a kérdés, lehetnek-e hátrányai is annak, ha gyermeki működésmóddal közelítünk meg szövegeket. Ágoston Szász Katalin úgy véli, neki szerkesztőként pont az a feladata, hogy megteremtse azokat a feltételeket, hogy az olvasók kerülhessenek felszabadult állapotba.

„Az én dolgom, hogy a szöveget, a nyelvhelyességet, a stilisztikát, a ritmust, az egész könyvet olyan állapotba hozzam, ami lehetővé teszi, hogy az olvasók megélhessék az elemelkedést, ne akassza meg őket semmi. Ennek a könyvnek az elolvasása nekem nem lesz az az önfeledt élmény, másoknak viszont a munkám által igen” – osztja meg szakmai hitvallását Ágoston Szász Katalin. 

Múzeumi tárgy vagy saját tulajdon?

Az én életemben is nagyon más típusú olvasást igényel, amikor tudom, hogy cikket fogok írni az adott műről, vagy majd interjút készítek a szerzőjével. Ezért vannak könyvek – még ha igyekszem is limitálni a számukat –, amik menet közben annyira magukkal ragadnak, hogy önző módon csak bele akarok feledkezni az olvasásukba, és nem akarok közben azon agyalni, hogy mit gondoljak, írjak, kérdezzek majd róluk. (Azt hiszem, valójában minden könyvet kétszer kéne legalább elolvasni. Elsőre elvisz a cselekmény, az atmoszféra. Másodszorra jobban észre lehetne venni, mitől működik a szöveg. De hát erre végképp kevésnek tűnik az idő, a választék pedig soknak.)

A másik dolog, ami a saját olvasási folyamataim kapcsán talán a legnagyobb változás, hogy jó pár éve rászoktam: olvasás közben aláhúzogatok részeket, a lap szélén jegyzetelek, jelölgetek – mindezt pedig tollal! Amikor kölcsönadom valakinek a könyvemet (például a nagymamámnak), jókat nevet, mintha belelátna a fejembe. Igazából még a WMN-szerkesztőségen belül is megoszlanak a vélemények, mennyire barbárság (ez az én szóhasználatom) ennyire birtokba venni egy könyvet, hiszen gyerekkorunkban mindannyian azt tanultuk meg, hogy nem szabad belefirkálni, összegyűrni. 

Fejes-Vékássy Lili elárulja, ő maga szintén azok táborát erősíti, akik jegyzetelnek a kötetekbe, vagy akár vitatkoznak a szerzővel, de hangsúlyozza:

„A lényeg, hogy a sajátunkká tegyük a könyvet, kapcsolódjunk hozzá. Ha valaki attól érzi a sajátjának, hogy vigyáz rá, nyilván az is rendben van, ahogy az is, ha valaki ír bele. Vagy ott vannak az ex librisek, amik egyre népszerűbbek.”

A pszichológus azt is kiemeli: csak előnyét látja annak, ha egy pár, egy család életében helyet kap a közös olvasás. Túl azon, hogy egy közös rituálét jelent, amely a napunkat is strukturálja, a történetek együttes feldolgozásán keresztül fejlődhet az empátiás készségünk, jobban megérthetjük egymást. Ella Berthoud pedig olyan kutatásokat idéz a könyvben, amelyek szerint az olvasás során hasonló agyi folyamatok játszódnak le bennünk, mint a meditáció állapotában, és a stresszoldó hatás már 6 perc után érvényesül.

Ötletek, amikre talán te sem gondoltál még

A tudatos olvasás művészete számos olyan javaslatot felvonultat, amellyel intenzívebbé, maradandóbbá teheted az olvasás élményét – ezekből következzen most pár ízelítőül. Fordíthatsz például figyelmet arra, hogy fizikailag is örömet lelj a könyvedben: szagold meg, simítsd végig a lapjait, vizsgáld meg a kivitelezést, a betűtípust. Azt is megteheted, hogy olvasás közben a szavakra koncentrálsz, kifejezetten bennük gyönyörködsz, megvizsgálod őket, majd kipróbálod egyiket-másikat a hétköznapi beszélgetéseid során. Máskor koncentrálhatsz a szöveg zenéjére, vagy a karakterekre – melyik ismerősödre hasonlítanak? Vagy milyen lenne, ha a valóságban is találkoznál velük, részt vennének az életedben?

Ella Berthoud arra vonatkozóan is szép számmal ismertet módszereket, hogy az olvasás miként válhat társas tevékenységgé. Az egymás melletti csendes olvasástól kezdve az egymásnak való hangos felolvasáson át a könyvklubok, utcai könyvtárak létrehozásáig, rengeteg dolgot ki lehet próbálni a vállalkozó kedvűeknek.

A szerző azt is tanácsolja, hogy félévente-évente foglalkozzunk a házi könyvtárunkkal, és nagyjából a könyvek 10 százalékát adjuk tovább: a barátainknak, alapítványoknak, vagy egy-egy cédulát a kötetekben hagyva a közlekedési eszközökön, parkokban.

A könyvállomány frissítése, szortírozása elősegítheti, hogy aktívan felidézzük, ezáltal hosszabb távon is fejben tartsuk a már olvasott történeteket. Így amikor a könyveink között sétálunk, elég csak rápillantanunk a gerinceken található címekre, és máris emlékek, szereplők juthatnak az eszünkbe. 

Milanovich Domi