Film ennél franciább már nem is lehetne – megnéztük a Szerelemmel, szenvedéllyel-t

–

Én megértem Claire Denis rendezőt, hogy zsinórban három filmet is forgatott Juliette Binoche-sal (Jöjj el, napfény!, Csillagok határán, és most ez), aki ráadásul mindegyikben az érett, hódító nőt alakítja, szabad szexualitással, ellenállhatatlan vonzerővel. Tulajdonképpen tényleg elég őt nézni két órán keresztül, minden más másodlagos, hiszen az arca még mindig ezer érzelmet tükröz, percenként változik, és az intelligenciája mindenen átsugárzik. De azért némi idő elteltével az ember mégiscsak szeretné tudni, mivégre ez az egész, hová fogunk kilyukadni. Mert bár lehet az ember bármekkora Binoche-rajongó, azért ez mégsem az ő portfoliója, hanem egy önálló művészeti produktum, nemde? Lehet, hogy tévedek.

Kezdetben egy szerelmespárt látunk, amelynek tagjai a tenger habjaiban, egymás karjaiban és szerelmes pillantásában lebegnek. Ha valami ilyen jól kezdődik, annak általában nem szokott jó vége lenni, pedig pont ilyen szerelemről álmodik mindenki, ilyen gyengéd és figyelmes férfiról, ilyen ölelésekről és csókokról, arról az illúzióról, hogy az időt meg lehet állítani. Azt szokták mondani, hogy abba a kapcsolatba nem tud belépni egy harmadik, ahol nem támad rés, ahol nincs szabad felület számára. Hát, ez pont úgy néz ki az elején, mintha nem lenne.

De ha nincs konfliktus, nincs dráma, és nincs film sem, úgyhogy az idillnek azonnal vége szakad, amikor visszatérnek a városba (Párizsba).

Kiderül, hogy a férfinak (Jeannak, akit Vincent Lindon játszik) igencsak terhelt a múltja: nemrég szabadult a börtönből, és van egy kamasz fia, akit az anyja elhagyott, ezért Jean anyja neveli, egyre kisebb sikerrel. Ekkor még úgy tűnik, a történet arra halad majd, hogy a pár hogyan vészeli át Jean személyes drámáját, a szerelem átsegíti-e őket a nehézségeken.

Aztán váltunk: megjelenik a színen Jean egykori üzlettársa, aki egyben Binoche karakterének, Sarának a korábbi partnere volt. Újabb fejezet kezdődik: most jön a két szerelem közti őrlődés története, mert kiderül, Sara korántsem zárta le úgy a múltat magában, ahogyan állítja. És hát, ki ne érezne vele együtt? Ki ne élte volna már át, hogy egy korábbi kapcsolatából – legyen az bármennyire fájdalmas emlék egy végső kudarccal – valami mégis megmaradt? Hogy amit két ember valaha egymásnak jelentett, azt nem írják felül az élet buktatói?

Még mindig Sara pártján állunk – elvégre hogyan is ne drukkolnánk Juliette Binoche-nak?! –, vele tartunk az érzelmi hullámvasúton, ami két sínpáron halad párhuzamosan, és mindkettő szédítő magasságokba és pokoli mélységekbe vezet. 

Egészen addig, míg a harmadik fejezethez nem érkezünk, ahol Sara már teljes meggyőződéssel hazudozik, és percenként tagadja meg önmagát. És itt el is vesztettem a fonalat. Most akkor kiderült, hogy Sara „pszichopata”? Nem igazán érdeklik mások érzelmei? A sajátjait is inkább csak eljátssza, mert valójában csak az motiválja, hogy minden férfit megszerezzen magának? Sara valójában nem is két férfiba szerelmes, hanem csak saját magába és a hódításba?

Közben azért itt színészi jutalomjáték zajlik, a két főszereplőnk – egyformán klasszisok – kivetkőzik magából, taknyukon-nyálukon csúsznak, szó szerint és átvitt értelemben is lemeztelenednek. A világon minden más megszűnik, csak az marad, ami az emberi játszmákban zajlik: szeretünk, bántjuk egymást, féltékenyek vagyunk, bocsánatért esedezünk, felülkerekedünk, majd alulmaradunk, és harcolunk, pedig csak abban a kezdeti időtlen állapotban, az ölelés megtartó erejében szeretnénk örökre feloldódni.

De nem megy, és ezért persze mindig a másik hibás. És ami fáj, azt is csak támadásba tudjuk fordítani, mert a sebeinket felfedni túl nagy kockázat volna. Amikor pedig az ember végre rászánja magát, addigra a másik már nincs ott, most ő zár le. 

Nem mondom, hogy nem kimeríthetetlen forrás a szerelmi kapcsolatok lehetetlensége, és ha újra meg újra ugyanazokat a történeteket meséljük is, ne lehetne mindig kicsit másképp elmondani, valami új színt, aspektust, fénytörést találni benne. De számomra most nem sikerült – kedvenc színészek ide vagy oda, és a berlini elismerés dacára (a film rendezője, Claire Denis ugyanis a tavalyi Berlinalén a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medve-díjban részesült). 

A Szerelemmel, szenvedéllyel című filmet maximum akkor tudom ajánlani, ha valaki épp olyan hangulatban van, hogy csak egy jó kis francia mozira vágyik, amielyben a nagy érzelmi amplitúdókon kívül nem létezik a világon semmi más, és nem szegi kedvét, ha azzal a tanulsággal engedik útjára, hogy a boldogságot maximum pillanatokra lehet elcsípni, két ilyen áldott momentum között pedig félreértések, figyelmetlenségek, az egymásra hangolódás képtelensége és olykor az érzéketlenség, a tapintatlanság vagy akár kegyetlenség hosszú menetei sorjáznak – ezeken kellene valahogy átverekednünk magunkat. És így telik el az életünk…

Kiemelt kép forrása: Ad Vitam Distribution

Gyárfás Dorka