Gyárfás Dorka: Akik maradtunk
Egy barát elhagyta az országot, külföldre költözött. Nem ő az első. Mindannyiunknak van olyan hozzátartozója, aki elment. Hétszázezer magyarról beszélünk. Mi lesz velünk, akik maradunk? Gyárfás Dorka tárcája.
–
Megint egy barát búcsúposztja fogad a Facebookon, ő is elköltözött Európába.
Hányadik? Nem tudom, de ugyanúgy fáj. Mintha egy késsel szaggatnának. Nem azért, mert ítéletet mond rólam, aki maradok, hogy én még kibírom itt, hogy az én gyerekeim itt nőnek majd fel, Keleten. Nem azért, mert elveszítem – jó pár éve megtanultam, hogy ezek a barátságok is megmaradnak. Ha akarjuk. Másképp, de akár évtizedeken át is. Csak fáj, minden ok nélkül, vagy mindenestül, fáj, és remeg a kezem, hogy ez a mi sorsunk. És az is fáj, ha Szörényi Levente ilyesmivel fenyegetőzik. Mert ugyanarról szól: hogy ez a hely itt sokak számára élhetetlenné vált.
Sosem gondoltam volna, hogy én leszek, aki marad. Egész életemben elvágyódtam. Nem a politika miatt, nem a családi traumáim miatt, nem azért, mert a becsvágyam nagyobb volt, mint ez az ország, csak kíváncsiságból, hogy lássam, mi van még, mennyiféle élet.
Aztán különféle okokból mégis mindig én integetek utánuk. És minden egyes alkalommal, amikor valaki útra kel, arra emlékeztet, hogy mi maradunk. Akár tudatosan, akár mentegetőzve, akár, mert „így alakult”, de ez mégiscsak egy döntés. És már nem is akarom megítélni. Senkinek a döntését.
Nem vágyom igazolni, miért kell itt maradni. Nem irigylem, aki elmegy. Nem sok olyan emigrációt láttam, ami jókedvűen zajlott. Mindannyian veszítünk vele. Mindannyian. Ma már ezért sírok belül. Vagy hangosan.
Elment a Márti is. Tudtam, hogy menni fog. És mégis megszakad a szívem. Akkor már őhozzá sem ugorhatok át. Akkor ha elhajtok az utcájukban, már nem érdemes leskelődnöm, otthon vannak-e. Nem őt hívom, hogy mi van a gyerekekkel. Nem futunk össze színházban, rendezvényeken, és találunk egymásban végre valakit, akivel nem small talkolni kell. Nem látom majd, hogyan nő fel a legkisebb gyereke. Nem leszek ott, amikor csak ül az ablakban, nézi az esőt, és egy barátra vágyik. Nem leszek ott, hogy átöleljem.
Amikor hazajön, egy hét alatt akar majd mindent bepótolni, mindenkivel találkozni. Lehet, hogy ugyanott folytatjuk, ugyanúgy lesz közös nyelvünk, de nehezebb lesz mélyre menni, annyi mindent hagytunk ki. Először csak ledaráljuk, vagy az is lehet, hogy megkukulunk. Közös élményeink jó darabig nem lesznek. Közös időnk, az most nem lesz érdemben.
A múlt héten egy házibuliban voltam, tele volt olyan fiatalokkal, akik külföldön járnak egyetemre, és csak nyáron találkoznak a régi társaságukkal. Már ők is tudják, pedig szinte gyerekfejjel mentek el, hogy ezek a kapcsolatok pótolhatatlanok. És helyettesíthetetlenek. Lesz olyan is köztük, aki hazajön majd emiatt. Én egy olyan lányt győzködtem, aki nem vágyik vissza, hogy ne féljen, a barátai így is elkísérhetik egy életen át.
A legjobb barátnőm 16 éves koromban ment el. Most is a legjobb barátnőm. A másik legjobb barátnőm 24 éves koromban. Most is a legjobb. Volt olyan, aki már 35 éves korom után távozott – és még én noszogattam –, meg olyan is, aki a kedvenc városomban, második otthonomban vert gyökeret, ezáltal valahogy közel maradt. Mindannyiunknak lettek új legjobb barátnői is. Igen, kell egy (vagy több) olyan, aki itt van. Akinek tényleg a vállán sírhatsz. De azok sem vesznek el, akikkel évente párszor csekkoljuk le, kivel mi van. Még úgy sem, hogy közben mindenkit betemet a munka és a családi élet.
Úgy gondolok magunkra, mint a párhuzamos vonalakra: a végtelenben találkozunk. Van végtelen. Leszünk még együtt. Nem mondok le rólatok, nem tudok.
Bárki bármit mond, jókedvükben kevesen távoznak. Nem állítom, hogy senki, de nem sokan. Egy x-edik emigráns barátnőm szerint mindenkinek van egy hivatalos sztorija arról, miért ment el, meg egy valós oka. A valós okát talán még magának sem meri bevallani sokáig.
Egy idős, bölcs tanárom szerint a legtöbben menekülnek. Ez is lehet valós ok – meg még sok másik is. Én már nem firtatom, engem már nem érdekel. Már csak a széthullás romjain kotorászom. Egy szétzilált generáció lettünk. Bocsánat, generációk. Úristen, voltaképpen hányadik.
Már az idősek is mennek, vagy mennének. Már Szörényi Levente is menekülne, ha nem az ő politikai preferáltja uralkodna – és ellenzéki barátaim viccet csinálnak belőle, vagy azt mondják: tessék csak, arra van az ajtó. Elhűlve olvasom a kommenteket: tényleg ilyenek lettünk? Tényleg nem fáj nekünk, ha valaki így érez, bárkinek is drukkol? Miért nem most kezdünk el beszélgetni, amikor ő is megérzett valamit abból, amit előtte sok százezren megéreztek?
Sokkolva néztük végig, ahogy több mint félmillió barátunknak, családtagunknak elengedte a kezét ez az ország. Utánuk is azt kiáltották: menjetek csak, legalább nem rontjátok itt a levegőt. És most ugyanezt mondanánk az ország másik felének? Mi lesz így velünk? Mi marad?
Fájjon már minden egyes távozó… vagy távozással kacérkodó! Fájjon mindenkinek a menekülése! Azt jelenti: valamit nem jól csináltunk.
És még mindig nem vesszük észre, még mindig csak a szakadékot mélyítjük, ássuk begőzölve. A végén nem lesz egy talpalatnyi föld sem alattunk, állunk a gödör két végén egymásra acsarkodva, és nem lesz hová hátrálni. Na akkor mi lesz? Lesz erőnk betemetni a saját sírgödrünket?
Nem, nem, elég a pátoszból, csak a kétségbeesés beszél belőlem. Elment egy barátom. Nem tudom, mikor látom legközelebb. Ő nem fenyegetőzött, hanem csak elment. És most ott mosolyog az új teraszán, mi pedig azt kívánjuk neki, hogy ha már így döntött, akkor legyen boldog. Találjon új otthonra, új barátokra, új hivatásra, legyen ereje ahhoz, hogy mindent a nulláról kezdjen. Gazdagodjon, ha már annyi mindent fel kell áldoznia érte. Mi biztosan csak szegényebbek lettünk.
Minden alkalommal szegényebbek, újra és újra, mintha sosem lenne vége.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Kangah