A hang és a ritmus mindenkié – A RitmusLabor hallássérült gyerekeknek tart dobfoglalkozást

–

A pestújhelyi közösségi házban nagy a zsongás, amikor érkezem: az egész napos Hallókaland program zárásaként ugyanis nemsokára kezdődik a RitmusLabor foglalkozás, Sárkány Berci ütőhangszeres zenész vezetésével.

Egy csapat gyereknek pedig mi lenne érdekesebb annál, minthogy csaknem egy órán keresztül csörgő, zörgő, dobogó hangokat hallgathatnak és hívhatnak elő különleges dobok segítségével? Mondhatnánk, a közeg kifejezetten speciális, hiszen hallássérült gyerekek várnak a foglalkozásra: de ez épp csak addig érdekes, amíg az ember elolvassa a plakátot.

A következő órában ugyanis teljesen elfelejtődik a tény, ki visel hallókészüléket és ki nem: a ritmus és a játék mindenkié, köszönhetően a zenei profizmusnak, a megfelelő gyógypedagógiai háttérnek, és az erőn felüli lelkesedésnek, amivel Berci igazán nem fukarkodik a foglalkozás ideje alatt.

Berci egyébként számos zenekarban játszik: többek között rendszeres fellépő a Margaret Island és az Ivan and the Parazol koncertjein, a Mary Popkids alapító tagja, gyakran zenél a Bohemian Betyars, illetve az Aurevoir bulijain, és tagja a Z-Drums nevű ütőegyüttesnek, amellyel szintén sok ismert csapat nagykoncertjén tűntek már fel közreműködőként. Múlt héten éppen a Papp László Sportarénában dobolt, de azt mondja, össze sem hasonlítható a tömeg előtt átélt izgalom azzal, amit most érez, amikor egy csapat kisgyerek között kell bizonyítania.

A vihartól a szavanna élővilágáig

„Tudjátok, mi a legrégebbi hangszer?” – fordul Berci a gyerekek felé, akik egyszerre nagyon kíváncsiak, miközben próbálják leküzdeni a vágyat, hogy azonnal megrohamozzák az eléjük kirakott izgalmasabbnál izgalmasabb dobokat. A kérdő tekinteteket látva aztán elhangzik a válasz: „Hát, a saját testünk! És most azzal fogunk együtt egy hatalmas vihart kavarni.”

Az instrukciókat látva és hallva pedig mindenki bekapcsolódik a közös ügybe: először halkan simogatnak, majd az ujjakkal dobolnak a tenyér közepében, végül hangos tapsolásba és dobogásba kezdenek. Kész is a vihar! De erre már a lelkesedés is megalapozott, hogy együtt idézzék meg az ütőhangszerek segítségével a szavanna állatait.

Berci nem gyógypedagógus, de szerencsére kap segítséget abban, hogy a szükséges figyelemmel vezényelje le a foglalkozást. Párja, Bogi szurdopedagógus (hallássérültekkel foglalkozó szakember): ő most is itt van, és a felmerülő témákat, például a hangszerekkel megidézett állatokat, képeken mutatja fel a gyerekeknek a vizuális megerősítés miatt.

Berci kapott iránymutatást a programot szervező gyógypedagógusoktól is: ezért tudatosan többet játszik a gesztusaival és a mimikájával, azaz a szavak mellett a testbeszédével is határozottabban kommunikál. Persze a legfőbb nyelv most a ritmus és a zene. Így a szél meg a vihar előidézéséhez elég a mennydörgés dob, a harkály kopogáshoz az úgynevezett vibra slap, a kígyó sziszegéshez a shaker, a csicsergéshez a madarak hangszer, az esőcsináláshoz pedig az esőbot: és máris mindenki érti, mi zajlik körülötte.

Dob előttem, dob mögöttem

Berci egyik dobtól a másikig fut, a különböző hangszereken keltett hangokat loop pedállal rögzíti, majd egy újabb dobbal játszik rá: így kész ritmuskavalkád jön létre. Minden ezredmásodperc megfeszített munka. Közben az összes hanghoz kitalál egy történetet, például az antilop és az oroszlán futóversenyét, amelyet a gyerekek maguk is mozgással kísérnek.

„Mindenféle zene valamilyen mozdulatból indul ki, az együtt dobolás pedig a figyelemre is jó hatással van. Például amikor az ember egy hatalmas arénában játszik, nem hallja teljesen tisztán a többieket, viszont ilyenkor a látással információt tud szerezni. A másik mozgása sokat elárul: ahogy a levegőt veszi, előredől, elindítja a kezét. Pontosan érezni, mennyire siet, késik, mikor száll be.

Szeretném, ha a gyerekek megélnék, hogy amikor zenélünk, nemcsak hallgatjuk, hanem figyeljük is egymást. A mozgás pedig mindennek az alapja: éppen ezért egy hallássérültnek sem kell hátrányban éreznie magát például dobolás közben” – árulja el később Berci.

Ő maga egyébként dobok között nőtt fel: édesapja egy fővárosi ütőegyüttesben játszott, majd egy kisvárosi zeneiskolában lett dobtanár, és már évtizedek óta a marcali Marcato Ütőegyüttes vezetője. Berci emellett anyai ágon is örökölte a zenei készséget, ennek ellenére sokáig nem gondolta, hogy zenész lesz, mert a szülei arra biztatták, jobb, ha egy polgáribb szakmát szerez magának.

Bár elvégezte a nemzetközi gazdálkodás szakot, dolgozott bankban, irodában, nem találta a helyét; egy idő után pedig komoly egészségi problémák figyelmeztették arra: itt az ideje az újratervezésnek. „Ekkoriban azt éreztem, csak az segít talpra állni, ha szoros rendszert alakítok ki az életemben, így minden reggel munka előtt órákat szántam a gyakorlásra. Végül a szervezetfejlesztésből is profitáltam: elkerültem egy céghez, ahol nyitottak voltak az ötletemre, hogy ütőhangszerek segítségével alakítsak ki csapatépítő workshopokat. Így kezdődött a RitmusLabor, ami azóta is él, miközben mára a hivatásomat tekintve is zenész lettem” – meséli Berci, miképpen született meg ennek a különleges projektnek a háttere. Azóta pedig az egész család örömmel figyeli, hogy végül erre az útra lépett.

Nagyszínpados energia a kisteremben

A hangulat közben a tetőfokára hág: Berci hatalmas erőket mozgat meg. Chripkó Lili fotóskollégám oda is súgja:

„Kell ide annyi energia, mint egy nagykoncerten.”

És tényleg így van! Az óceándobot már közösen rezgetik, így idézik meg a hatalmas vízrengeteg hullámzását. A gyerekek Berci köré kuporodva hallgatják a csodát, hogy aztán a következő etapban végignézhessék: miképpen lesz néhány egyszerű vödörből ütős hangszer. Berci továbbra is a mozgásra épít: először csak a fejekkel kell követni a ritmust, aztán szépen lassan kapcsolódik be az egész test, míg végül valódi karneváli hangulat születik. Síp, dob, csörgőhangok: és már vonul is végig a táncoló karneváli horda a termen. A buliba a szülők is beállnak, a gyerekek felszabadultsága ugyanis szerencsére ragályos.

Berci később elmondja, egész más felnőtt workshopokra menni, ahol jóval több a kezdeti szorongás és feszültség.

A gyerekek, ha izgulnak is, hamar elfelejtik: viszi őket az ösztön, amit még nem nyomtak el hosszú-hosszú éveken át, hogy szó szerint hallassák a hangjukat, kiadják a bennük mozgó energiákat és érzelmeket, illetve a saját szórakoztatásukra szabaduljanak fel. Utóbbival most biztosan nincsen gond.

Miközben a kíváncsiság is nagy úr: mindenki igyekszik minél közelebb kerülni a hangszerekhez. Egy három év körüli kisfiút percenként cipel vissza a kongadoboktól az anyukája, olyan őrült vonzódás ébred benne a hangszer iránt. Úgy tizedik nekifutásra, már csak utána kiáltanak: „Berci, most ne üsd a dobot!” Gyorsan meg is állapítom magamban: úgy tűnik, a név valóban kötelez. 

Ha elkezdi az ember, lehetetlen megállni

A kitartó munkának és odafigyelésnek aztán mégiscsak meglesz az eredménye, és elhangzik a varázsmondat: „Válasszatok hangszert!”. A gyerekek megrohamozzák a dobokat: az egészen pici totyogóktól a nagyobbakig mindenki talál magának valamit, és izgatottan esik neki a maga eszközének. Berci tapasztalt kétgyerekes apaként időt hagy az eufóriának, és csak ezután kezdi adni az újabb instrukciókat a frissen alakult zenekar tagjainak. A bemutatott ritmusait kell utánozni, ő pedig fokozatosan építi fel a feladatot: csupán egy-egy ütéssel indít.

A következő negyedórában így kiderül, hogy az egyik legnehezebb dolog a világon egyetlenegyet ütni a dobra. Ha ugyanis már elkezdi az ember, szinte lehetetlen feladat megállni.

A csapat mégis lassan felveszi a ritmust: a kongadobokon mindenki eljátssza a hatalmas elefánt lépteit, – ki finomabban, ki határozottan, egyesek kifejezett precizitással, mások a szabadság örömét megízlelve. Éppen azt teszik, amivel Berci kimondatlanul kínálja őket: dobba ütik saját magukat, és vele együtt az egész világ sokszínűségét. 

Az ősi ösztön és a közösség ereje

Berci azt mondja, számára nemcsak az ütőhangszerek voltak természetes részei az életnek gyerekkorától kezdve, de a csapatban való gondolkodás is. Az apukája példájából látta, mennyire sok örömöt ad a résztvevőknek az a fajta kamarazene, amelyben nem az egyenlő technikai tudás a lényeg: mindenki képes megtalálni benne a saját személyiségéhez passzoló szerepet. „Ahogy tapasztalom, az emberek nagy részének tényleg zsigeri örömet okoz, hogy fog egy dobverőt, és rásóz egy óriásit a hangszerre. Nem kell ehhez előzetes tudás: mindenképpen hang lesz belőle, aztán pedig egy közös aha-élmény” – foglalja össze Berci, mi a RitmusLabor működésének legnagyobb titka.

A dob pedig nem válogat: éppen olyan örömet hoz a munkatársaival egy workshop keretében csapatépítő vezérigazgatónak, mint a zenét tanuló kisiskolásnak,

ugyanúgy felszabadítja a hallássérült kisgyereket, mint az ép halló testvérét, és hasonlóan segít ledönteni a belső gátakat az alfa generációsnak, meg a tőle három nemzedéknyire lévő boomernek.

Az egyik legősibb hangszer és annak különféle változatai visszarepítenek ahhoz a kollektív tudáshoz, amit a közösségről, a csoportos zenélésről, az érzelmek ösztönös kifejezéséről és átadásáról hordoz magában az ember. Ezt élhették át egy márciusi szombaton az arra járó hallássérült gyerekek. Velük együtt pedig ennek lehettem hálás és elragadtatott szemtanúja én is.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Széles-Horváth Anna