Nézed, ahogy pörög a lemez, és olyan, mintha tábortűzbe bámulnál – a bakelit feltámadása

–

A (korai) digitális kor gyermeke

Én discmanek és kazettás magnók között voltam gyerek, és élénken emlékszem, mennyire izgatottá tett, amikor megkaptam kisiskolásként az mp3-lejátszómat: végre az összes zenémet ezen a kis kütyün vihetem magammal bárhová, ahová csak egy kilencévest szólíthat a kötelesség (leginkább a nagyszülőkhöz meg a Balcsira). Ekkor kapott nagy lendületet a korszak, amikor minden egyre kisebb és praktikusabb lett; a telefonomon is egyre több zene fért el, egyre természetesebbé vált, hogy mindössze egy kattintásra van tőlem bármilyen dal, legyen az a barátaim induló zenekarának száma, vagy egy régi sláger.

Aztán eltelt néhány év, én pedig egy barátokkal töltött nyaraláson, amikor a nagyszüleim házában vendégeskedtünk, egyszer arra értem vissza a bevásárlásból, hogy Ella Fitzgerald szól a nu metál helyett. Unatkozó barátaim ugyanis beüzemelték az évek óta érintetlen lemezjátszót, és a bakelitrengeteget böngészve igazi klasszikusokra leltek.

Kisgyerekként én is hallgattam a lemezjátszón meselemezeket és gyerekdalokat, de sosem nyúlhattam hozzájuk, nehogy bajuk essen. Ezt a tiszteletet fiatal felnőttkorunkba is átmentettük, így most is nagy műgonddal fordítottuk meg a lemezt, ha lejárt az A oldal, óvatosan helyeztük rá a tűt, és izgultunk, hogy sikerült-e a kívánt dalt eltalálni rajta.

Izgalmas volt az egész művelet, új, és varázslatos.

Csakúgy, mint a többi analóg technikával való találkozás, amit digitális korba született gyerekként felfedeztünk magunknak. Nem csoda tehát, ha elkezdett érdekelni, hogy mi is ez az egész bakelitvilág, amit a korosztályom újra felfedezett magának. 

A csúcsidőszak

A bakelitlemezek a harmincas években jelentek meg, ekkorra ugyanis a vegyipari fejlődésnek hála sikerült a korábbi törékeny gramofonlemezek helyett egy tartós, rugalmas anyagot kidolgozni. Népszerűségük a második világháború után ugrott meg, amikor megjelentek a nagy formátumú lemezek, amelyekre már 45 percnyi zene fért. Ezt egészítették ki pár évvel később a közepes méretű lemezek, amelyeket zenegépekben és a rádiókban is használtak.

Sokáig ezek jelentették AZ univerzális zenei hordozót. Világszerte gőzerővel robogtak a lemezgyárak, amatőr és tapasztalt zenerajongók egyaránt bővítgethették belőlük lemezgyűjteményüket.

1978-ban, a nagylemezek csúcspontján, csak az Egyesült Államokban 341 millió darabot adtak el.

Ami nem digitális, az halálra van ítélve

A hetvenes években először a kazetták, majd a nyolcvanas években, a CD megjelenésével a bakelitek népszerűsége is csökkenni kezdett. Nehezek voltak, drágák, és sok helyet foglaltak, a lejátszási viszontagságokról nem is beszélve. A fogyasztók új, mobilisabb zeneélményre vágytak. A bakelitpiac 2006-ban érte el a mélypontját, ekkor az Egyesült Államokban mindössze 900 ezer lemezt adtak el.

A lemezgyárak csökkentették gyártási volumenüket, kis mennyiségben, promóciós céllal gyártottak néhány kiadónak, a legtöbben pedig lehúzták a rolót, becsukták a gépparkokat. Úgy tűnt, a bakelitbiznisznek vége. Később, a streamingalkalmazások elterjedésével pedig a CD és a fizetős letöltős oldalak is háttérbe szorultak, úgy látszott, a bárhol és bármikor hallgatható digitális zenéé a jövő.

„A fizikailag is kézbe vehető zene halálra volt ítélve. És a bakelitlemez csak az első áldozat volt”

– írja Az analóg bosszúja című könyvében David Sax.

Hamvaiból támadt fel a bakelit

Noha a gyártás lelassult, a régi lemezek sosem szűntek meg keringeni a vásárlók között: bolhapiacokon, lemezboltokban, garázsokban várták, hogy újra előkerülhessenek. A megmaradt lemezgyárak a kétezres évek elején a nagy éjszakai klubokat szolgálták ki, ahol a lemezlovasok keze alá szükség volt új slágereket tartalmazó korongra. Eközben pedig türelmesen vártak.

Ahogy a digitális zene meghódította a teret és időt, a piac és annak szereplői elkezdték felfedezni, hogy az előnyei egyben a hátrányai is. Egy megszerzett albumot végtelen példányban lehetett másolni, különösebb minőségromlás nélkül. Az illegálisan másolt albumok pedig oly mértékben felduzzasztották a kínálatot, hogy a felhasználók már nem voltak hajlandók fizetni a zenékért. 

„A zene adattá vált, még egy csapat 1-es és 0 a merevlemezeden”

– írja Sax.

Ráadásul a digitális zenehallgatásból teljesen hiányzott a lemezeknél tapasztalható analóggyűjtemény-érzés, a borítók művészi szerepe; egy kattintásban nincs semmi romantikus, sem pedig vizuális. Ahogy egyre szélesebb körben terjedt el a digitális zene, és az idősebb generációk is megtanulták kezelni a zenemegosztó felületeket, a fiataloknak újra valami más kellett. „Az iPod és a Facebook a szülők cuccaivá váltak, így már nem kellettek a fiataloknak, és valami új után kezdtek kutatni. 

Ha a szüleid is használják, akkor már nem menő… mint a rock and roll. A bakelitek pedig akkor már nem a szülők cuccai voltak”

– mondja Tom Biery zenei producer Sax könyvében.

A praktikumot és mobilitást tökéletesen kiszolgáló digitális eszközök között felnőtt nemzedékek tagjai valami tökéletlenre, igazira vágytak. Ez pedig visszahozta a bakelitet a süllyesztőből. Az addig kis közönséggel, szubkultúraként működő lemezboltok újra virágzásnak indultak, sorra nyitva az újabb és újabb üzleteket. A növekvő keresletet ki kellett szolgálni, ezért rég bezárt lemeznyomó üzemekben porolták le a gépeket, elfeledett raktárakból kerültek elő gépsorok.

Itt tényleg azt hallod, ami van

Az eljárás nem sokat változott az évtizedek alatt: a stúdióban felvett hangot a producer és a hangmérnök igazításai után egy hanglemezvágó gép metszi bele egy lakklemezbe, ahol a barázdák a dal hanghullámainak vonalát követik. Ezután kémiai eljárások, majd egy hatalmas prés segítségével alakítják ki a PVC-masszából a lemezt. Míg egy digitális stúdióban végtelen opció áll rendelkezésre a finomhangoláshoz, igazításhoz, de akár az énekes hangjának teljes eltorzításához – éppen ezért gyakran a tökéletesség illúzióját hajszolják –, addig a hagyományos stúdiókban szinte úgy került bakelitre az anyag, ahogy elhangzott.

Ha valamit változtatni akartak, azt általában újra el kellett játszani, így sokszor benne maradt az énekes hangjának megremegése egy érzelmesebb sornál, esetleg egy apró háttérzaj vagy lélegzetvétel. Ez pedig valódivá varázsolta az élményt.

„A digitalizáció a kényelem szempontjából a legjobb, de a bakelit az élmény szempontjából verhetetlen – mondja Jay Millar, a United Record Pressing korábbi marketingigazgatója. – A digitálisnak az a lényege, hogy mindenki számára elérhető legyen a zene. Az analóg ínyencség az igazi zenerajongóknak.”

Bár arról folyhatnak viták, hogy kit nevezzünk „igazi” zenerajongónak, az azonban kétségtelen, hogy lemezen zenét hallgatni egészen más élmény, mint megnyomni a képernyőn egy ikont. Ezt Jack White zenész is megerősíti:

„nézed, ahogy pörög a lemez, és az egész olyan, mintha tábortűzbe bámulnál. Hipnotikus élmény.”

Reneszánszát éli anyáink kedvence

Egy 2015-ös felmérés szerint az Egyesült Királyságban 18 és 24 év közé esik azok életkora, akik a legtöbb lemezt vásárolták és akik leporolták a régi lemezjátszókat. Számukra az újdonság varázsával hatott a bakelitek élménye, hangzásban és érzetben egyaránt.

„Az új ügyfélkörünk sosem látott még lemezjátszót, vagy nyúlt hozzá bakelitlemezhez”

– mondta Elizabeth Braun, a lemezjátszók gyártásával is foglalkozó Crosley korábbi marketingalelnöke. A bakelit egy ellenkultúra presztízsszimbóluma lett a digitális világ által hajszolt tökéletességgel szemben.

2022-ben az Egyesült Államokban a bakeliteladások 1987 óta először megelőzték a CD-eladásokat, stabil növekedést mutatva, miközben a sem esztétikai, sem hangzásbeli előnyökkel nem rendelkező CD-k piaca folyamatosan csökken. A növekvő népszerűségnek köszönhetően számtalan mai előadó albuma érhető el bakelitformában is, legyen az Taylor Swift, a Måneskin vagy a Carson Coma. A régi felvételeknek köszönhetően pedig például Elvis-lemezt is rendelhetünk az interneten. 

És most jöjjön a B oldal

Sajnos nem mehetünk el szó nélkül a környezeti hatások mellett, amit a növekvő lemeztermelés jelent. A bakelit fénykorában az amerikai lemezgyártóknak saját ellátási láncuk volt, országon belül szerezték be a petrolkémiai üzemekből a nyersanyagot, ám a hanyatlás után ezek a láncok megszűntek. Így mióta újra fellendült az ipar, már a tengerentúlról, leggyakrabban Délkelet-Ázsiából érkezik a PVC. Ezekben a gyárakban nem éppen környezetbarát módon folyik a termelés, a Thai Plastic and Chemicals esetében például a Greenpeace arra hívta fel a figyelmet, hogy

a gyártás után maradó, mérgező anyagokkal terhelt szennyvizet a közeli folyóba engedik.

Ne legyenek illúzióink, már a bakelit fénykorában is eljárást indítottak néhány amerikai gyár ellen hasonló környezetromboló akciók miatt. És arról se feledkezzünk meg, hogy a bakelitek alapját a PVC adja, ami műanyag, és bár a lemezgyárakban az elrontott darabokat bezúzzák és újraolvasztják alapanyagnak, a legtöbb lemez sajnos hulladékként végzi.

Bár azt gondolhatnánk, hogy a streamelés kisebb környezetterheléssel jár, a digitális audiofájlok is fizikai infrastruktúrára szorulnak a tárolás, a feldolgozás és a továbbítás alatt is, ezek pedig sokszor több üvegházhatású gázt bocsátanak ki, mint a lemezek gyártása során a felhasznált műanyagok. 

„Egy-egy dal vagy album streameléséhez szükséges energiamennyiség elhanyagolható – sokkal kevesebb, mint ugyanennek a zenének a beszerzése LP-n, kazettán vagy CD-n –, de az egy az egyben történő összehasonlítás nem állja meg a helyét – írja a Guardian. – Meg kell értenünk a streaminget használók milliárdjainak összesített energiahatásait, akiknek elvárása, hogy automatikusan és azonnal korlátlan mennyiségű zenéhez férjenek hozzá.

Ez a zenehallgatási kultúra azt idézi elő, hogy bár az amerikai lemezipar sokkal kevesebb műanyagot használ, mégis több üvegházhatású gázt bocsát ki.”

Bár vannak törekvések újrahasznosítható, nem PVC-alapú lemezek előállítására, ezek még nem tudják a bakelittől megszokott hangzásminőséget nyújtani. Ezért egyelőre talán a legtöbb, amit tehetünk, hogy nem az Amazonon rendeljük meg számolatlanul a lemezeket, hanem a már forgalomban lévőkből vásárolunk, másodkézből, személyesen. A lemezek és színes borítók úgyis arra ösztönöznek, hogy végiglapozzuk őket kincsek után kutatva, így akár olyan dalokra is rátalálva, amiket magunktól nem jutott volna eszünkbe meghallgatni. És még a bolygónak is jobb.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Smile

Pichler Zsófi