„A »fogdosós nagyapám« valójában pedofil” – Megnéztük a Fotókba zárt hazugság című dokumentumfilmet

–

Bill Flickinger, Amanda Mustard nagyapja évtizedeket töltött azzal, hogy fiatal lányokat erőszakolt és molesztált – és egy nagyon rövid börtönben töltött időt leszámítva, mindezt felelősségre vonás nélkül megúszta. A film, amelyben a boldog pillanatképek és házi videófelvételek ugyanúgy szörnyű titkokat fednek, ahogy Bill rokonai elhallgatták a férfi tetteit, bármelyik család története lehetne a magánélet legnagyobb mélységeinek felszínre hozásáról, valamint arról, hogy milyen nehéz – és talán igazságtalan – a valódi keresztény megbocsátás.

„Szeretem, hogy a munkám részévé tehetem az igazság leleplezését”

Amanda, a független fotóriporterként dolgozó fiatal nő a dokumentumfilm középpontjába önmagát és édesanyját, Debit helyezi. Már rögtön az első néhány percben láthatjuk, ahogy a főszereplők meglátogatják Billt az idősek otthonában, a férfi pedig izgatottan várja lányát és unokáját. Az étkezőben több nő is kedves szavakkal köszönti a férfit, és közvetlen személyisége miatt úgy tűnik, a közösség kedvelt tagja.

Visszaérve Bill szobájába azonban a dolgok határozottan más irányt vesznek. Amanda kérdéseket intéz nagyapjához, amelyek az ellene felhozott korábbi vádakra vonatkoznak, és bár Bill bevallja, hogy küzdött a késztetései ellen, mert tudta, hogy azok helytelenek, a meglepően őszinte beismerést egy ugyanilyen őszinte hárítás követi:

„Úgy éreztem, hogy néhány kislány már-már rám vetette magát. Ez most talán egy kicsit furcsán hangzik, de kíváncsiak voltak, meg akartak tanulni dolgokat. És számomra ez túlságosan is erős kísértés volt.”

Amikor Amanda egy konkrét áldozat nevét említi, Bill így folytatja: „eléggé közel álltunk egymáshoz, különösen szexuálisan. Még akkor is, ha ő még kicsi volt. És imádta.”

Néhány perc alatt a néző számára is világossá válik, hogy a férfi megrögzött pedofil, aki élete során rengeteg fiatal lányt molesztált, és a film Amanda kísérleteként szolgál, hogy megküzdjön ezzel az örökséggel, illetve a családjára gyakorolt maró hatásával.

„Folyamatosan figyeltem apámra, így akartam biztonságban tudni a lányomat”

Gyerekként nemcsak Debi, de Amanda nővére, Angie is megtapasztalta, mire képes Bill. Egy bántalmazó kapcsolatból kikerülvén Debi idősebb lányával kénytelen volt visszaköltözni a szüleihez, és amíg munkát keresett, a szüleire bízni Angie-t – ezzel lehetőséget teremtve arra, hogy apja rendszeresen bántalmazza az unokáját.

Bár Angie nem tart anyjával és húgával az idősek otthonába, és a dokumentumfilm során egyszer sem találkozik nagyapjával, bátran és nyíltan beszél a vele történt erőszak maradandó hatásairól, valamint a keserűségről, amelyet Debi iránt érez, amiért Bill gondjaira bízta – annak ellenére, hogy anyja és nagyanyja, Salesta is tisztában voltak azzal, hogy a férfi egy aljas ragadozó.

A bűntudat, a hibáztatás és a szégyen mind a film kulcsfontosságú elemei, Anderson és Mustard pedig bátran nyúl mindegyikhez, még akkor is, amikor ez az egyébként összetartó családban széthúzáshoz vezet.

Debi és Angie kényes kapcsolata emblematikus példája annak, hogy a környezet is felelős Bill pedofil rémuralmának állandósításáért – annak ellenére, hogy a család nőtagjai egyben áldozatai is voltak a férfinak.

„Azt mondta, bízhatsz bennem, orvos vagyok – de ha bárkinek elmondod, megölöm a szüleidet”

Amanda számára nagyapja mocskos múltjának megismerése érdekében régi jelentéseket keres, levéltárakban kutakodik, leveleket ír, hogy felvegye a kapcsolatot Bill lehetséges áldozataival. Bár olyan családban nőtt fel, ahol keveset beszéltek nagyapja tetteiről, ahogy egyre mélyebbre ás, folyamatosan újabb és újabb emberek nyílnak meg neki: nemcsak anyja, nagyanyja és nővére, de olyan áldozatok is, akikkel a férfi még akkor került kapcsolatba, amikor csontkovácsként gyerekekkel dolgozott.

Nem kérdés, az örökség szörnyű, a „Fotókba zárt hazugság” azonban óhatatlan szembenézés az emberi viselkedés legmocskosabb mélységeivel – és mint ilyen, szólhatna bármelyikünk családjáról.

Amanda nyomozása során több olyan esetre is fény derül, amelyekben felmerült a felelősségre vonás lehetősége, végül nem vezettek börtönbüntetéshez – de kiderül az is, hogy amikor Bill karrierje (és szabadsága) veszélybe került a tettei miatt, ő feleségével Floridába költözött, hogy lakókocsival járja az államot, és vákuumtömítőket meg gumibélyegzőket áruljon.

Kedves arcú gonosz volt, és bár munkájából adódóan ekkoriban nem voltak kiszolgáltatva neki a lányok, a Floridában töltött idő alatt készített videókamerás felvételei jól mutatják a fiatal nők iránti kényszeres vonzalmát. Salesta Angie-nek írt leveléből kiderül, hogy a nő mindent tudott a férje tetteiről, és „mindent megtett, hogy kezelje csúnya függőségét”. Mégsem beszélt erről korábban soha, nem fordult a hatóságokhoz, nem jelentette fel Billt, sőt gyakorlatilag semmit sem tett azért, hogy megakadályozza a férfit vágyai kielégítésében. 

„Ez a legkevesebb, amit ennek a szarházinak az unokájaként tehetek”

A leleplezés olyan, mint egy lelakott ház: a kívülről ép homlokzat rothadást és kegyetlenséget takar, a vakolatot pedig főként a keresztényi áhítat tartja össze. Imák és Istenről szóló megjegyzések fűszerezik Anderson és Mustard dokumentumfilmjét, miközben a megbocsátás kérdése is sarkalatos ponttá válik. Bill szerint

„nincs olyan bűn, amit ne lehetne megbocsátani – kivéve az istenkáromlást”.

Ráadásul, ha nem bocsátunk meg valakinek, akkor azért is felelősségre vonnak minket – hangzik később a célzás Debitől, aki szerint Amandának és a többi áldozatnak túl kéne lépniük sérelmeiken ahhoz, hogy meggyógyuljanak, és ami ugyanilyen fontos, hogy eljussanak a mennyországba. 

Amanda, vállalván, hogy eltávolodik anyjától, szembemegy ezzel a gondolattal, és kiáll amellett, hogy a haragja is fontos részét képezi annak, ahogyan Billt felelősségre vonja az általa okozott pusztításért. A film pedig ugyanígy tesz: teret biztosít a férfi néhány áldozatának, hogy nyíltan beszéljenek traumáikról, és a végén szembesítsék őt a tetteivel.

A vágy, hogy a történteket a szőnyeg alá söpörjék, hogy a megbocsátásról szóló öncélú közhelyekkel lépjenek túl mindezen, és hogy a személyes felelősséget elkerüljék, mind-mind hozzájárultak a rémálomhoz, amely Bill halála után is tovább gyötri a családot.

Anderson és Mustard azonban értő empátiával és érzékenységgel dolgoznak azon, hogy a Fotókba zárt hazugság egy olyan számvetés legyen végül, amely nemcsak gyógyít, de amely során elkerülhetetlen a felelősségre vonás és a szembenézés – legyen szó akár élőkről, akár holtakról.

*

Az alcímek Rachel Beth Anderson és Amanda Mustard Fotókba zárt hazugság című dokumentumfilmjéből származnak.

Kiemelt képünk forrása: HBO 

Mózes Zsófi