Aki sosem fogyott ki a bátorságból: Charles Aznavour évszázada
Kereken száz éve annak, hogy megszületett a francia sanzonéneklés 160 centiméteres óriása, aki kora és immár az utókora számára is példát kínált arra, hogy milyen is a romantikus és bátor férfi. Charles Aznavour megannyi dalában és a filmvásznon is gyakran adta a reményeitől megfosztott vesztest, ám a bátorságából sohasem fogyott ki. László Ferenc írása.
–
1924. május 22-én Párizsban persze még nem Aznavournak, hanem Aznavouriannak hívták az újszülöttet, aki francia földön frissen megtelepedett örmény bevándorlók gyereke volt. Szülei a törökországi örmény népirtás elől menekültek – ezt akkor is elhihetjük a művésznek, ha önéletrajzában utólag számos átszínezett mozzanatra leltek is a kéretlenül legendaoszlatásra szegődött kutatók. Kilencévesen mindenesetre már az Aznavour nevet viselte a gyerekszínészi feladatokra vállalkozó kisfiú, aki nem annyira az általa csupán rövid ideig látogatott tanintézményekben, mint inkább az ilyen-olyan előadóhelyek körül sajátította el a boldogulásához szükséges tudást és az imponáló életbölcsességet.
Merthogy bölcs volt, arról azok a fesztelen humorú és hatalmas önismeretről valló megjegyzései is tanúskodtak, amelyekben például ekképpen vette sorra önnön előadói fogyatékosságait:
„a gyenge pontjaim: a hangom, a magasságom, a gesztusaim, a csekély műveltségem és iskolázottságom, az őszinteségem és a hiányzó személyiségem”.
Ennyi és efféle „hendikeppel” talán nem is csoda, hogy a második világháborút követő években éppen Édith Piaf, a francia sanzon ugyancsak annyiféle hátrányt legyőző „kis nagyasszonya” karolta fel és segítette hozzá az énekesi karrier megindításához az akkor táncosként dolgozó Aznavourt. A franciák, ha évszázad hosszan rejlett is bennük némi sovinizmus, hagyományosan kedvelik az egzotikus háttérrel rendelkező, honosított előadóművészeket, amennyiben azok kellően eredeti egyéniségeknek bizonyulnak. Josephine Baker, Dalida vagy a piknikus alkatú Dario Moreno karrierje mellett ezt példázta Charles Aznavour ötvenes évektől látványosan felívelő pályája is.
Lőj a zongoristára!
Az énekhangja ugyan kétségkívül behatárolt volt, ám erősen vibráló szobatenorja hihetetlenül kifejezőnek bizonyult, s ideális közvetítője volt annak a reményvesztettségnek, ami – Jean Cocteau egykorú szellemességét idézve – népszerűtlennek számított egészen Aznavour színrelépéséig. A termékeny dalszerző, aki mellékesen kollégái, így Johnny Hallyday, Sylvie Vartan és Mireille Mathieu számára is írt slágereket, a hatvanas évekre színészként is elfogadtatta, sőt az élvonalba verekedte magát.
A francia rendezők ugyanis fölfedezték Aznavourban azt a csupaideg, nagyszemű és filigrán vesztest, aki majd' mindig tisztább ember a környezeténél.
Leghíresebb (habár nem feltétlenül a legjobb) ilyen alakítása François Truffaut 1960-as film noirja, a Lőj a zongoristára! főszerepe volt.
A korai kétezres évekig sorjázó remek filmszerepléseinél (egy 2004-es Balzac-adaptációban éppenséggel ő volt Goriot apó) mindazonáltal meghatározóbbak voltak a slágerei. Például a La Bohème (1965), az Emmenez-moi (1967), a Désormais (1969), a névismételgetés effektusát szinte a West Side Story Mariájához hasonlóan csúcsra járató Isabelle (1965), vagy az avemariás La Mamma (1963). No és persze immár a hetvenes évek derekán megszületett az az angol nyelvű slágere is, amely mindmáig vitán felül a legnépszerűbb Aznavour-dal: a She (1973). (Még ha sokan alighanem a Sztárom a páromból – és ott is Elvis Costello előadásában – ismerik is ezt a számot.) Lemezei és koncertjei révén sérülékenységében is karcolhatatlan bájú énekesi működése olyan, egymástól nagyon is különböző utakat bejáró ifjabb pályatársak csodálatát váltotta ki, mint Bob Dylan, Liza Minnelli vagy épp Sting.
Mi teszi férfivá a férfit?
Aznavour, akinek már az ötvenes években is akadt egy-két betiltott száma, a hetvenes évektől kezdve új irányt adott az akkoriban épp kisebbfajta válságperióduson áteső francia sanzon műfajának. Dalaival olyan haladó ügyek mellett is kiállt, mint amilyen az azonos neműek szerelmét sújtó előítélet elleni küzdelem. Ez volt az 1972-es, merészen tabudöntő Comme ils disent, amelyet a háromszor házas és hat gyereket nemző Aznavour angolul is tüntető rendszerességgel énekelt: What makes a man a man.
Ő egyebekben is tudta, hogy mi teszi a férfit, illetve a felelősséget vállaló, bátor embert, hiszen lankadatlanul szót emelt más ügyekben is. Társadalmi és politikai kérdésekben egyaránt. Így például 2002-ben nyilatkozatok útján és dallal is sokat tett azért, hogy a francia szélsőjobb akkori vezéréből, Jean-Marie Le Penből ne válhasson köztársasági elnök. Ez a jó francia egyszersmind jó örmény hazafi is volt:
nála talán senki sem tett többet azért francia földön, hogy a nemzetközi közvélemény, ha több évtizedes késéssel is, de értesüljön az örmény genocídium történelmi tragédiájáról, annak valós mértékéről. Az 1915–17-es népirtásról, amelynek egy nevezetes dalában is emléket állított: ez volt az Ils sont tombés (1976).
Innen és túl közéleti és jószolgálati működésén Charles Aznavour mindhalálig a koncertpódiumok romantikus hőse maradt. Franciául, angolul, de olaszul és spanyolul is énekelve, fáradhatatlanul, pontosabban a fáradalmak közepette és dacára is turnézva. Így alig két héttel a halála előtt és egy fájdalmas kartörést követően, 2018 szeptemberében még Japánban koncertezett – és példás türelemmel dedikált, fotózkodott a rajongóival. 94 esztendősen úgy távozott, hogy jó előre tele volt a naptára tervezett fellépésekkel.
Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Francis Tsang / Contributor
