„Pesti” a székelyek között: a néptánc csalogatta a Hargitára, mára lélekben egy kicsit székelyföldi

–

Budapestről Csíkszeredára

Arról nemrégiben írtam, hogy az elmúlt időszak az áttelepedésemről szólt, Székelyföldről Budapestre költöztem, így érzékenyebb vagyok a sorstársaim történeteire. Meglepődtem, amikor Halász Annáról úgy meséltek nekem, mint a néptáncosról, aki a saját sorsfordulásom ellenkezőjét vitte végbe, és Budapestről költözött az ismeretlenbe, hogy ott végre az álmainak élhessen. Tapasztalatai szerint rengeteg a különbség a két helyszín között – és szavait hallva erőteljesen bólogatok, mert magam is érzékelem, hogy semmi sem ugyanaz. 

„Mondanám, hogy ég és föld, de azt gondolom, bizonyos szempontból nem összehasonlítható a két város, ugyanis két teljesen különböző környezet. Csíkszereda is a maga nemében központi szerepet tölt be, de ha a városok tekintetében említjük, akkor azok közt is a kisebb, csendesebb települések közé tartozik. Budapest ezzel szemben egy majd’ kétmilliós lakosú város, főváros és egyben világváros is” 

– elmélkedik beszélgetésünk folyamán, majd arra is kitér, hogy Csíkszeredában a városi élet lassabb, zártabb és vitathatatlanul csendesebb, akkor is, ha központi részen jár az ember.

Ezzel ellentétben Budapestnek jelenleg 23 kerülete van, és akad olyan pontja a városnak, ahova több óra az út a helyi tömegközlekedéssel. Mégsem hiányolja a zsongást, voltaképpen örül is annak, hogy Csíkszeredában fél óra alatt elsétálhat a város bármelyik szegletébe. Úgy látja, nyugalmasabb és csendesebb a környezet, Budapesthez viszonyítva kevesebb a lehetőség a munkavállalás, a lakhatás, a tanulás terén.

A város, ahol magyarról magyarra fordít a betelepülő 

A székelyföldi nyelvjárás, a magyar és a román nyelv egyidejű használata olykor nehézségek, félreértések adódtak. Holott Székelyföldön magyarul beszélnek, de kicsit más dialektusban, tájszólásban, amit nem feltétlenül ért a betelepülő, még akkor sem, ha voltaképpen nyelvük és kultúrájuk egy tőről fakad.

„Mikor ide költöztem, szó szerint vadásznom kellett bizonyos élelmiszerekre annak ellenére, hogy ismertem a székelyföldi nyelvjárást. Nem a pityókára, laskára és társaira gondolok. Például az a furcsa helyzet állt elő, hogy amikor a disznóhúsnak egy meghatározott részét kerestem, ráeszméltem, hogy Csíkszeredában székely-magyar, illetve román nyelven is teljesen más az elnevezése, mint az anyaországban” – emlékszik vissza a kezdetekre és arra, hogy székely ismerőseivel néha tanácskoztak egyik-másik élelmiszer nevéről, tulajdonságáról.

Viccesen szólva „magyarról-magyarra fordították a kifejezéseket”, de volt, hogy hiába próbálkoztak, a meghatározások nem egyeztek azzal, amit valójában keresett.

Így aztán új módszerrel hozakodott elő: mivel az édesanyja és a női rokonai megtanították arra, hogy melyik húsrész miként néz ki, egyszerűen rámutatott a darabra és már csomagolta is az elárusító, közben pedig a megnevezését is elárulta neki. Mostanra már csak egy megfejtésre van szüksége, és teljes a székely húsrész-meghatározója – újságolja nevetve. Különleges látni, hogy humorral tekint a botlásokra és nehézségekre, ezáltal könnyebbé válik a beilleszkedés és egy kicsit enyhül a honvágy is, ha az ember képes nevetni a történéseken.

Magyar a székelyek között

„Érdekes, hogy vannak élelmiszerek, amik itt alig, vagy egyáltalán nem kaphatóak. Ez természetesen Magyarországra is vonatkozik, ezek már kulturális különbségekből adódnak” – részletezi kiemelve, hogy dacára annak, hogy néhány éve már Csíkszeredában él, nem mondhatja magára, hogy székely-magyar, ő „csak” magyar a székelyek között. „Tudom vannak, akik ezzel nem értenek egyet, de

az én világomban egy anyaországi és egy székelyföldi ember is magyar.

Tehát magyarnak vallom magam” – fűzi hozzá, és gondolatai nagy súllyal bírnak.

Már csak azért is, mert a „pesti” címkével először Székelyföldön találkozott, igaz, ma már nem fordít figyelmet az ilyen típusú megkülönböztetésre, de kezdetben kényelmetlenül érezte magát, mert nem értette, hogy magyar és magyar miért skatulyázza egymást. Olykor eszébe jutott, hogy talán túlzottan városinak tűnhet, mert a szülővárosa a magyar főváros, de sikerült elengednie a tépelődést, amikor beismerte – elsősorban magának –, hogy a vidéki élet fortélyai ugyanúgy a kisujjában vannak, mint a városiak, hiszen a felmenői magyarországi falvakból származnak.

Mára már csak egyetlen nehézsége maradt az országváltás kapcsán: hiányolja a családját és a szeretteit, olykor honvágya van, pedig tudja, hogy helyén van Székelyföldön. De minden döntés lemondással jár, ezzel tisztában volt akkor is, amikor négy évvel ezelőtt vonatra szállt. 

„Amikor kimondunk egy igent, ahhoz tartozik egy nem is. Vagyis amikor igent mondunk valamire (legyen az bármi), akkor azzal együtt le is mondunk valami másról. Minden döntéssel nyerünk és veszítünk valamit” – osztja meg, és én gombóccal a torkomban ismét bólogatok, mert tudom, miről beszél.

A budapesti lány, aki Székelyföldre táncolta magát: gyerekkori álmát valósította meg

Halász Anna a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes néptáncosaként úgy érzi, gyerekkori álma valósult meg azzal, hogy egy táncegyüttes hivatásos táncosa lehet, hiszen hatéves volt, amikor a tánc és a színpad világa mindörökre lenyűgözte. Több táncstílust is elsajátított, illetve később tanított is néhányat, a lehetőségek szerint a legmagasabb szintekig. „Rajtam kívülálló okok miatt azonban mindegyiknek vége szakadt. Végül találkoztam a néptánccal, ami jelenleg hivatásom is” – avat be, majd arról is őszintén beszél, hogy nem a néptánc volt számára a legkedvesebb, de mióta rátalált, tudja, hogy sosem engedné el.

Mint mondja, voltak táncstílusok, amelyekben az érzelmek kifejezésének tárháza és dinamikája sokkal inkább megfogta, például a versenytáncok/társastánc. Valahogy mégis a néptánc kerítette hatalmába, mondhatni, sorsszerűen magához húzta, mert váratlanul másmilyen arcát mutatta, és attól kezdve tudta, hogy dolga van a műfajjal.

„Épp tanakodtam miként folytathatnám a táncos utamat, ugyanis én enélkül nehezen élek, és akkor jött egy nagy volumenű előadás, ami után nem volt kérdés, hogy belevágok. Hogy mit ad nekem? Az életemet. S ezzel mindent elmondtam” – jelenti ki átszellemülten.

Apróhirdetésből áttelepülés

Azért is jelent számára sokat, mert Magyarországon nem állt módjában hivatásos táncosként elhelyezkedni. Ám mivel a határon túli együttesek életét is nyomon követte, egy nap az interneten meglátott egy hirdetést, hogy női táncost keresnek a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesbe, és nem volt tovább maradása. „Én akkor fogtam a hamuba sült pogácsát, elindultam, és itt maradtam”. 

Mint mondja, a családja számára nem volt meglepő, hogy egyik napról a másikra áttelepedett, mert tudták, hogy ha adódik egy ilyen lehetőség, ő megragadja. De tény, hogy amint felszállt a vonatra, nehezebb lett mindenkinek a szíve, mert akkor vált valósággá mindaz, amiről addig csak beszéltek. 

„Senkinek sem volt könnyű elhinni, elfogadni. Nekem sem, de ez természetes”.

Otthonosabbá tették számára Székelyföldet a különböző vidékek néptáncai és népviseletei. Mára már nemcsak a munkájában, hanem a hétköznapjaiban is központi helyet foglalnak el. Az együttes műsoraiban megtalálható a folklór és táncszínházi előadás is, mindegyik más lelkülettel, jelentéstartalommal bír, és mindegyik más képességeket, jelenlétet kíván az együttes tagjaitól.  

„A nagy tájegységeken belül, illetve a magyar néptánc világában kimeríthetetlen a táncok és viseletek felhozatala. Abszolút helytálló az a tény, hogy néhánnyal talán nem is fogok találkozni életem során, annyira sok van” – fejti ki hangsúlyozva, hogy jelenleg a gyimesi, a cigány és a kismagyarországi táncok állnak hozzá legközelebb. Első kettő az ősi, archaikus vonásai, a harmadik pedig a rendkívüli dinamikája és változatossága miatt. De mindhárom régió zenei világa is nagy hatással van rá.

A képek a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes tulajdonában vannak.

Bereczki Szilvia