A magzatmázas újszülöttől a halálhírig – hol húzódnak az intimitás határai a közösségi médiában?

–

A Magyar értelmező kéziszótár szerint az intimitás a „nem nyilvánosságnak szánt, bizalmas, csak kevesek által ismert ügy, dolog, részlet”. A szócikk egyértelmű, és bizonyára nem sok kérdést vetett fel mondjuk 30 évvel ezelőtt, mit sorolna ide az emberek többsége. Mára azonban sokat változott a helyzet azzal kapcsolatban, hogy az alapvetően intim, bizalmas körbe tartozó információk a nyilvánosságtól elzárva élik-e békével teli életüket, vagy sem.

„Sok példát lehetne hozni a social mediából: az ultrahangképek, vagy ami számomra az egyik legkevésbé érthető,

a magzatmázas fotók posztolása már érdekes kérdéseket vet fel abból a szempontból, hogy hol húzzuk meg annak a határvonalát, kire mi tartozik.

Nem azzal van a baj, hogy valaki örömmel hírül adja, ha gyereke születik: de szükségtelen a legbensőségesebb szülőszobai pillanatokat kitenni, ami valójában tényleg teljes magánügyünk. Nemcsak nekünk, de a gyerekünknek is” – mondja Víg Sára gyermekpszichológus.

A szakember egy másik káros jellemzőnek azt látja, hogy a meggondolatlan posztolás összemos különböző szándékokat, illetve teljesen maga mögött hagyja az alapvető kulturális és szociális kereteket.

„Egyszer szemtanúja voltam, ahogy valaki a nagybeteg testvére halálhírét szinte azonnal közzétette. Nemcsak a gyászhírt közölte, de egy nagyon indulatos megszólalást is arról, miért hibáztatja az orvosokat. A poszt alatt egyszerre keveredtek a részvétnyilvánító és a dühöngő kommentek. Az a szakrális esemény, ami valakinek az élete vége, tulajdonképpen mocskolódásba fulladt. Ezért érdemes nagyon alaposan végiggondolni, mit hogyan és milyen kontextusban teszünk közzé” – magyarázza a szakember.

A megosztás igénye ősi ösztön, csak a régi díszlet hiányzik hozzá

Érdekes visszagondolni arra, hogy milyen hagyományok keretezték régen az élet kezdetével és végével kapcsolatos eseményeket. Ezek ugyanis mind a közösség jegyében zajlottak, központi elemük volt a másokkal való megosztás: talán amiatt, hogy nagy részüket elvesztettük, kergetjük őket most ösztönösen máshol. Csak épp rossz irányba futunk.

„Úgy tapasztalom, a régi rítusokat, szokásokat ma legtöbben haszontalan tradícióknak bélyegzik: pedig mindennek megvolt a maga célja. A szülőágynál vagy a gyermekágyi időszakban és a halott mellett is: az öröm és a fájdalom közösségben való megélése – kezdi Mohos Zsófia dokumentarista fotográfus, aki elsősorban a palóc vidék és a palóc ember tradícióit mutatja be többek között Lélekjelenlét című könyvében is. Sokféle mesét hallgatott már idős emberektől arról, hogyan zajlottak a mindennapok csaknem egy évszázaddal ezelőtt, miképpen köszöntötte a közösség a születést, illetve a halált. – A halottat sokáig a háznál ravatalozták fel, ahol mindenki elbúcsúzhatott tőle, a felnőttek és természetes módon a gyerekek is. Együtt sírtak, és nem szégyellte senki a könnyeit: nem volt elvárás csak a temetésen sírni, aztán menni tovább, sokkal nagyobb teret kapott az érzelmek kinyilvánítása a közösségen belül” – mondja.

A születésnél pedig nemcsak az öröm osztódott szét, de az új élet hozta feladatok sokasága is: a frissen szült anyát óvták, védték. Ha kellett, egy egész falu összefogott: komatálat hoztak, besegítettek a háztartásba, hogy neki az első hetekben csak a babával és a regenerálódással kelljen foglalkoznia. Ez mind a közösség erejéről árulkodik, és mind magában hordja azt a természetes késztetést, hogy amikor hasonló nagy fordulóponthoz érünk az életben, igenis meg akarjuk osztani az örömeinket, félelmeinket, kétségeinket másokkal.

„A közösségi média azért nem jó kifejezés, mert mégsem azt a fajta személyes közösséget adja, amit a valóság: vajon azok közül, akik olvassák a születés vagy a gyász hírét, hányan állítottak volna be a komatállal, vagy virrasztottak volna velünk együtt a ravatalnál? Azt gondolom, a hasonló kérdéseket érdemes végiggondolni, amikor életünk egy-egy valóban intim pillanatát tárjuk mások elé.”

Fotósként azt is érdekesnek látja, hogy mennyire más funkciót kaptak a képek, mint régen.

„Ha kiteszünk is néha egy-egy családi fotót, ne azért szülessenek a képek, mert az online térben a helyük. Fontos, hogy családként is nézzük vissza azokat a képeket: ha lehet, albumban, kézben fogva, hiszen ez az igazi értelmük és jelentőségük. Együtt felidézni a közös élményt.”

A külső kontroll lassan generációs jelenség lesz

Az élet nagy eseményei mellett a nagyon hétköznapi apróságok is túlzottan intim pillanatokat mutathatnak meg, ami olyan érzést kelt, mintha valaki kiteregetné az egész életét.

Idetartoznak a már említett – és súlyosabb kérdéseket is felvető – meztelen, fürdőgatyás, fürdőruhás gyerekfotók, vagy az összekent arccal vigyorgó gyerekek, esetleg a hozzátáplálást vagy fogzást napi 10 képben bemutató képsorozatok.

„Azt lenne fontos megérteni, hogy az intimitás ezekkel a kitett pillanatokkal éppen azt a felértékelt részét veszíti el, ami a lényege: azaz, hogy a miénk. Nem kell letagadni, hogy van gyerekünk, és kitakarni őket minden tájképen, de senkinek sem tesz jót, ha köztulajdonná válnak az intim helyzetek.

Utóbbi ugyanis nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a felnövő generáció könnyen tesz közszemlére olyan pillanatokat, amit aztán majd felháborodva kér számon a szülő” – mutat rá Víg Sára.

Érdemes élni a közösségi oldalak beállításainak lehetőségeivel: létrehozni kisebb fős csoportokat és annak az 5–15 embernek elküldeni a képet, akit tényleg érdekelhet vagy akire valójában tartozik. Fontos tudatosítani: bizonyos nagy lépések a mi életünkben másnak igazából semmit sem jelentenek.

„Nemcsak az intim pillanatok nyilvános megmutatása lesz egyre természetesebb, de az is értékrendbeli torzulást hoz, hogy visszajelzés alapon értékelünk mindent. Miért akarok 84 lájkot arra, hogy a gyerek életében először megette az almát? Persze hogy anyaként nekem ez fontos, de ha a legközelibb barátnőimnek és a nagyszülőknek megmutatom, ők pontosan értik és értékelik majd az örömömet” – magyarázza a szakember.

Hozzáteszi: bár számos hajlamosító tényező létezik arra, hogy az ember belső helyett a külső kontrollra hagyatkozzon, mára ezeket a pszichés jegyeket szinte generációs jelenségként írja felül utóbbi elterjedése. Egy mai tini sokkal jobban hagyatkozik a külső visszajelzésekre, mint valaha. Emiatt azonban nem elengedni kell a kérdést, hanem még figyelmesebbnek lenni, még több energiát fektetni bele, még egyenesebben beszélni róla: akkor is, ha sokszor reménytelennek tűnik a helyzet. 

Túl nagy a kísértés, de talán nincs láthatatlanul messze az arany középút

A másik kulcsfogalom az önértékelés: bármilyen megerősítő is a felnőtt magatartása, ha ő maga nagyrészt a külső visszajelzések alapján cselekszik vagy értékeli saját személyiségét, nem nagyon számíthat másra a gyerekétől.

Ha gyerekkorunktól azért kell valamit megtennünk, hogy a szomszéd néni ne gondoljon rosszat a családról, az nagyban megnehezíti a külső elvárások elengedését (főleg a lájkokat gyűjtő online világ árnyékában).

Ám ha kicsi kortól tisztán megfogalmazzuk, hogy azért mosunk kezet, hogy ne legyünk betegek, vagy azért köszönünk hangosan, mert szeretnénk üdvözölni a másikat, akkor a belső meggyőződés fontosságát hangsúlyozzuk.

„Nem véletlen az egyre növekvő testképzavaros vagy evészavarokkal küzdő fiatalok száma: a 70-es évektől indult el és azóta nyer egyre nagyobb teret, hogy a testtel kapcsolatban is a külső kontroll ad normát. Ennek lett most egy ellenpólusa a body positivity, aminek persze van előnyös része, de közben még inkább azt eredményezi, hogy egyre több és több ember teszi ki az inkább intimitás körébe tartozó képeit. Holott mások és önmagunk elfogadásának semmiképpen sem ez a fokmérője” – fejti ki a pszichológus.

Az is veszélyesnek tűnik, hogy sokan, akik például hirtelen lesznek népszerűek és tesznek szert nagyszámú követőbázisra a közösségi médiában, észre sem veszik, ahogy egyre intimebb és intimebb megosztásokba csúsznak. Ehhez pedig nem kell meztelen fotó, lehet a folyamatos sztorizás minden napjukról, az otthon gyakori mutogatása, de az is, hogy a social mediában vallanak szerelmet a párjuknak, aki közben ott ül mellettük.

Vagy amit a TikTokon többször láttam, és bevallom, teljesen megdöbbentett: titokban videóra veszik a terhesség közlésére adott első reakciót, vagy a lánykérést, csak hogy aztán közzétegyék a neten.

„Ma már nem kérdés, kétféle énjük létezik az embereknek: az online és offline. Az a generáció, amelyik beleszületik a megosztásba, sokszor annyira külön kezeli, ki ő a valós életben és ki virtuálisan, hogy nem is érzi a jelentőségét az ottani megnyilvánulásainak.

Ezért van például rengeteg szexuális túlkapás ezeken a felületeken. Szülőként azzal is tudunk segíteni, ha magunk is fent vagyunk a gyerek által használt platformokon, de nem azért, hogy őt figyeljük, hanem tisztában kell lennünk vele, mivel találkozik, milyen tartalmakat lát és hall, amikor az online világba lép” – hangsúlyozza Víg Sára. 

A szakember egyébként úgy látja, a dolgok körfogásának nyomán – azazhogy minden nemzedék megkeresi a maga lázadását – a fiatalok között egyre inkább népszerűvé válik a teljes némaság: semmit sem osztanak meg az oldalaikon. Így igyekeznek megteremteni a maguk új szabályait. Ki tudja, talán előbb-utóbb mégiscsak megtaláljuk azt a bizonyos arany középutat.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Big Joe

Széles-Horváth Anna